Szintén régi adósság írni e filmről... persze lehetne sokkal többet, de most is csak ennyire futotta időmből, talán még folytatom.

A filmet sajnos némi csúszással csak 2002 szeptember elején láttam, ráadásul széles vásznú mozi helyett otthon a húszcentis tévémmel, akkor ezt a pár sort írtam róla:

“Sejtettem, hogy jó filmnek kell lennie, mint harcművészet-mániákus rögtön meg is akartam nézni moziban, aminek az lett a végeredménye, hogy nem jött velem senki sem, egyedül meg csak ritkán szeretek mozizni, úgyhogy csak most tudtam megnézni... Sejtettem, hogy jó film lesz, de tévedtem: ez a film gyönyörű. Három napig voltam a hatása alatt, még a sörözés se ment úgy, ahogy kéne.”

Ez valóban így történt: a kistévén nézés mellett is három-négy napig bolyongtam elveszve, némán felzaklatva, fejbevágva és elrabolva. (Ahogy kisgyerekként a Volt egyszer egy vadnyugat megnézése után.) Egy cimbora még meg is kérdezte, hogy mi bajom. Mondtam, hogy nincs bajom, csak hatás alatt vagyok, máshol járok lélekben. Azóta is írni akarok valami bővebbet a filmről, hogy miket is látok benne, de eddig nem sikerült. Ma viszont megint elég felkavaró és misztikus(?) álmom volt, aminek a végén kivégeztek méreggel, és ahogy tértem magamhoz az álomból, két dolog ugrott be ismét: a Pál Utcai Fiúk: Újra című dala (és azon keresztül az egész album) és a Tigris és Sákrány – mindkettő nagyon álomszerű (számomra). Úgyhogy úgy tűnik, ihletett a helyzet, de előtte azért még megnézem újra.
     Különbözik a többi bunyós filmtől abban, hogy soha egy percig nem kétséges, hogy Li Mu-bai (az egyik főhős) a legnagyobb harcművész, nem is ez a lényeg benne. (Ez megint összecseng a Volt egyszer egy Vadnyugattal.) Ebben a filmben nem azért van küzdelem, mert kell az akció az izgalomhoz, hanem mert a harc szerves része az életnek, a kínai kultúrában pedig talán még nagyobb hangsúlyt kap ez az igazság a virtuóz és sokszínű harci művészeteken keresztül. Ez a film a kínai életet, kultúrát és hagyományok széles terjedelmét mutatja be egy történeten keresztül, melynek főszereplői reprezentálják a különböző származásokat és társadalmi rétegeket. Ahogy egy másik kritikus írta: ez a film a rendező szerelmi vallomása hazája iránt. Tényleg az. És megmutatja, hogy megérdemelten. Bepillantást nyerhetünk az udvari-hivatalnoki élet kötöttségeibe és játszmáiba, a karavánok életébe, a pusztai és városi életbe, a harcosok kasztjának világába, a hegyi kolostorok életébe, a kínai ezotériába... De ezen kívül még tágabb rétegeket mutat meg, kínai díszleten keresztül megláthatjuk a bárhol élő emberek drámáját, társadalmi viszonyokba kódolt magányát, az elveszettség különböző formáit, ami legtöbbször halk, hiába ölt néha indulatos külalakot. Miközben a háttérben mozgó, hétköznapi dolgukat végző emberek jelzik, hogy ez "csak" egyének drámája, az élet megy tovább körülöttük, a történelem nem fordult ki medréből, hiába nagy jelentőségűek a szereplői, érzéseikben és botlásaikban ugyanolyan ágrólszakadtak és kiszolgáltatottak, mint valamennyien. Ahogy Be-lai, az öreg és bölcs kereskedő mondja:

“Ha a szív megszólal, a legbátrabb harcos is sültbolonddá válik.”

