Törülköző, hüvelykujj, útikalauz elővesz, stopolás folytat.

Hát jött az új év és elkezd minket, mintha mi kezdtük volna el... mondanám a rock költő szavait használva. Amikor elkezdtem ezt a blogot, először azt gondoltam, hogy nagyrészt a velem és baráti társaságommal megesett bizarr vagy mókás sztorikat fogom főleg megosztani a nagyérdeművel, mint egy jó krónikás, de aztán valahogy mégis a spanyolviasz-kutatások törtek belőlem felszínre. Alighanem a Skorpió (régebben Kígyó) vérem tehet róla.
     Máskülönben-hovatovább-mindazonáltal huszonegykét-néhány éves koromban találkoztam először az asztrológiai jegyek leírásával normálisan, korábban én is csak a tévéújság idevágó, ámbár teljesen érdektelen és semmitmondó rovatával találkoztam, ahol Herczeg Kata szakértette meg a csillagok állása alapján a tizenkét jegy aheti boldogulását. A felvilágosult és haladó gondolkodású embernek tartván magam ugyanúgy röhögtem vagy épp fogtam a fejem, mint más, önmagukat felvilágosultnak és haladó gondolkodásúnak tartó emberek. Aztán kezembe került egy könyv, ami szintén inkább bevezető műnek mondható, de találóra sikeredett, a Nap-jegyem leírásának olvasása közben majdnem hangosan röhögtem akkori munkahelyemre menet (érdekességképp akkor még csak egyetlen Teszkó volt hazánkban), mert teljesen nonszensznek éreztem, hogy én itt ügyeskedek és kapálózok az életben, azt hívén, hogy tele vagyok szabadsággal és szabad akarattal, ez a nyamvadt könyv meg itt három oldalon telibetaláltan leírja a gondolkodási és cselekvési mintáimat (persze csak kontúrosan, de határozottan felismerhetően). Nagy reveláció volt. Az asztrológiához azóta se értek, de azért rámragadt pár dolog.
     Szóval azt gondoltam, hogy ha újra mozgásba szeretném lendíteni ezt a blogot, akkor nem a nagy világmegfejtéseimmel kéne kezdeni. Egyrészt mert az sok időt vesz igénybe. Régen sokszor kaptam magam azon, hogy eszembe jut valami reggeli zuhany közben (általában nekem az szükséges ahhoz, hogy magamhoz térjek, a kávét munkadrognak tartom, meg nem is “magamhoz” térek tőle, hanem valaki félig máshoz, aki nem tudja, hogy kicsoda, de már nincs kedve visszaaludni), elkezdem ízlelgetni, elhatározom, hogy milyen jó lenne erről írni, pikk-pakk megírom 30-40 perc alatt... aztán kijövök a tus alól, leülök a gép/füzet elé és egyszer csak azt veszem észre, hogy eltelt nyolc óra, a tagjaim elgémberedtek és még nem is reggeliztem. Bravó. Másrészt meg sokszor történt az is, hogy kipattant egy tök izgalmasnak és újszerűnek tűnő gondolat, nagy lelkesedéssel elkezdem megrágni és megemészteni a témát, aztán egyszer csak rájövök, hogy semmi izgalmas és semmi újszerű nincs benne. Vagy mert a megemésztés miatt számomra elveszik az újszerűség érzése (pedig másnak talán még az lehet), vagy mert rájövök, hogy feltaláltam újra a melegvizet. Akárhogy is, elillan a megírás belső késztetése. Vagyis most inkább visszanyúlok az eredeti elképzeléshez és kis sztorikat írok le. Talán ez is érdekessé válhat, másrészt talán ez segít abban, hogy hozzászoktassam magam, hogy vegyek időt az írásra. Lesz, ami lesz. Vagy ahogy Szivaros Frici (hivatására nézve hírhedt csepeli, szakmáját tekintve hangosító) mondása tartja: “Nagy múlt előtt állok.”

