Rég volt már, megint egy kevéske Márai Sándor Krúdyt idéző, tűnődő könyvéből.

“S végül más okból is írt.
     Néha a legnagyobb vitatkozás és zsivaj közepette is hallotta, az izgatott írók és szakírók társas körében, kártya közben, mikor a játék közömbös ördöge pergeti a zöld asztalon az emberi sorsokat, osztogatja a hétköznapok és az ünnepnapok esélyeit, a vacsorapénzt és azt a másik pénzt, mellyel, ha egyszer idejében érkezik, talán a boldogság úti célja felé lehetett volna jegyet váltani. Néha otthon is hallotta, egyedül, íróasztala előtt üldögélve, valamilyen angolból magyarra fordított könyv nemes papírosra nyomtatott sorait kémlelve, cigarettázva és emlékezve, mintha ő maga is Dickens egyik hőse lenne, s estére kürtőkalapban lép majd be a klubház kapuján, ahol várják már a Pickwick-klub tagjai. Hallotta a magány és a vásári tolongás színhelyein, hallotta éjszaka a Sziget mély csöndjében, amikor nem is hallani mást, csak a Duna lassú áramlását és mély lélegzetvételét, hallotta a szigeti csendben, mikor valahol baglyok huhognak a víz partján, s az élet megtelik azzal a kifejezésre alkalmatlan bölcsességgel, melynek igazi tartalma a halál. Ezt a hangot hallotta már zsenge ifjúkorában a hajós. Mint mondott ez a hang, volt-e értelme és tartalma, melyet szavakban ki lehetett fejezni? Egyetlen szó kevés volt, s minden magyar szó, a legszebbek, legízesebbek és leghatalmasabbak is erőtlenek voltak ahhoz, hogy elmondják mindazt, amit ez a hang fölkavart Szindbád lelkében. Írt, mert hallotta ezt a hangot, s életében, mely esendő volt és boldogtalan, mint minden igaz költő és magyar élete, a szegénység, a virtus, a könnyelműség és a szertelenség, a szükség és a csábítás óráiban is vigyázott reá, hogy olyan pillanatban vegye csak kezébe a tollat, mikor élesen és tisztán hallja ezt a hangot. Mély volt ez a hang, mint a hegedű hangja, s szomorú volt, mint a magános nők nézése, s komoly volt, mint a férfiak kérdése, mikor számon kérik az életen mindazt, amivel adós maradt, s néha komor volt, mint a végzet vijjogása. Ez a hang élt, zengett valahol Szindbád lelkében. Ezt a hangot hallotta minden őse, de nem tudták szavakkal kifejezni, s ezért borba, kalandba és zenébe ölték e hang kérdéseit. Szindbád volt az első s a hosszú családfa törzsén az utolsó hajtás, aki nem tudott megnyugodni e hang hallatára, elment a világ idegen területeire, elment az irodalomba, körülbelül úgy, ahogy báró Mednyánszky Cézár vándorolt ki Ausztráliába, mikor Világos után elveszett a haza. Szindbád számára az irodalom volt a külföld, a betű volt Ausztrália, a vad kaland, kengurukkal és bumerángos bennszülöttekkel, ahová kivándorolt, mert az ő szabadságharcának is volt Világosa, s az ő számára is elveszett időlegesen a haza. Írt, mert a hang megszólalt, s mindenfélét suttogott Szindbád fülébe, olyan igazságokat, melyek halálos ágyon is felnyögnek az emberek; az igazat súgta a hang, melyet talán még a nők sem mernek a kedves férfinak a gyűlölet és a bosszú, a leszámolás és a számonkérés órájában megmondani. A hang megmondott mindent. Szindbád hallotta a hangot, s egyszerre hallani vélte az idő és a lelkek süllyesztőjében eltűnt Magyarország minden hangját. A Duna áramlását hallotta, a víz fanyar-üde jó szagát érezte, a pintyek és feketerigók csivogását a dunai szigetek