novella, Örkény István fordította

    Az érsek egy negyedórát késett, ami Weldnek, belepréselve a kikötőben várakozók tömegébe, a fehéren izzó égbolt alatt nem volt valami kellemes. Mi az ördögnek kellett neki idejönnie? A holnapi lapok, a legjobb esetben, pár soros hírt közölnek csak a fogadtatási ünnepségről; a vasúti költség, a fővárostól ide, többe került. Arra gyanakodott, hogy Smiley, a főnöke, valamilyen homályos okból el akarta őt távolítani a szerkesztőségből erre a napra. Talán Londonból jön át egy fontos személy? Smiley már attól se volt nagyon elragadtatva, amikor Weldnek egy kisebbfajta béketöntetésről szóló riportja a lap címoldalának legfeltűnőbb helyén jelent meg. Meg is mondta a külpolitikai rovat helyettes szerkesztőjének: Weldnek gőze sincs, mi fontos, mi nem.
Ma reggel pedig, közismert savanyúcukor mosolyával így búcsúzott tőle:
    – Mit lehet tudni? A maga imádott pacifistáitól kitelik, hogy csinálnak egy kis tüntetést.
    – Ez majdnem lehetetlen. Még ha tüntetnek is...
    – Akkor írjon a fogadtatási szertartásról. Magának van érzéke az iróniához… legalábbis Crowne azt hiszi. (Crowne volt a helyettes rovatvezető.) A fogadóbizottságban egyetlen katolikus sincs, értesüléseink szerint.
Kérdés, hogy ez igaz-e. Talán éppen ezért küldték délre. Hadd csináljon egy ballépést; ha megtépázza hírnevét a londoniak előtt, tiszta haszon.
    A kikötőbe érve, Weld első útja a felsővárosi tavernába vezetett. Tudta, hogy itt megtalálhatja a kollégáit – ha ugyan akadt még valaki kívüle, aki hajlandó volt ilyen kis ügyért ilyen nagy utat megtenni. Kiderült azonban, hogy túl sötéten látta a helyzetet, mert a hírügynökségek – igaz, hogy a második garnitúrájukkal – itt voltak. Az AP-től Hughes, a United Press-től Collins, a Reuter-től Tumbril ott ült a tavernában, és persze az összes bennszülött kolléga. Viszont a Telegraph-tól, az Express-től és a Mail-től nem látott senkit.
Amikor belépett, Hughes és Tumbril épp egy idevalósi riportert faggatott, aki valamilyen utálatos, articsókából készült italt szopogatott. Tumbril, aki még fiatal volt, roppant komolyan fogta fel hivatását. Hughes, az adott körülmények között, szívvel-lélekkel segített neki, habár szemmel láthatóan éppúgy utálta ezt a kiküldetést, mint Weld.
    – Még nem válaszolt arra, amit Tumbril kérdezett – nógatta helybeli kollégájukat Hughes.
    – Minek? – mondta az. – Ezt maguk, eretnekek, úgysem értenék.
    Az "eretnek" szót mosolyogva mondta, ahogy az angolok is egy mosollyal teszik idézőjelbe azt a szót, hogy "fattyú".
    – De hiszen maga mondta az előbb, hogy ez igazságtalan háború.
    A beszélgetés angolul folyt, abban a föltevésben – amire persze nem sok alapjuk volt –, hogy így a mixer nem érti.
    – Hát... körülbelül.
    – Akkor viszont miért áldják meg azokat a fegyvereket, amelyek egy ilyen háború céljait szolgálják?
    – Ha attól félnek, hogy ettől hatásosabbak lesznek, akkor ez az aggodalmuk szerintem fölösleges.
    – Azokat a tartályokat is megáldják, melyekben mérges ház van?
    – Ne keverjük össze a dolgokat. Azokban nincsenek emberi lények, csak gáz.
    – És ez nem evilági jelenség?
    – Nem hát. Egész biztos, hogy nem.
    – Maga ki akar bújni a válasz alól – legyintett Hughes.
    – Miért akarnék kibújni?
    – Mit iszik? – kérdezte Weldet Collins.
    – Egy Negronit.
    – És minek van itt?
    – Minek van itt maga?
    – Mert Caper a fejébe vette, hogy itt béketüntetés lesz.
    – Egy érsek ellen? És itt? Soha!
