egy cyberpunk novella

A kocsma bűzös és zajos volt – minden kocsma ilyen az Alsóvárosban. A hátsó asztalokat egy Peneetrone nevű banda foglalta el, a hangzavar nagy részét ők okozták. A vágottszemű csaposlány gyanakodva figyelte őket, A Peneetronéknak nem szokott sok pénzük lenni. Piti melókért piti pénzeket akasztanak le, a kockázatos, nagy balhékat meghagyják másoknak. Márpedig ahhoz, hogy Virgin pezsgőben fürösszék amúgyis csapzott nőiket, sok, nagyon sok pénz kell... Rosszul tette, hogy rendelésnél nem követelte, villantsanak, mennyi zsozsójuk van, gondolta a lány, majd feltűnés nélkül megigazította fém melltartójának pántját. Ha azt képzelik, fizetés nélkül megléphetnek, a gorillák majd észhez térítik őket.
    A többi asztalnál vegyes társaság ült. Két álomkufár már jó ideje midizett, tágra nyílt szemük a semmibe meredt. Egy sápadt, nyiszlett, rosszul borotvált tolvaj éhesen leste őket – ha sikerül jó áron elpasszolnia az árut, nemcsak napi gondjaitól szabadulhat meg. Mellettük két agyonhormonozott, debella testőr vigyázta gazdáik és a tolvaj minden mozdulatát. A két orgazda egyszerre emelte ki a chipet a fülük mögött elhelyezkedő aljzatból. Eddig élettelen szemeik ravaszsággal teltek meg, összehajolva próbáltak árat kialakítani. A környező asztaloknál kurvák vártak kuncsaftokra. Néhányan kihívó megjegyzéseket tettek négy turistára, akik a legkülső asztalnál szorongtak. Szemlátomást megbánták már, hogy kimerészkedtek a biztonságos Felsővárosból.
    A pultnál alig ültek. Egy vörös fickó a mellkasát, pontosabban egy digitális tetoválást mutogatott kövér társának, akit a pohara jobban érdekelt volna. Udvariasan bólogatott, a tetoválás árasztotta villogó fényben arca szellemszerűnek tűnt. Arrébb egy magas, karcsú, szőke férfi támasztotta a pultot. Csinos, sima arcán még jól látszottak a bőrelektródák vörös foltjai, alig néhány perce léphetett ki a mátrixból. Kék szemére félig ráeresztette szemhéját, orrcimpái időnként idegesen megremegtek. Csöndesen iszogatott egy meghatározhatatlan színű italt, amikor egy alacsony, sovány emberke lépett hozzá.
    – Hé, Johnny, lenne számodra egy jó ajánlatom – súgta.
    A megszólított arcán megvetés látszott, amikor válaszolt.
    – Nem adom el neked, Freddie, sem a fél vesémet, sem a fél tüdőmet. Úgy szeretem magam, ahogy vagyok, egészben.
    A férfi sakálszerű nevetéséhez ferde vicsorgás is társult, teljessé téve a hatást.
    – Rosszul ismered a piacot, John Dean. Senkinek sem kellenek fél szervek. Mindenkinek az egész, a teljes kell, azt pedig így lábon elég nehéz lenne kiszerelni belőled. – Fred Thumble közelebb hajolt, Johnnyt megcsapta a férfi bűzös lehelete. Thumble testüzér volt – mindig akadtak olyan ostobák, akik a tökéletesen működő mesterséges testrészek helyett tökéletlen ember eredetűt akartak –, Dean úgy érezte a szájából is hullaszag jön.
    – Arról lenne szó...
    – Helló, Johnny – A lágy hang, az illat, ami egy pillanatra felülkerekedett a csehó bűzén, az érintés, amit a férfi tarkóján érzett, összetéveszthetetlen volt, Johnny mégis megpróbálta figyelmen kívül hagyni.
    – Folytasd, miről lenne szó?
    – Majd máskor, majd máskor. Nem hölgyeknek való téma.
    Freddie egy szempillantás alatt eltűnt a girbe-gurba alsóvárosi utcák esti félhomályában.
    – Helló, Johnny. – Most sem érkezett válasz, a férfi poharába bámult, majd egy másikat rendelt.
    A lány letelepedett a mellette levő székre, és meglengette kezét Dean arca előtt.
    – Hahó, én vagyok itt, Miriam! Kegyeskedsz észrevenni, vagy menjek a fenébe?
    – Az utóbbi.
    – Úgy látom, mégsem vagy teljesen süket és vak. Valami baj van, igaz? Megint nem sikerült?
    – Nem hiszem, hogy rád tartoznának a dolgaim.
    – Fordulj felém, ha hozzám beszélsz!
