[hajónapló]
![[hajónapló]](https://m.blog.hu/ut/utvesztox/image/.external/.thumbs/9b6de0d95df5a2354ef3a6231ebc439c_d49afe6e3b4eb7cadfe308837303ec67.jpg)
Helyzetjelentés, 2024.ápr.11.
Elkaptam a rádióban egy dalt, egy párkapcsolat megszakadasának fájó utórezgéseinek örökzöld témájáról szól. Azért tapadtam rá, mert bár nem volt rossz szám (sőt bizonyára sokan odavannak érte), és nem is akarok dohszagú kriplinek tűnni, nadehogy azon tűnődtem, hogy már mennyi ideje az ilyen típusú számoknak is elég magas az ütemszáma. Rövidebben: szinte teljesen eltűntek a lassú számok. Értem, hogy ez (“trap”?) most divat (utánanéztem, kiderült, hogy egy Welhello szám, nem igazán ismerem, mégse lepődtem meg, az egy mérlegen kiszámolt produktum), de akkor is fura volt elképzelni, hogy teszemazt egy mai ifjú szerelmi bánatában csak olyan zenéket tud hallgatni viszonylagos vigasztalódásul (vagy inkább lelkitársnak), amire egy koncerten nem megállnak és elméláznak egy kicsit a rajongók, hanem minden valószínűséggel ugrálnak és tombolnak. Mintha az életből egyre inkább szeretnénk kirekeszteni az olyan pillanatokat, amikor egy percre megáll az ember és elmereng. Kérem erre már nincs idő, nyomni kell a GDP-t, meg új cipő is kell, nem szabad, hogy a hallgatóság üzemi hőmérséklete esetleg lecsökkenjen (meg hát akkor a rádiók se fogják adni)... kábé úgy és azért adni kell az ütemet, ahogy és amiért egykor a gályarabok evezéséhez a dobnak. Nincs idő szomorúnak, merengőnek lenni, nincs idő másra figyelni, de magunkra se. Közben eszembe jutott egy Quimby nóta, tökéletesen ideillik:
“Nem zavar és nem kavar fel,
mindenki boldogon élhet vele:
óvszer nélkül fogyasztható
biztonságos konzumzene.”
Közben hallgattam a Welhello-t és az is eszembe jutott, hogy kábé ʼ98-99-ben volt utoljára, hogy fel tudtam kérni valakit táncolni a (rock)dizsiben, és már akkor se hazai menyecskéket: az utolsó két lány közül az egyik egy itt élő kínai lány volt (Csepel Művek, kettes kapunál volt egy ideig egy dizsi), a másik pedig egy épp budapesti eltávját élvező amerikai IFOR katonalány a Rocktogonban és a RedHot (rajongóknak Csilipepörsz): Under the Bridge számra lassúztunk. Szóval amikor én voltam 22, már akkor is kiveszőben volt ez a műfaj (az “amerikai tíz perc” nemes intézményéről már nem is beszélve).
És visszaugrok arra a gondolatra, hogy egy tizenéves mai napság mérhetetlen világfájdalmaiban is olyan zenéket tud hallgatni megnyugvásképp, ami mintha tovább űzné és vonszolná, ahelyett hogy megállna mellette és lehajolna hozzá. És akkor elkezdtek zsigerileg előtörni bennem régi számok:
(ez inkább klippel együtt): https://youtu.be/NTHi-p7l3KM
Keltmintfent:
don Trezor
—————
Bonus track:
“A probléma az, hogy az ember nem igen készül fel a negatívumokra az életében. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a Nemeskürtynek van egy nagyszerű dokumentum-regénye: Rekviem egy hadseregért, a II. doni hadsereg pusztulásáról. Azt olvasom benne, hogy a korabeli harcászati szabályzatban van vagy százvalahány oldal a győzelemről és az előrenyomulásról, és van négy oldal a vereségről, a visszavonulásról. Ebbe ment tönkre a magyar hadsereg. Azt gondolom, hogy nagyon sok ember ebbe megy tönkre nap mint nap, hogy se a családban, se az iskolában nem készítjük fel a gyerekeket, a fiatalokat, az embereket a vereségre. Hogy vereség is van, hogy bukás is van. Enélkül nem lehet élni, mert nem lehet ökölvívó az az ember, aki nem kalkulálja be, hogy behúzhatnak neki egy akkorát a ringben, hogy kiütik. És ez az életben is így van, hogy az embert néha kiütik, összeesik, földre kerül. Aki nem vállalja fel, nincs benne egy ilyen jellegű felkészültség (ami nagyon nehéz) (...) Ilyen az ember élete. Az ember mindig elesik, és mindig fölkel. De keljen föl! Ne maradjon fekve! Na most én azt gondolom, hogy itt van a mi nevelésünk, ideálképzésünk hiánya, hogy nem tanítjuk meg az embereket, hogy kell fölkelni. Hogy kell fölkelni a földről, amikor kiütötték az embert. Mert van valami az emberben, ami ezt megakadályozza -- ez számomra ugyancsak a már előbb említett Mérei Ferenc világította meg, mikor a Szilágyi Jánossal volt egy nyilvános interjúja a Kossuth Rádión, és azt kérdezte tőle a Szilágyi, hogy "Mondja, tanár úr, mi a hiteles élet lényege? Mitől lesz egy élet hiteles?" És azt mondta Mérei: "Fiam, ez egy nagyon egyszerű kérdés. Az életben nem kell mindig jól járni."
Aki föladja ezt a belső kényszerét, hogy a munkájában, az üzletében, a hivatásában, a szerelmi kapcsolataiban, a barátságaiban, a különböző élethelyzeteiben neki mindig jól kell járni, neki mindig nyertesen és győztesen kell kikerülni. Ha ezt föladja, akkor nagyon hiteles lehet az élete. Már csak azért is, mert vannak az életnek olyan aspektusai, amit csak földön fekve lát az ember, ha kiütötték. Akkor veszi észre és ebből érték lesz az életében. Nem tanítjuk meg erre az embereket.”
(Popper Péter: Kéretlen útravalók)
![[hajónapló]](https://m.blog.hu/ut/utvesztox/image/.external/.thumbs/9b6de0d95df5a2354ef3a6231ebc439c_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