    – Én is ezt mondtam neki... Épp a tengerpartra készültünk Marthával. Ismeri?
    – Hogyne.
    Ez a Martha, egy nehezen lerázható, telt idomú nő, valamelyik német laptudósítónak volt a felesége, aki erős náci szimpatizáns hírében állt. Az asszonyról azt beszélték, hogy nagy odaadással és finnyáskodás nélkül igyekszik eleget tenni a férfiak igényeinek, akik viszont becsületbeli kötelességnek érezték, hogy felszarvazzák a férjét.
    – Marthát ide is elhozhatta volna.
    – El is hoztam – mondta Collins, és megnevezett egy üdülőhelyet, a pederaszták, a leszboszi nők és az angol turisták találkozóhelyét, ahol az asszonyt hagyta.
    – Nem sokat lesznek együtt. Az ilyen ceremóniákat mindig későn kezdik, és ha már elkezdték, nem bírják abbahagyni az imádkozást.
    – Kedves öregem, maga az én utolsó szalmaszálam… Egy szívességre akarom kérni, amire Tumbril nem kapható, Hughes pedig – olyan okból, amit tudomásul kell venni – képtelen. Arra kérem, hogyha vége lesz ennek a históriának, hívjon föl a Grand Hotelben, persze csak akkor, ha nem várt események következnének be. Én már annyi ilyen ceremóniát láttam, hogy látatlanban is meg tudom írni a cikket, épp csak a biztonság kedvéért kell az a telefon.
    – Szívesen megteszem. Öt és hat közt felhívom a szállodában… Attól félek, pokoli meleg lesz.
    – Talán kifeszítenek valamit a tribün fölé.
    – Nem érdekel a tribün. Ha itt valamit találni akarok, akkor be kell mennem a tömegbe.
    – Irigylem az optimizmusát, Weld.
    – Azt mondtam: ha... És maga mit iszik?
    – Camparit szódával... Rágyújt?
    – Köszönöm.
    Weld elfogadta a cigarettát, az aznapi tizediket. Úgy nézett rá, mint halálos ellenségére, mert tudta, hogy később, a délután folyamán, kitör rajta a köhögés, megkínozza torkának kiszáradása, és álmatlanul tölti az amúgy is rövid éjszakát, míg hajnali ötkor be nem süt a redőnyök résein a nap… Megfogadta, hogy nem gyújt rá, csak a ceremónia végén, csakhogy a Negroni kikezdte ezt az elhatározást.
    – És mi lesz azokkal, akikkel végeznek ezek a fegyverek? – folytatta Hughes a kérdezősködést. – Vajon rajtuk is fog-e majd az áldás?
    – Kiről beszél? Akiket maguk úgy emlegetnek, hogy "fegyvertelen vademberek"?
    – Én így nem emlegetek senkit, barátom. Én egy ügynökségnek dolgozom, és nálunk ezek a színes jelzők nem alkalmazhatók. Ami jó az Express-nek, az a Mail­-nek méreg. Mi csak úgynevezett "tényekkel" szolgálunk, a gúnyt és felháborodást átengedjük Weldnek és a hozzá hasonlóknak.
    Két óra múlva Weld a kikötőben állt, a tömeg sűrűjében, melyből csak úgy áradt a fokhagyma és az átizzadt ruha édeskés szaga. Kitűnően látott mindent, mert magas termetű volt, még a rendőrök se zavarták, akik váll váll mellett álltak sorfalat a tömeggel szemben. Tribünről szó se volt, sőt amikor rá került a sor, igen gyorsan véget ért az egész ünnepség. A várakozó tömeg és a csapatszállító hajó közti üres térségen tankok álltak, tereptarkára festve, meglehetősen rozzant állapotban, mint a kiszuperált autók, melyek egy nagyváros parkolóhelyén vevőre vagy az autótemetőre várnak. Saját személyzetük is oldalvást húzódott tőlük, mintha meg akarná őket tagadni. Weld közelében szívósan üvöltözött egy csecsemő, míg csak az anyja oda nem vette a mellére. Csak a csapatszállító hajó lobogói és a vámház falán harsogó plakátok mutattak némi lelkes hangulatot a háború iránt, mely valahol ott dúlt, a napfényben szikrázó látóhatáron túl. Az emberek nem lelkesedtek. Weld úgy érezte, hogy ide mindenki csak azért jött el, amiért ő, mert hátha mégiscsak történik valami… A tömeg alaptónusa (az asszonyok ruháitól) fekete volt, amitől az ember inkább egy gyászoló, mintsem egy hadat viselő nép fiának érezte magát.