    Miriam megmarkolta a fiú vállát, de nem tudta volna megfordítani, ha Dean nem akarja. Johnny tekintete akaratlanul is ellágyult, ahogy végignézett a lányon. Hosszú, szőkésbarna haja keskeny csípőjéig ért, és minden mozdulatára körülhullámozta karcsú testét. Keblei megemelték a bokáig érő ruha könnyű anyagát. Az Alsóvárosban ritkán lehetett látni olyan tiszta arcot, mint az övé. Nagy, barna szeme túlságosan is ártatlanul tekintett a világba. Kicsit hosszúkás arca, egyenes orra, fodros, mindig mosolyra álló szája, halvány bőre egy régi hologramra emlékeztette Johnnyt. A holo egy festményt ábrázolt, a címe Madonna volt. A fiú nem ismerte a szót, de tetszett neki a hangzása.
    – Igazad van. Ostobaság veled veszekednem, amiért nem vagyok elég tehetséges. Talán ha jobb gépem lenne...
    – Ha akarod, tudok kölcsönözni neked...
    – Nem akarom. Még egy Dro-koktélt! – fordult vissza Dean a pulthoz.
    Miriam felsóhajtott. Kár volt újra megemlíteni neki a pénzt. Már első alkalommal is begőzölt, de hiába emlékezett erre pontosan, nem tudta megállni, hogy ne ajánlja fel neki még egyszer.
    – Menj vissza Felsővárosba, a számítógép-gyűlölő ósdi szektádhoz, a felső-középosztálybeli családod luxuslakásába. Egyáltalán, mi a fenét keresel itt? És főleg mit akarsz tőlem, egy csóró, kisstílű konzollovagtól?
    – Semmit, John, semmit.
    Miriam könnyeit nyelve indult kifelé. Az ajtót a Peneetrone banda tagjai torlaszolták el, két gorilla állta útjukat. Hatalmasra duzzasztott testük nyilvánvaló ereje aligha tartotta volna vissza őket, a kezükben tartott K2-es lézerfegyverek annál inkább. A banda vezetője próbálta lealkudni a számlát, de hiába. Mögötte egyre türelmetlenebbek lettek az emberei, unatkoztak. Miriam lehajtott fejjel tört át rajtuk, de egy tohonya, tetovált arcú Peneetrone útját állta. Alig hallható surrogás kísérte mozdulatait, ahogy lépett.
    – Micsoda kis hajasbaba! Ilyen cukorfalatot ritkán látni mifelénk!
    A műlábú fickó közelhajolt a lányhoz. Kidugta a nyelvét, mintha meg akarná nyalni. Miriam arcát, és belemarkolt a fenekébe.
    – Finom, gyenge husi, érdemes megkóstolni!
    Nem tudni, honnan került Miriam kezébe a fegyver.
    – Pusztulj innét, ha nem akarod látni, hogyan foszlanak semmivé a golyóid!
    A galeri némán utat nyitott neki, a kocsma gorillái is félreálltak. Egy annihilátorral nem szokás viccelni, egy ilyen sebesülésből ritkán épül fel az ember.
    Miriam egy pillanatra visszanézett Johnnyra. A fiú háttal állt neki – ha érdekelte is, hogy a lány esetleg bajba kerül, erősen titkolta.
    Alighogy Miriam eltűnt a csehóból, Freddie ismét megjelent.
    – Ahogy hallottam, problémáid vannak a deckeddel.
    – Ha csak a géppel lenne a baj... – Deannek semmi kedve nem volt kiönteni a szívét a testüzérnek, de szüksége volt arra, hogy kibeszélje magát. Miriamot elkergette lehetetlen magatartásával, maradt hát Freddie. Nem túl jó csere. – Nem érek semmit, érted? Nem találom az utakat, zárva maradnak az ajtók! Pedig ott érzem a megoldást az agyam mélyén, de képtelen vagyok elérni! Az az ócska PowerCyb már csak ráadás a szerencsétlenségben.
    – Miért nem fogsz valami másba, ha nem vagy tehetséges konzollovag?
    Dean úgy nézett Thumble-re, mintha orális szexet kínált volna neki jutányos áron.
    – Nincs más, számomra nincs más! A mátrix még így is túltesz mindenen, amit a való életben érezhetek. Vidd innen a rücskös képedet, ha ilyeneket javasolsz!
    – Hát van más ötletem is... Esetleg fel lehetne spécizni az agyadat, meg jobb gépet is szerezhetnél... De nem hiszem, hogy téged ez igazán érdekelne.
    Freddie fejét csóválva távozni készült, de Johnny megragadta koszlott ingének gallérját.
    – Most már dumálj, ha beetettél!
    – Jól van, na. Engedj el, akkor beszélhetünk.
    Thumble idegesen igazgatta a ruháját.
