“Dreedle tábornok azt akarta, hogy emberei minden idejüket, amit nem foglal le a szolgálat és a bevetés, az agyaggalamblövő pályán töltsék. Havi nyolc óra agyaggalamb-lövészet kitűnő gyakorlat volt a számukra. Gyakorlott agyaggalamblövészekké váltak. Dunbar szerette az agyaggalamb-lövészetet, mert minden pillanatát gyűlölte, ennélfogva az idő ott lassan haladt...”

    “Dreedle tábornok megnyitotta Cathcart ezredes saját agyaggalamblövő pályáját a harcállományban levő csapattestek tisztjei és legénysége előtt. Dreedle tábornok azt akarta, hogy emberei minden idejüket, amit nem foglal le a szolgálat és a bevetés, az agyaggalamblövő pályán töltsék. Havi nyolc óra agyaggalamb-lövészet kitűnő gyakorlat volt a számukra. Gyakorlott agyaggalamblövészekké váltak.
Dunbar szerette az agyaggalamb-lövészetet, mert minden pillanatát gyűlölte, ennélfogva az idő ott lassan haladt. Kiszámította, hogy az agyaggalamblövő pályán egyetlen óra, olyasfélékkel, mint Havermeyer és Appleby, fölér annyi mint 11-szer 17 esztendővel.
    – Azt hiszem, őrült vagy – így fogadta Clevinger Dunbar fölfedezését.
    – Ki kérdezett? – felelte Dunbar.
    – Komolyan gondolom – ragaszkodott a magáéhoz Clevinger.
    – Kit érdekel? – felelte Dunbar.
    – Engem tényleg érdekel. Sőt, hajlandó vagyok egész odáig elmenni, hogy elismerjem, az élet hosszabbnak látszik, izé...
    – Hosszabb, izé...
    –... hosszabb... hosszabb? Rendben van, legyen hosszabb, ha időnként kényelmetlenség és unalom tölti be, izé...
    – Találd ki, milyen gyorsan? – mondta Dunbar váratlanul.
    – He?
    – Mennek – magyarázta Dunbar.
    – Kik?
    – Az évek.
    – Az évek?
    – Az évek – mondta Dunbar. – Az évek, az évek, az évek.
    – Clevinger, miért nem hagyod te békén Dunbart? – robbant bele Yossarian. – Nem látod be, hogy mennyibe kerül ez neked?
    – Nincs semmi baj – mondta Dunbar nagylelkűen. – Nekem van még néhány évtizedem tartalékban. Tudod te, hogy mennyit tesz ki egy év, ha elmúlik?
    – És te is tartsd a pofád – mondta Yossarian Orrnak, aki vihogott.
    – Csak eszembe jutott az a lány – mondta Orr. – Az a lány Szicíliában. Az a lány Szicíliában, aki kopasz volt.
    – Jobb, ha befogod, azt mondtam – figyelmeztette Yossarian.
    – Te vagy az oka – mondta Dunbar Yossariannak. – Miért nem hagyod vihogni, ha egyszer vihogni akar. Még mindig jobb, mint ha a szája jár.
    – Rendben van. Gyerünk, vihogj, ha úgy tetszik.
    – Tudod te, mennyit tesz ki egy év, ha elmúlik? – ismételte Dunbar Clevingernek. – Ennyit. – Pattintott az ujjával. – Alig egy másodperce, hogy beléptél az egyetem kapuján, a tüdőd tele friss levegővel. Mi vagy most? Vén ember.
    – Vén ember? – kérdezte Clevinger meglepetten. – Mit beszélsz?
    – Vén ember.
    – Nem vagyok vén ember.
    – Minden egyes bevetésnél milliméterekre vagy a haláltól. Hát lehetsz ennél vénebb a te korodban? Azelőtt fél perccel léptél be a gimnáziumba. És egy kikapcsolt melltartó annyira volt tőled, mint a Paradicsomba jutás reménye. Csak egy másodperc ötödével azelőtt apró kölyök voltál, tízhetes vakáción, ami százezer évig tartott, és mégis túl hamar ért véget. Zapp! Ilyen gyorsan rakétáznak el. Mi a fenével, ha nem ilyesmivel akarod az időt lassítani? – Dunbar már-már dühös volt, amikor befejezte.
    – Jó, lehet, hogy igazad van – ismerte el vonakodva Clevinger megadó hangon. – Lehet, hogy egy hosszú életet tényleg sok kellemetlen körülménnyel kell megtölteni, ha azt akarjuk, hogy hosszúnak látsszon. De ha így van, kinek kell?
    – Nekem – mondta neki Dunbar.
    – Miért? – kérdezte Clevinger.
    – Tudsz jobbat?”