    Weld éppen elbámészkodott, s a sínek mögött álló házsorokat nézte, ahol zászlók helyett száradó fehérneműk lógtak, amikor elhangzott egy parancsszó, a páncélosok vigyázzba álltak a tankok sora előtt, Weld visszafordult, és észrevett egy apró öregemberkét, vörössel szegett fekete reverendában, amint lassan végigbaktatott a katonák sorfala előtt. Stólát viselt, violaszín harisnyát, ezüstcsatos cipőt; a karing s a befűzött szalag ugyanolyan öregnek látszott, mint maga az érsek. Fiatal és magas termetű pap lépkedett a nyomában, birétummal a fején. Most papok maroknyi csapata következett, mintha tollak lebegtek volna a szikrázó napfényben. A látvány arra emlékeztette Weldet, amikor egy galambot – méghozzá egy kicsi, kövér galambot – megfosztanak tollaitól. A tömeg végre éljenezni kezdett, amiből arra lehetett következtetni, hogy mégsem temetésen vesznek részt.
    Az érsek mindegyik tanknál megállt, s akkor az egyik pap elébe tartott egy imakönyvet, oly közel a szeméhez, mintha az érsek csak kisujjnyi távolságból látná a betűket. Miután az érsek olvasott a könyvből, egy másik pap füstölőt lóbált a kezében. Akárhonnan fújt is a szél, a kék füst mindig a tömeg felé gomolygott, s egy percre elnyomta a fokhagyma és verejték szagát.
    "Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja" – mormogta egy férfi Weld közelében; amikor odanézett, látta, hogy sír. Megdöbbent. Még sohasem állt ilyen szoros közelségben a babonához. A férfi arca ráncos volt., mint a hullott alma bőre, ha már sokáig hevert a földön.
    – Ez a drága jó öreg ember, ez a drága jó öreg ember – ismételgette –, Isten kiválasztottja!
Nem a kikötő, hanem a környező vidék tájszólásában beszélt. Weld ingerült lett, maga sem tudta, hogy e férfi vakbuzgóságától-e vagy az együgyűségétől, vagy talán csak a rekkenő melegtől.
    – Akkor ez egy szent háború! – jegyezte meg dühösen.
    Az öregember meglepetten nézett rá.
    – Ez egy átkozott háború – mondta. – Két ember máris odaveszett a falumból. Miért kell nekünk odaát háborúznunk? A háború az ördög műve, nem Istené.
    – Akkor miért nem az ördög áldja meg a tankokat?
    – Az ördög nem áld meg senkit. Nem is tudja, hogy kell áldani.
    – Ha maga nem szereti ezt a háborút, akkor hogy tudja szeretni az érseket, aki tankokat áld meg?
    – Mi rossz van abban? – kérdezte az öregember. Az érsek ott ment el előttünk, s az öregember olyan jókedvűen tapsolt és kiabált, mintha előre megbeszélt csínyt követnének el az érsekkel. – Szent! Szent! Szent!
    Néhány kölyök perecekkel dobálta meg a rendőröket, a szertartás a vége felé közeledett, elhalófélben volt a szent mormolás, alig érződött már a tömjénszag, de nyoma se volt semmiféle tüntetésnek.
    Weld az öregemberhez fordult. A lehető legegyszerűbb szavakat használta, mert csak törve beszélte az ország nyelvét.
    – Nem értem magát. Azt mondja, hogy ez a háború rossz. De ezek a tankok lándzsákkal és ócska puskákkal felfegyverzett embereket fognak gyilkolni, akik a szülőhazájukat védik. És a maga érseke mégis megáldja ezeket az ördögi gépeket?
    – Én se szeretem őket – mondta az öregember. – Csúnyák is, veszedelmesek is. De hiába. Ha valaki áldani akar, akkor nem tehet mást.
    – Hogy érti ezt?