    – Van egy ismerősöm, akinek megérné a felturbózásod meg egy jó deck azért, hogy áttörj egy átlagosnál fajsúlyosabb jégen.
    Johnny visszafordult a poharához.
    – Úgysem sikerülne. Túl ostoba vagyok hozzá.
    – Ha átesel egy aprócska műtéten, akkor képes leszel feltörni ennél komolyabb programokat is.
    A hang – Johnny háta mögül szólt valahonnan – iskolázottabb volt, mint amit az Alsóvárosban megszoktak. Dean egészen addig nem tudta kivenni a férfi arcát a kocsma félhomályában, amíg az idegen előrébb nem lépett. Simára borotvált arcán keskeny, jólfésült bajusz díszelgett. Keskeny szemréséből fekete szemek meredtek szúrósan Deanre. Fekete hajának minden szála pontosan a helyén volt, jól megmutatta koponyájának szögletes vonalait.
    – Egy aprócska műtét?
    Az ismeretlen bólintott. Johnny csak pár pillanatig töprengett – bár tudta, jól meg kellene gondolnia a dolgot.
    – Hát... legyen!
    Dean nem látta a háta mögött álló Thumble arcát. Pedig megért volna egy pillantást a hirtelen felvillanó kárörvendő vigyor.

Miriam kiszállt a légirobogóból. A járművet átadta egy fémarcú, vaskos robotnak, és kisétált a leszállópályáról. Többnyelvű feliratok tiltották ugyan, hogy bárki is túl közel merészkedjen a felhőkarcoló széléhez, de Miriam nem vette figyelembe ezeket, kecsesen átugrott a derékmagasságú korlátokon.
    A lány néha azt képzelte, egész Felhővárost látja otthonának tetejéről, olyan szédítő volt a panoráma. Órákon át el tudta volna nézni a város villogó fényeit, a robogók és az áruszállítók pompás kavalkádját a narancssárga ég alatt. Ám most mégis hamar elszakította magát a látványtól. Már napok óta nem volt otthon, és bármennyire is szeretett Johnnyval lenni, vágyott már haza.
    A lift a 114. emeleten állt meg, csak a Kennedy család lakott ezen a szinten. Miriam megpróbált úgy végigmenni a folyosón, mint egy idegen, mintha most járna itt először. Nehéz volt, hiszen a bútorozatlan helyiség minden egyes festményét, szobrát ismerte. Jól emlékezett rá, amikor apja karján a festők neveit tanulgatta. Tiziano, Rembrandt, Michelangelo... Mintha rég halott isteneket szólongattak volna.
    Nem volt szüksége a kártyájára, hogy kinyissa a lakás belsejébe vezető ajtót, hiszen az mindig nyitva állt. Az épület biztonsági berendezései épp elég védettséget adtak, hogy ne kelljen bezárni. Azért persze fel volt szerelve a zár, szülei szerettek mindenre gondolni. A hodályszerű nappaliban élő növények csökkentették a teret, Jill – Miriam nagymamája – úgy vigyázott rájuk, mint a szeme világára. A zongorán mindenféle CD-k hevertek. Miriam kötelességtudóan átnézte a leveleket, bár tudta, egy sincs, ami neki szólna. Az Alsóvárosból, ahol idejét tölteni szokta, nem szokott posta járni.
    A konyhában talált anyjára. Esther az asztalnál állt és tésztát gyúrt.
    – Szia mami! – Miriam csókot lehelt anyja nyakára.
    – Régen láttunk, Miriam! Akarom mondani, rég találkoztunk. Látod, hiába telt el három év, nem tudom megszokni, hogy ne mondjak butaságokat.
    Miriam anyja ragyogó zöld szemébe nézett. Három évvel ezelőtt ez a szempár még barna volt. Aztán jött egy vírus, és nemcsak a színe, de látóképessége is megváltozott. Esther Kennedy megvakult. Hivatalosan nem találtak donort, a feketepiacon nem keresgélhettek. Esther megértette, hogy férjének az állásába kerülhetne a dolog. A gépszemek (Esther nevezte így) ellen viszont ő tiltakozott kézzel-lábbal. “Inkább vak maradok, mintsem hogy gépet csináljatok belőlem!” – hajtogatta.
    – Ugyan, mami! – Miriam megkóstolta a tésztát. – Hmm, ez finom!
    – Várjál csak, amíg megsütöm! – Esther nevetett, csilingelő kacagása megmosolyogtatta Miriamot.
    – Kinek készül ez a csodasütemény?
    – Nagyapád állandóan a régi, házi süteményeket emlegeti. Na most újra belekóstolhat a régi ízekbe! Arthur, gyere ide! – Az utolsó mondat egy kerek, tömzsi robotnak szólt, ami kinyújtotta ízelt karját, és megragadta a tésztástálat.
    – Óvatosan, nehogy kiborítsd!