Először azt gondoltam, hogy sokfunkciós svájcibicskám rendőrség általi ellopásáról írok, de aztán azt gondoltam, hogy méltatlannak érzem az újévet és a blog-feltámasztást egy fortyogó anyázással indítani, így végül eszembe jutott egy olyan téma, ami tulajdonképpen szintén kellemetlen, de ezen legalább tudok röhögni.
     A sztori alapvetően azzal kapcsolatos, hogy időről időre vannak remek ötleteim, ezek közt jónéhány olyan is van, mely alaptermészete által közösségi jellegű, azaz hogy mit kéne csinálni más emberekkel együtt. Ennek menete roppant egyszerű, az eredménye pedig módfelett “karmikus bumerángban visszatérő” (vagy legalábbis annak tűnik). A játék azzal kezdődik, hogy Pádre (a Trezoratya és Trezor miatt így is szólít pár ember) kitalál egy közös programot: melyik nap legyen, hol és mikor, mit kéne és hogyan, min keresztül, merrefelé, mi lenne a cél, bla-bla-bla. Ezt azután a gondosan kiválasztott barátok, haverok, rokonok és egyéb üzletfelek elé bocsátom nagy reményekkel fűtve. A rutinciklus következő pontja pedig az, hogy “Jajj, de jó! Nagyon szuper! Engem is érdekel! Csináljuk!...” és ezek után, amikor már lelki szemeim előtt szinte már azon ábrándozok, milyen beszédet is fogok mondani a Nobel-díj átvételekor, akkor imígy folytatódik a lelkesedés: “De...” (mindig van egy nyamvadt de... szerintem ez lehetne a magyar nép egyik nemzeti szlogene... a másikat később írom le), szóval “Nagyon szuper... de mi lenne, ha nem aznap lenne, nem ott, nem akkor, nem arra, nem úgy és nem azt”. Leírok pár példát. Az első kettő egyszerűbb sztori, megkérdeztem, van-e kedvük bringás Budapest-felfedezősdit csinálni velem, legközelebb Észak-Buda felé venném az irányt, nagyjából erre meg erre. Lettek érdeklődők. Ugyanennek kétszer kezdtem neki, az első alkalommal Dél-Buda felé lett a menet aztán az M0-s híd által Csepel, második alkalommal pedig az alig ismert és ismeretlenségében rejtélyes Margit-sziget lett az eredmény. Harmadszor nem hívtam senkit, csak mondtam, hogy arra megyek, akit érdekel, tudja a telszámom.
     Aztán volt egy olyan is, amikor megkerestem egykori kungfus edzőpajtásokat, hogy ha a megszűnt egyesületet megpróbálnánk kicsit életre kelteni és:
     – hetente egyszer
     – hétköznap
     – munka után
     – szerezzünk valami tornatermet
     – tartsunk némi edzést, felidézve és szinten tartva a gyakorlatokat.
Ennek az eredménye az lett, hogy nagyon szuper! de csiszoljuk tovább ezt a tervet: legyen inkább szombaton, délelőtt, menjünk ki a Gellért-hegyre és vigyünk sütit, kólát és sört.