Ez az idézet a rögtön felfogható jelentésén túl, a film első párbeszédével együtt (Shu Lien és Li Mu-bai között) a spirituális tanulásnak is finom kritikájául szolgál, hogy hiába bármilyen mérvű és jelentőségű tudás, a szenvedélyek lecsillapításához és megnyugtatásához nem elég az önfegyelem és a "rendezettség a legnagyobb fokon". Egy régi, általam ismeretlen eredetű bölcsesség szerint:

“Ha saját házad táján tiszta a kert, s a fákon zamatos, érett gyümölcsök lógnak, a szomszédok, s a vándorok betérnek hozzád egy teára, akkor kezdj el gondolkodni azon, hogy valamit nagyon rosszul csináltál...”

Mondhatnám, nem csak a mértéktelenségben kell mértéket tartani, hanem a mértékletességben is.
     És a film végére mindenkiről kiderül, hogy mindenkinek csak az őszintén megélhető szeretet hiányzik az életéből, mindegy, ki és minek a mekkora tudora. Ezt csak páran tudják vagy merik bevallani és felvállalni és e tekintetben ők a legerősebbek: Be-lai (az öreg kereskedő), Sötét Felhő (a pusztai rablóvezér – hasonlóképpen a Volt egyszer egy Vadnyugatban is Cheyenne volt a leginkább "élő" figura, ahogy A jó, a rossz és a csúfban is Tuco, a banditák) és a rendőrnyomozó lánya (még ha ő csak mellékszereplő is). A többiek szomjasan, lidércekként (avagy prétaként) kajtatnak a világban, miközben utolsó leheletükig igyekeznek fenntartani a maszkjukat, szerepmániájukat. Pedig nincs az a hatalom (legyen szó társadalmi pozícióról, harci tudásról, vallási beavatottságról, stb.), ami kiválthatja azt a legbelülről fakadó vágyat, hogy valakihez igazán őszintén tartozhasson az ember, hogy feloldódjon valami nálánál nagyobban, és hívjuk ezt mondjuk szeretetnek, intimitásnak. Mind a szabadságot keresik a maguk módján, de a legtöbben rossz helyen, vagy ami még valószínűbb szokott lenni: jó helyen, csak rosszkor vagy rosszul.
     De írhatnám ezt is: Mind a szabadságot keressük a magunk módján, de a legtöbbünk rossz helyen, vagy ami még valószínűbb szokott lenni: jó helyen, csak rosszkor vagy rosszul.

Zárásként még a film címét hoznám elő, ugyanis bárkivel beszéltem is, akinek tetszett, annyira megragadta a film, hogy eszébe se jutott megkérdezni, hogy miért ez a címe. Pláne, hogy az eredeti címe nem is az, hogy Tigris és Sárkány, hanem Lapuló Tigris, Rejtező Sárkány (Crouching Tiger, Hidden Dragon). Akkortájt magam is csak a címnek utánanézés miatt tudtam meg, hogy a "tigris és sárkány" az általunk jin-jangnak hívott szimbólum (hivatalosan a "taiji"-jel) szinonimája, vagyis ezé:

>A film félig álomszerűen, legendában mutatja be hogyan tipegünk és szaladunk döntéseinkben, hogy mikor kellene keménynek, határozottnak és tettrekésznek lenni (→jang, a Tigris) és mikor kell elfogadónak, lágynak, körültekintőnek lenni (→jin, a Sárkány), és hogy mindeközben mennyire elveszettek tudunk lenni, ami saját életünket, kibontakozásunkat, belső természetünk kinyílását illeti. Tántorgunk a különböző vágyak, rögeszmék, téveszmék és megfelelések között, miközben nem átalljuk egymást aprítani. És sokszor csak akkor döbbenünk rá, hogy mik is voltak az igazi vágyak, amikor már elbasztuk, amikor az adott helyzet már visszafordíthatatlan.

Hát ezért lapul a tigris és ezért rejtezik a sárkány...