“S mert látta, hogy a mesélő megint horkolni készül, mintegy visszatér a habok közé, mint a vízi emberek, újból megrúgta Szindbád a titoknokát, és mély hangon, halkan folytatta:

    – Figyelj ide, Artúr, mondok neked valamit. Titkot mondok el, még nem hallotta a városban senki. Sok időbe tellett, míg fölfedeztem ezt a titkot, életem javát reá áldoztam.

    E felhívásra a mesélő figyelni kezdett. Ritkán esett meg, hogy Szindbád ilyen nagy jelentőségű bejelentésre határozta el magát.

    – A titok – mondotta bizalmas, mély hangon Szindbád, mert e különös reggelen valóban kedve támadt élete nagy tapasztalatait közölni valakivel –, a titok, melytől a haza szenved, annyi, hogy Magyarországon minden jóravaló embernek örökké hiányzik az a négyszázötven pengő havonta, melyet vagy az elvált feleségének köteles fizetni nőtartás címén, vagy az új szerelmének óhajtana elsején átnyújtani, mert a szerelem olyan, mint a villamosság: csak bizonyos légköri feltételek mellett jelentkezik, vagy duhaj ifjúkorában gyűjtött adósságait kell e részletekkel törleszteni. Sokáig számolgattam, míg végre megtudtam az igazat. Négyszázötven, ennyi az igazság.

    Artúr úgy hallgatott e hírre, tágra nyitott szemekkel, mint a hód, mikor pislogva látja, hogy a vadász puskacsöve elé került.

    – Négyszázötven, figyelj jól – mondta kissé ünnepélyesen Szindbád –, s jegyezd meg ezt a számot. Sok mindent láttam én hosszú életemben Magyarországon. Sokat figyeltem, jegyezgettem, tűnődtem, még ha némelykor úgy tetszett is, hogy borosan bóbiskolok józsefvárosi kocsmák vörös abrosszal leterített asztalai mellett. Nyitva volt a szemem, s láttam a magános magyar férfiakat, mikor egyedül ülnek, éjfél után, külvárosi bormérések asztalai mellett, férfias és komoly magányban, ujjaik között olcsó cigaretta füstölög, előttük a borospohár, melyet órákon át nem érintenek meg, sápadtak és merev tekintetűek, ajkuk hangtalanul mozog, mintha imádkoznának vagy átkot rebegnének. A valóságban legtöbbször nők vagy uzsorások neveit mormogják ilyenkor, s titokban számolnak hozzá. Nagy rejtély ez, idegen országban talán meg sem értenék. Máshol a költők, ha mérgesek, vagy balsiker üldözi őket családi életükben, elmennek szerecsenyországba aranyport gyűjteni vagy mákonnyal kereskedni. Rimbaud még így cselekedett. De kérdem, módja volt-e ehhez Vajda Jánosnak...? Nálunk az írók, ha nagyon mérgesek, átmennek az egyik kocsmából a másikba, ez minden. Ezt is csak addig csinálhatják, amíg a hitel tart. Szegény világ ez a miénk, én mondom neked, hasztalan áldotta meg a Teremtő arany búzával, ringó rónaságokkal. Már a Rothschildok vonakodtak errefelé vasutakat építeni. Rossz jel az ilyesmi, mert a vaspálya a jövő. Ezért hiányzik minden úriembernek az a négyszázötven havonta, melyet egyszerűen lehetetlen tisztességes munkával megszerezni.

    Szindbád oly ritkán beszélt közgazdasági kérdésekről, hogy e hírek hallatára Artúr valósággal felébredt a forró vízben. Felült, füleit hegyezte, vizes és tétova kézzel ősz fürtjeit igazgatta, s tájékozatlanul mondotta:

    – Sok pénz az, Szindbád úr. Nekem még alaptőkém sem volt soha annyi.