sárga füzei között, vonatfütty rikkantását, amint elhalad a gőzös éjszaka az Alföld afrikai síkságában és némaságában, a tátrai fenyők suhogását, ruszin anyák édeskés-szomorú énekét egy kékre festett, zsúpfedelű ház félig nyitott ablakai mögött, vidéki söntések pohárcsengését, azt a zajt, mikor a kocsisok az ostor hegyével hegyeset csettintenek és kocogni engedik a pesti, nyári éjszakában a gumirádlit, eperbólétól könnyedén mámoros, fiatal, szőke nők boldog sikoltását, mely hosszan visszhangzik a nyári illatoktól fülledt Alagútban, éjszaka, mikor a kocsi áthajt a „Régi Nyár”-ból érkezve a Lánchíd felé, s a női sikoly hosszan száll és visszhangzik még az Alagút boltíve alatt, mintha erre haladt volna át minden, ami az élet illanó értelme volt, a boldogság, az ifjúság és a csodálatos várakozás. Hangokat hallott Szindbád, mintha a láthatatlan mélyhegedű hangadása megszólaltatta volna lelkében az egész zenekart, minden hangot hallott, mely a magyar élet kísérőzenéje volt, a badacsonyi nádasok békáinak kuruttyolását hallotta, amint nyári alkonyatkor fölhallatszik szavuk a hegytetőn roskadozó Kisfaludy-ház tornácára, ahol cigányzene szól, a kéknyelű bor mellett könyökölve oly messzire látni el Somogyba, Zalába, a kékeszöld víz partjain túl, mintha a béke szigete és a boldogság utolsó tartománya lenne Magyarország. Ezt a hangot is hallotta Szindbád, mint mindig, mikor cigányzene szólalt meg valahol. Hallotta a nők elfojtott, szemérmes sírásának hangját, amint utolsó útjára kísérik a Farkasréti temetőben az egyetlen embert, akit szerettek, s csak a koporsó nyomában értik meg, hogy minden szeretet reménytelen s nem is célja, hogy hálát arasson érzéseiért az ember. Hallotta a férfiak rekedt szavát, amint nem bírnak megbirkózni vérükkel és indulataikkal, hallotta a kaszárnyák hajnali trombitaszavát, hallotta a pesti színházak illatszeres és ünnepi csendjében, egy perccel a függönyhúzás előtt, a színlap suhogását és egy selyemviganó zizegését, hallotta a rozsnyói Rákóczi-torony harangjának zúgását, hallotta az erdélyi vízesések és erdei patakok locsogását, hallotta Pest lélegzetvételét, mikor a Gellérthegyről lenéz a vándor az elkókadt, szomorú és poros városra, amelyet szelíden ölel át a Duna, fél karral, mint egy elszunnyadt, szomorú kedvest az anyás szerető. Mindezt hallotta Szindbád, a pillanatokban, mikor tollat vett kezébe. Nem volt zenei ez a hang, de nem hasonlított a világ értelmes és önkényes zörejeire sem. Szavak, sikolyok, sóhajtások adták össze e hang belső értelmét, s Szindbád néha csukott szemekkel, aggályos arccal figyelt a hangra, hogy megfejtse értelmét. Írt, mert egész életében hallotta ezt a hangot, mely figyelmeztette, hogy dolga van a földön, mintegy kottába kell írni és hangszerelni kell a magyar élet zenéjét, melyet csak ő értett és csak ő érzett át igazán.
     És írt, mert e pillanatokban, mikor a hang megszólalt, csukott szemei mögött derengeni kezdett a látomás, s képeket látott, mint az alvajárók. E képeket sietős kézzel – apró, lila betűkkel, melyek oldalvást dőltek, mint a sarjúrendek, mikor tavaszi szél borzolja soraikat – gyorsan fölvázolta a papírra.
     Mit látott ilyen pillanatokban Szindbád? A valóságot látta, a másik Magyarországot, mely a térkép mögött élt s a látomást, mely a valóságból sugárzott.
