Észrevettem, hogy az erkélyemre kihelyezett asztal lapja alatt egy darázsfészek kezd kialakulni.

Tegnap tudtam meg, amikor látom, hogy egy darázs beszáll az asztallap alá és én rávertem egyet, nehogy odaszokjék őkelme, mire legnagyobb meglepetésemre előjött vagy nyolc darab. Mókás látvány lehetett a szomszédnak, ahogy rettenthetetlen elszánással, kungfu-rugásokkal és egy pingpong-ütővel hadakozok egy talpalatnyi erkélyen. Figyelmeztettem lakótársamat az esetleges veszélyre, bár amazok egyébként ránk se hederítettek, pedig később kint voltunk vagy egy órát.

Éjjel néha felébredtem, és álmomban is előjött a fenyegető darázsterpeszkedés réme, és hogy valamit kéne csinálni, mielőtt nyakunkra nő a díszes kompánia, mert akkor aztán lesz nemulass. Elvégre ez mégiscsak az én otthonom! Én voltam itt előbb, én vagyok itt az őshonos vagy őslakos!

Aztán ma nekikezdtem felszámolásuknak, telepük kiiktatásának, mindezt a fentebb már említett pingpong-ütő és legfőképp a viráglocsoló spricni segítségével, mellyel repülésképtelenné tettem őket. Sokkal könnyebben ment, mint gondoltam, csak egy-két darázs téblábolt otthon, a többiek mentek garázdálkodni a betevőért. Amelyik hazajött, azt is gyorsan kiiktattam, őket ráadásul még könnyebb is volt, mert zavarodottan keringtek és keresték közben már lerombolt otthonukat. Egy úszta csak meg, aki a spricni vízsugara elől mind messzebbre menekült, aztán sose jött vissza többet.

Bezzeg a méhek legalább engedelmesen betelepíthetők kaptárakba, ahol mézet is termelnek, és ha meg is támadnak, beletörik a bicskájuk, fullánkjukat vesztve belehalnak. Nem így a darazsak, akik észrevétlenül befészkelik magukat oda is, ahova nem kéne, potenciális veszélygóc a környezetük számára, mézet nem csinálnak és még szívósabbak is, mint a jólnevelt méhek. És ilyenkor jön a mélyokos filozófia, hogy úgy kell nekik, maguknak csinálták a bajt, képtelenek az együttélésre.

Gondoljuk ezt mi... kaptárbazárt méhek.

Utólag szeretném őket egy kicsit meggyászolni, remélem, nem álszentség.

(2011. július 14.)