Tegnap néztem meg az Uránia moziban (filmszínházban). Ritkán kap el film ennyire.

Lehetőleg ne olvasd ezt el a film megnézése előtt. Annak ajánlom, aki érez némi jó értelemben vett nosztalgiát a ’80-as évek és/vagy a francia mozik iránt. De persze annak is, akik “csak” egy kedves és érzelmes filmet szeretnének látni. És az összes tizenévesnek.

A film a kamasz ábrándok és az emlékek közt lebeg. Ennek megfelelően most meg se próbálnék összeszedetten írni, csak kiírnám magamból a bennem kavargókat. Eleve ott kezdődik, hogy a film az 1980-as évekbe repít vissza, pedig ha csak simán a történetet nézzük, semmi sem indokolja ezt az ugrást, ami ráadásul a film elkészítését is bonyolítja, főleg az utcai jeleneteknél, ahova akkori autókat kellett előkaparni és korhű rucikat a statisztáknak is. Gyanítom, hogy az alkotók is ekkortájt élhették ifjú éveiket, ezért varázslatos nekik ez a korszak. Megértem, volt egy sajátos hangulata és miliője, ami időnként már-már szürreálisan változatossá teszi azt a kort. Aztán a film egy kicsit olyan, mintha részben vagy teljesen Charlotte Gainsbourgra íródott volna (aki az anyát játssza a filmben), a moziból hazafele menet rögtön be is raktam első zenei lemezét, ami ugyan nem ’80-as évekbeli, mégis rettentően passzolt a filmhez. Abból a szempontból is álomszerű, hogy az álmokban csak olyat él át az álmodó, ami fontos számára, így minden, amit látunk és hallunk az fontos, és ez megfordítva is igaz: minden, ami nem jelenik meg, az másodlagos vagy mellékes. E tekintetben teljesen mellékes, hogy az apa miért lécelt le és mi van vele – nincs ott és pont. Az is mellékes, hogy Talulah, a csapzott lelkű kallódó punklány miért szakadt el otthonról – ha tudnánk, az vagy rémes lenne, vagy semmitmondóan banális, mindenesetre feleslegesen visszarángatna minket a rögvalóságba a világ érzelmi megéléséből, hisz a lényeg az, hogy van egy ágrólszakadt nagyszemű lány család és barátok nélkül. Mert ebben a filmben csak az érzések hullámzásának van szerepe, együttlét és hiány, a mozi varázsa, ami a filmen belül is megjelenik, ahogy kóboreb punklány kerek szemmel elvarázsolva nézi a mozi csodáját, miközben mi egy moziban ülünk és szintén a mozi csodáját látjuk a szereplők, a képek, a hangok és a felcsendülő zenék varázsán keresztül. Főleg persze a nagykamaszokról szól a film, ahol az anya is csak épp elkezdi önálló életét, akkor kezdi pályáfutását és szinte kamaszként kezd új szerelembe, csak ő nem a szülei elől titkolja a párját, hanem a gyerekei elől. A film átlagos leírása az apa nélkül maradt család Talulah-val való találkozását emeli ki fő motívumként, de szerintem az is csak az egyik fontos része az összes többi mellett, hisz ahogy fennebb már kinyilatkoztattam: egy álomban bármi jelenik is meg, az fontos. Nem kevésbé fontos az uszodamester lánya, a srác haverja, a srác nővére, a nagyapa, a pénztárban ülő mozifőnök sem, a rádióműsor főnökasszonya, vagy a hídalatt nyugiban bandázó taréjos punkok sem. Itt mindenki főszereplő, együttesen adják ki a film/álom miliőjének egészét. És remekül elkapták benne az összes szereplőt. A film végén a monológ ad egy kulcsot a filmhez és úgy általában az álmokhoz, az emlékekhez... és hát ezeken keresztül az élethez is, de sajnos nem emlékszem rá, csak érzésfoszlányokban... ahogy álmokra szokás. Hát meg kell néznem még párszor ezt a filmet. És akkor talán megértem, hogy mi a szerepe a film elején a nagy népünnepélynek, mi a szerepe, hogy nem említik meg a népünnepély okát (az internetről tudom, hogy a francia elnökválasztás), és hogy mi a szerepe annak, hogy Talulah már akkor is az utcán kóborolt. Nem tudom, mi a szerepe, de drámai hatású visszagondolni rá, az biztos.

És mindezt az Urániában néztem, aminek számomra is varázsos szerepe volt a ’80-as években, miután 1984 közepén vidékről Pestre költöztünk és majdnem vele szemben. Itt láttam egy rakás francia filmet (a Házibuli mindkét részét Sophie Marceau-val, csomó Belmondo filmet, a Három férfi és egy mózeskosárt, Pierre Richard filmeket), meg a Krokodil Dundeet, illetve szintén még kiskamaszként a Szarvasvadászt és a Havannát, de ezekre véletlenül mentünk el, viszont nagyon nem bántam meg.  Mindenesetre a nézőközönségből erősen kiríttunk már korunkat illetően is Zsozsó unokatestvéremmel. Szóval jó volt megint az Urániában ülni és tűnődni. Ahogy nyáron is, amikor megnéztem a szintén francia A medence című filmet (felújítva) Romy Schneiderrel, Jane Birkinnel (Charlotte Gainsbourg édesanyja) és Alain Delonnal.

Valahogy olyan ez a film, mint a Bereményi Géza és Cseh Tamás párosnak a Váróterem című dala.

Hangszórón bemondták: a vonatunknak késése van
Pályaudvar, olajszag, néptelen váróterem
Fejed az ölemben, arcod eltakarva alszol
Neonfény serceg, várjuk a csatlakozást

Fejemből nem megy ki az az éjféli váróterem
Te aludtál, én ültem, így vártuk a csatlakozást
Nincs semmi ebben, mégis sokat jár eszemben:
Hogyan ragadtunk le egy éjféli pályaudvaron

Mi szépet álmodtál, kérdezem, mikor felülsz
Nincs válasz, ásítasz, nyújtózkodsz, nevetsz valamin
Én a kabátom leveszem, majd megint felhúzom
Valamit mondok, aztán te alszol megint

Fejemből nem megy ki az az éjféli váróterem
Te aludtál, én ültem, így vártuk a csatlakozást
Nincs semmi ebben, mégis sokat jár eszemben
Hogyan is vártunk egy távoli csatlakozásra

Nincs semmi ebben, mégis csak ez jár eszemben
Nincs semmi ebben, mégis csak ez jár eszemben

Hozzáillő zenék még:
– A filmben van többek közt Joe Dassin dal is
– Bereményi Géza és Cseh Tamás: Thomas Mann-nak
– francia new wave válogatás

Hozzáillő filmek még:
– Solaris (az amerikai filmváltozat)
– Flört (Hal Hartley)
– Az irányítás határai
– Tigris és Sárkány