     E képeket élesen és csalhatatlanul látta. Most egy nő ment a vízivárosi utcán, szalagos, apró cipője kopogott a púpos köveken, a Donáti-lépcső felé sietett, fátyolos, lila kalapkája alól oly ártatlanul bámult nefelejcskék szemeivel a tavaszi világba, mintha nem is a Tomasek-féle cukrászdából érkezne, ahol titkos találkája volt Rezeda Kázmérral, Szindbád beszélyeinek örök hősével, az álmatag és sorscsapásoktól edzett hírlapíróval. Szindbád behunyta szemét, és utánanézett a lila kalapos nőnek. Ezt az utcarészt különösen szerette itt, a teret a budai Vígadó előtt, a lépcsőkkel, az olasz külsejű házakkal s a dunai kilátással, mely az Országházat mutatta  az átelleni parton, olyan fenséggel és távlatban, mintha az ország még mindig egykori hatalmában és fényében tündökölne, mint Nagy Lajos vagy Ferenc József korában. Szindbád szeretett megállni a Víziváros szűk utcáiba vezető lépcsők felső fokán, a Ponty utca vagy az Iskola utca egyik emelkedő pontján, s hosszan nézni a Duna partján emelkedő gótikus álomépületet, mert a hajós szívében még mindig hatalmasnak látta hazáját, s hitt benne, hogy e palotába egyszer hazatér mindenki, aki a Duna partján született. A lila kalapos nő eltűnt a Donáti-lépcső kanyargós sikátoraiban, kis cipőjének kopogása elhalt a csendes utcák odvas mélyében, s olyan emlék maradt a hang és a jelenség után, mint mikor az ember felijed az élet sűrűjében, s szíve fölött őrzött levéltárcája után kap, melyben egy kék szalagot, hajfürtöt, gyermekfogat s anyja arcképét rejtegette. Most ment el a boldogság, gondolta Szindbád, csukott szemekkel, s hallgatta a kis cipők, távolodó léptek ütemes neszét. Mert a hajós bölcs volt, egész szívével érzett az ünnepi pillanatokban s ugyanakkor értelmével tudta, hogy a boldogság költöző madár, a nők, akik egy héttel elébb még le akarták nyelni bosszúból és szerelmi bánatukban a cipőgombolót, egy héttel később már fanyalogva készülnek a találkára, minden különösebb ok nélkül, csak mert tavasz van, vagy ősz van, mert unják már a régi szerelmet, melyért tegnap még halálba akartak menni, s epekedve gondolnak egy földmívelésügyi fogalmazó tubákszínű nyakkendőjére, akinek szemébe tegnap pillantottak először a Széna téri másodhetes mozi előcsarnokában. Mert az élet alján az unalom volt, a kihűlt érzések pernyéje és hamuja, mint a tűzhányók tövében a megalvadt láva. Szindbád nem épített semmit az emberi érzésekre. Tudta, hogy táj és évszak, felhők és ételek, becsvágy és hiúság, kétségbeesés és bosszú éppen úgy megszabják az emberi kapcsolatok minőségét és hőfokát, mint a szeretet, a kíváncsiság vagy a hála. De most mégis utánanézett a lila kalapos, szalagcsokros cipőt viselő nőnek, a Donáti-lépcső kanyarodójánál. A hajós ismerte a férfiak és a nők szívét, s tudta, hogy a nőket a legkülönfélébb dolgok nyugtalanítják, az őszi befőzés néha éppen olyan fontos nekik, mint a vértódulásos csókok egy vízivárosi kapualjban, az újságokból kivágják bukott görög köztársasági elnökök fényképét is, s hosszan, gyöngéden elnézegetik a harcias bajszú államférfi vonásait, éppen olyan áhítattal és odaadással, mint ahogy annak a ferencvárosi kéményseprőmesternek fényképét csodálgatták, akivel tavaly még elmentek a máriabesnyői búcsúra – miért? Mert az emberi szívek alján a várakozás és a reménykedés lappangott, mint a ligeti menazsériából megszökött puma a gödöllői erdőben, s akármilyen nyájas és fegyelmezett volt az emberi külvilág, soha nem lehetett tudni, miféle várakozás rejtőzik sűrűjében. Okosnak kellett volna lenni, gondolta a hajós, s eszébe jutottak mind a fájdalmak, unalmak, kétségbeesések, öngyilkosságok, megalázkodások, hetvenkedések, esküdözések, várakozások és reménykedések, melyek eltöltötték szívét ötven esztendőn át, valahányszor elindult egy-egy lila kalapos nő nyomában a Donáti-lépcsőn vagy másfelé.
     De tudja azt is, hogy éppen ő, az író és hajós, nem engedhette meg magának az érzés és a szenvedély dolgaiban az okosság, a hűvös és mérlegelő értelem fényűzését: az ő dolga éppen az volt, hogy emlékezzen, hangokat halljon, a tűzbe bámuljon, mely az emberi szívek alján parázslik, s közben mindig odaégesse magát ahhoz a lánghoz, mely az emberi öntudat alján füstölög.
     Sok időbe tellett, míg a hajós megtanulta, hogy a nőkért csak bizonyos óvatossági rendszabályok mellett érdemes szenvedni. Halántéka deresedett már, mikor megtudta, hogy az emberi kapcsolatokat nem szabad a távoli és hömpölygő időbe építeni. A pillanat könnyű indián kenuján siklott a boldogság és az öröm, az élet csodálatos, dús lombú partjai között, s aki visszanézett és elengedte bódulatában a kormányt, felborult és eltűnt a szenvedély örvényében. Az emberek a politikára panaszkodtak, az adóprésre, öreg feleségük rigolyáit panaszolták, vagy a hivatalfőnök zsörtölődő önkényével magyarázták boldogtalanságukat. De a valóságban a legtöbb emberi baleset igazi oka az volt, hogy gyávák voltak érzéseikhez, és túlbecsülték azokat.”