    – Én is így szoktam megáldani mindenfélét – magyarázta az öregember. – Például olyankor, amikor szeretni akarok valamit, de nem tudom szeretni. Akkor kinyújtom a kezem, és azt mondom, édes Istenem, ne haragudj, hogy ezt a dolgot nem tudom szeretni, de azért légy szíves, áldd meg. Volt például egy kapám, amelynek állandóan kijárt a nyele. Amikor már a lábamat is megvágtam vele, akkor megáldottam. Hát mit csináltam volna? Vagy megáldom, vagy eltöröm, de hát új kapára nem volt pénzem. Aztán eljár hozzám minden héten egy asszony, és panaszkodik a kutyámra. Könyörög szegény, hogy heréltessem ki, de hát ez természetellenes, ilyet nem teszek. Erre az asszony elkezd átkozódni, én pedig kinyújtom a kezem és megáldom. Hát mit csináljak, ha azt a szerencsétlent nem tudom szeretni?
    Weld hallgatta, de nem értette az öreget. Úgy állt ott, mint egy nagyon áttekinthető táj középpontjában, ahonnan azonban minden ösvény labirintusba vezetett, melyből nem nyílt szabadulás.
    – De látja, hogy kiöltözött az érsek – mondta. – Tömjént hint, imádkozik… És közben mindenki tudja, hogy maguk mustárgázt használnak… – Abbahagyta. Egy parasztembernek ilyesmit nem lehet a szemére vetni. – És ezek a tankok...
    – Csúnya, veszedelmes dolgok – ismételte az öreg. – Egy új eke, az legalább fénylik. De ezek foltosak, mint a himlősök. Meglehet, hogy az érsek is utálja őket; ezen egy csöppet se csodálkoznék. Amit az ember gyűlöl, azt meg kell áldania. Emlékszem, egyszer én is nagyon gyűlöltem valamit, egy óriási szürke patkányt, mert halomra ölte a csibéimet. Végre sikerült beszorítanom a sarokba, és akkor kinyújtottam a kezemet, és áldást mondtam rá. Meg is döglött hamarosan, mert elgázolta az autójával a papunk. Azt hiszem, ezek a tankok is megdöglenek nemsokára, és benne azok a szegény fiúk; mert én olyat még nem hallottam, hogy az áldás bárkinek is megmentette volna az életét. Így van ez. Ha valaki áldást akar mondani, akkor mondjon áldást. Persze jobb volna szeretni, de ez nem mindig sikerül.
    Valamivel öt óta után Weld belépett a felsővárosi tavernába. Felhívta a Grand Hotelt. Collins ingerülten vette föl a kagylót; lehet, hogy e délután nem mindenben váltotta be reményeit, de az is lehet, hogy a hívás megzavarta valamiben; Weldnek úgy rémlett, mintha egy asszony nevetését hallotta volna.
    – Arra kértem – mondta Collins –, hogy csak akkor telefonáljon, ha valami különös dolog történik.
    – Nem történt semmi különös.
    – Hát akkor viszontlátásra – búcsúzott Collins, azt se mondta, köszönöm, lecsapta a kagylót.
Miközben Weld telefonált, befutott a bárba Hughes és Tumbril, whiskyt hozattak, és szokás szerint fölváltva fizették a rundokat. Weld rá akart gyújtani, de nem találta a cigarettáját; talán a kikötőben kilopták a zsebéből. – Egy csomag Playerst! – szólt oda a mixernek. Egy véget érni nem akaró, forró délután minden pora a torkára rakódott; ezen persze nem segít a cigaretta, sőt, csak megköhögteti. Tűnődött is egy pillanatig, kinyújtott kézzel, mielőtt átvette volna a csomagot; talán jobb volna egy kicsit várni, mondjuk a harmadik rundig.
    – Nézd csak – szólt oda Tumbrilnak Hughes. – Weld megáldja a cigarettát.
    – Én pedig a whiskyt! – mondta Tumbril, és a pohara fölé emelte a kezét. – Kedves virága a földnek, te kedves drága mag! Szeretlek whisky, ugyanúgy szeretlek, mint az érsek a rozzant tankjait.
    – Az ember nem áldja meg azt, amit szeret – jegyezte meg Weld.
    – Hát maga mit csinált a cigarettájával?
    – A cigaretta az én ellenségem. Az fog végezni velem – mondta Weld, de nem tudott tovább várni. Rágyújtott, és tüstént köhögni kezdett. – Az áldás még senkinek se mentette meg az életét – tette hozzá. E kijelentés úgy hangzott, mint egy szállóige.

(Örkény István fordítása)