Ja, és ha már most volt szilveszter, azzal kapcsolatban is van sztori. “Csepeli” (azért rakom idézőjelbe, mert már össze-vissza változott a tagság, valaki elköltözött, valaki sosem volt csepeli... ahogy tulajdonképpen én se laktam ott sosem... hacsak nem számoljuk azt a párezer alkalmat, amikor valamelyik barátomnál aludtam, különösen az önmagukat amúgy a nyolcadik magyar honfoglaló törzs leszármazottai közt számon tartó fivéreknél) baráti társaságomban felvetettem már jó előre november elején, hogy mi lenne, ha valami másféle szilveszteri összeröffenést tartanánk, végülis van másfél-két hónapunk. Jó lenne elmenni egy kulcsosházba, vagy egy másik városba... mindegy, csak ne az legyen megint, hogy utolsó pillanatban egy kényszeredett házibuli legyen, és legfőképpen ne Csepelen legyen. Ebből barátaim rögtön megértették a lényeget, mintegy kiszívták mondandóm kvintesszenciáját: szilveszter, buli. Pár napon belül büszkén jelentették is, hogy találtak egy kiérdemesült és funkciójában már nem használt egykori kocsmahelységet... CSEPELEN. Gőzerőkkel meg is szervezték, leboltolták, vittek hangfalt, keverőt, ahogy kell. Mindettől némi méltatlansággal távol maradtam, amit nem átallottak szememre vetni, hogy milyen surmó vagyok, mert megszervezek egy bulit, ahova pont én nem megyek el. Kétszer még megpróbáltam emlékeztetni őket, hogy az én elképzelésem más városba vagy vidékre szólt volna, de semmiképp se a Huszonegykerben. Végül egyedül kódorogtam a belvárosban, beültem ide-oda, sőt még egy másik (már nem csepeli) haver évzáró koncertjébe is belebotlottam a Síp utcában, egy azóta már bezárt kisklubban. (Ezen szilveszterkor történt meg az is, hogy volt egy belvárosi söröző, amit kedveltek egyes szemfüles fiatalkorú egyedek, mert rájöttek, hogy ott nem kérnek személyi igazolványt a kedves kuncsaftoktól. Nagy serényen és lelkesen megjelentek aznap is, elfoglaltak egy nagyobb boxot, lecuccoltak, és tettrekészen beálltak a pulthoz. Én viszont korábban érkeztem náluk és így véletlenül tanúja voltam, hogy jött egy beugró pultos csaj, aki egy másik csehóban rezidenskedik. Nos, ő nem tudta a helyi szokásokat, így a lelkes ifjaknak hamar megfagyott a vér az ereiben, amikor a pultoslány nyugtázva rendelést kért tőlük egy személyit a nagykorúság bizonyítására. Az ifjak arcán látni lehetett, hogy halálközeli élményben vannak, lepereg előttük életük filmje, miközben csak az jár az eszükben, hogy basszameg, szilveszter este van, most milyen bétervet találjunk ki? Mindezt persze nem mondták ki, inkább némi időnyerésként azt mondta az egyik, hogy nincs nála, vissza kell mennie a táskájához, így is tettek. Nem tudom, mi volt a terv vagy az ábránd, azt viszont láttam a pult mellett állva, hogy a helyi rezidens pultos diszkréten arrébb hívja a beugrót, és sutyorog neki egy-két mondatot. Öt perc múlva az ifjak (ki tudja, milyen változásban reménykedtek, ők nem látták, a pultosok félrevonulását) megint megjelentek, és mintha csak akkor érkeztek volna, elmondták ugyanazt a rendelést. És ahogy az égiek Mózest is megsegítették, a Vörös-tenger itt is kettévált, a kiválasztott ifjak útja folytatódhatott, a pultos vette a rendelést és már csapolta is a rendelést. A nagy ijedség után alighanem a sör is jobban esett, és a megnyugvás után talán a jatt is nagyobb lett.

El ne felejtsem megemlíteni még, hogy az ilyen és hasonló, időnként gordiuszi csomókat átvágó ötleteim fogadtatása után rájöttem, hogy ezt egy kicsit feje tetejére állítva felhasználhatnám tanácsadó vállalkozás létrehozására. Eljön hozzám az ügyfél, elmondja az ábrándjait és terveit, én értő módon meghallgatom. Ha nekem is tetszik és lelkesít az elképzelése, akkor az ügyfél bizonyos lehet abban, hogy nyugodtan elfelejtheti, nem pazarol rá több időt feleslegesen. Ha engem nem lelkesít, akkor van esélye a megvalósításhoz. Valahogy úgy, ahogy Piszkos Fred szeretete öl, butít és nyomorba dönt, viszont az utálata egy főnyeremény.

Mindezekhez képest egykor kitöltöttem a Myers-Briggs személyiségtesztet (jó móka, ajánlom: ideklikk), ahol az Advocate típus jött ki nekem... emlékeim alapján ezt is össze tudtam volna kötni a fenti témával, újraolvasva azonban mégsem pont úgy vagyon leírva, ahogy emlékeztem, szóval mégse tudom ezzel összekötve zárni ezt a cikket. Viszont nem akarom kivenni ennek a tesztnek az ajánlását, mert tényleg jó móka szerintem, úgyhogy azzal zárom, hogy az új év új reményeihez és új terveihez nem árt az önismeret, amiben ez jól jöhet. :)

Illetve ezúton szeretném megjegyezni (talán már nem először), hogy ha én filmesíthettem volna meg a Galaxis Útikalauz Stoposoknak könyvet, akkor a következő lett volna a szereposztás (nem mai valójukban, hanem olyan 30-40 éves korukban, kábé ahogy a Roncsfilmben vannak... már aki benne van):

Arthur Dent: Szőke András (esetleg Pindroch Csaba)
Ford Prefect: Badár Sándor (esetleg Szilágyi István)
Zaphod Beeblebrox elnök: Fábry Sándor
Trillian: Nagy Natália
Marvin robot hangja: Kézdy György

Hát így.