    – Elég szégyen – mondta Szindbád, és mérgesen nézett egy horkoló, őszes hajú, idősebb emberre, aki a szomszéd lépcsőfokon hevert, álla már-már a forró vízbe ért, s egészen olyan volt, mint egy vagyonbukott római Néró idejében, a római termálfürdőben, aki felvágta ereit, mert hírét vette, hogy estére érette jönnek a liktorok –, elég szégyen, hogy magadfajta művészember ilyen áhítattal kénytelen beszélni a pénzről. Téged sem méltányolt más igazán idehaza, mint az orrszarvú az Állatkertben, mely mindig előmászott a vízből, mikor a ketrec közelében rákezdtél Hófehérkére és Árgirus királyfira. Néha én is hasonlóan érzem magam. Nem mondom, voltak pályámon pillanatok, mikor a sebes lábú lovacskák vagy a makkdisznó és a Stüszi Vadász megsegítettek, s a zsíros fogású bankók egy göngyölegét rejthettem el bal kabátzsebemben, amint ez már édesapámnak is szokása volt. De az irodalom nem segített soha, semmiben. Éppen csak eltűrtek, mert tudták, hogy máskülönben úriember vagyok; mintegy megbocsátottak, mint afféle jó családból való, de eltévedt atyafinak, akiről homályosan sejteni lehet, hogy valamilyen gyanús dologgal foglalkozik. Elkeseredett világ volt mindig ez a miénk, mert hiányzott a készpénz. Tudom, amit tudok, ideje, hogy kimondjam. Ha egyszer nem leszek már, meséld el a pesti gyermekeknek. Négyszázötven, külön, mindenen felül, ez a varázsszó, s ez herkulesi feladat, melyet képtelen megvalósítani a magyar. Láttam szakállas embereket a hordón, amint tele torokkal üvöltöttek a haza üdvéről, s közben hallgattam és dünnyögtem, mert tudtam, hogy a négyszázötven hiányzik nekik, melyet elsején a jövedelmen felül elő kell teremteni valahogyan, hogy odaadják az elhagyott hitvesnek, akinek kézimunka-előnyomdája van a Kaplony utcában, vagy a kedvesnek, aki a földbérlettel vesződik Borsodban. Láttam írókat, akik tollukat a gyűlölet és a pletyka undok mérgeibe mártották tinta helyett, eladták a lelküket és becsületüket, hogy összekaparják elsejére a négyszázötvenet, amennyiért kifizethetik élemedett korban reájuk szakadt szerelmük lakásbérét meg a hölgy szobájába vásárolt zongora részleteit. Láttam magas rangú katonákat, akik díszük és rangjuk hideg gőgjébe zárva, némán viselték egy életen át ezt a titkot, soha nem tudta meg senki, hogy húsz éven át parizert vacsoráztak vöröshagymával, s kútvizet ittak hozzá, mert máskülönben nem tudtak volna eleget tenni úri kötelességüknek, s nem tudnak minden elsején gondoskodni arról, akinek szüksége volt e négyszázötvenre. Harmincöt éven át számoltam, figyeltem és gondolkoztam, amíg megértettem ezt. Nagy titok ez, iskolákban kellene tanítani. Minden ezért történik a városban. Ezért olyan kemény és szúrós itt a férfiak pillantása, mintha nyársat reggeliztek volna, ezért olyan sok a krakéler a városban, ezért töméntelen ostoba párbaj, szóváltás, eskü és hazugság, mert ezt a négyszázötvenet teljességgel lehetetlen munkával megszerezni. Azok sem tudják megszerezni ezt a pénzt, akik máskülönben ezreseket keresnek: mert a család él azon a pénzen, amit egy ember keres a családban, s minden pénz kevés, mert minden család éhes, mint a farkas. Aztán kellene, külön, túl a családon, négyszázötven. De ez nincsen a földön, melyet Árpád erővel, fegyverrel és fortéllyal szerzett. Most már tudod. Ha meghallod egy napon, hogy elmentem deszkát árulni, meséld el az Állatkertben a kisgyermekeknek.

    S felállt, inas, gőgös testét kinyújtóztatta, legyintett egyet, és rosszkedvűen mondta:

    – Nekem is ez a négyszázötven hiányzott, egy életen át.”