    Miriam a háttérbe, úgy figyelte anyját. Mozgásán nem látszott világtalansága. Bár műszemet nem fogadott el, a gépek segítségét azért igénybe vette. Miriam jól látta csuklóján az apró érzékelőket.
    A lány percekig nézte vidáman dünnyögő anyját, aki mintha meg is feledkezett volna lányáról. Haja ugyanolyan szőkén csillogott, mint amikor Miriam még kislány volt, arca ránctalan, szája mosolygós.
    Johnny szavai jutottak eszébe: ósdi, számítógép-gyűlölő szekta. Akaratlanul is megrázta a fejét – családja elfogadja és használja a gépeket. Ahogy Arthur és Esther együttes munkáját figyelte, felötlött benne, hogy talán szeretik is őket. Csak éppen nem akarják, hogy ők maguk géppé váljanak, bár Ted, Miriam apja is feljebb járhatna már a Társaság ranglétráján, ha beleegyezik néhány kisebb módosításba. Kompjútergyűlölők? Nem, semmiképp sem! Csupán emberek, akik emlékeznek még egy régi, szebb világra.

Dean idegesen megropogtatta ujjait, majd szinte öntudatlanul újra meg újra végigsimította a hegeket. Az az aprócska műtét több mint tíz óráig tartott. Ráadásul beépítettek neki egy aljzatot is, ami távolról sem szerepelt a megállapodásban. Simára borotvált koponyáján már kiütközött a szőke borosta, de azért a halvány forradások még jól láthatóan csillogtak a bőrén. Pokolian fájt a feje, de semmivel sem próbálta csillapítani. A dermák eltompíthatták volna az érzékeit, márpedig ő teljesen az eszénél akart lenni, amikor újra belép a mátrixba.
    – Nem hiszem, hogy helyes rögtön a nagyvaddal kezdeni. – John a vadonatúj HiTech deckre meredt, úgy vetette oda a mondatot a háta mögött álló férfinek.
    Smith – Dean egy pillanatig sem hitte, hogy ez az igazi neve – vállat vont.
    – Egyik jép pont olyan, mint a másik.
    – Ilyet csak az mondhat, aki még soha nem próbált jeget felolvasztani. Jobb lenne, ha gyakorolhatnék, ha tisztában lennék új képességeimmel, mire szembekerülök a valódi feladattal... Biztosabb lenne a siker...
    – Eleget vártam már! – Smith hangja durván csengett. – Nekem még ma kell az a program, különben semmit sem érek vele!
    – Deant nyugtalanította a nagy sietség, de nem volt sok választása. Smith már teljeseítette az üzlet rá eső részét, most rajta a sor.
    John Dean beillesztett egy tiszta RAM-ot a bal füle mögötti aljzatba, és elkezdte felhelyezni az elektródákat. Még nem fejezte be teljesen a sok figyelmet igénylő műveletet, amikor kivágódott a szemközti ajtó. Miriam lépett be, maga előtt taszigálva a kapálódzó Fred Thumble-t. Testhez álló fehér overalljának övén most jól láthatóan függött fegyvere.
    – Újdonsült cimborád, ez a kis vakarcs, azt állította, hogy nem jöhetek be hozzád. Ugye te nem így gondolod, Johnny?
    Dean örült, hogy egy kicsit elodázhatja a mátrixba lépést.
    – Gyere csak be, egyáltalán nem zavarsz.
    Smith megköszörülte a torkát, de nem szólt.
    – Mi történt veled, Johnny? A fejed...
    – Csak egy aprócska műtét nyoma – Dean akaratlanul is Smith kifejezését használta.
    – És az aljzat? Korábban megvoltál nélküle.
    – Ne gyere megint az ósdi kiborg-dumákkal. Egyetlen ilyen kis vacak senkit se tesz géppé!
    – És a műtét miért kellett?
    – Mondja el Smith, ő jobban ért hozzá.
    – Nem hiszem, hogy ezt most kellene...
    – Smith!
    – Na jó, de röviden. Minden agyban van egy központ, ahová a kellemes érzetek befutnak az idegvégződésekről. A műtét célja az volt, hogy ezt az ideggócot összekössük az elmének azzal a részével, ami a mátrixbeli cselekvéseket irányítja. Olyan hajtóerőt hozunk ezzel létre az utóbbi számára, ami folyamatosan egyre jobb teljesítményre sarkallja.
    – Nem veszélyes ez? – Miriam nem tudta hová tenni a hallottakat. Rémlett neki, hogy hallott már ilyesmiről, de hiába erőltette az agyát, semmi nem ugrott be róla.
    – Kezdhetjük már?
    – Nyugalom, Smith. Ezen a pár percen már nem múlik. – Miriam közelsége megnyugtatta Deant. – Ne aggódj, Miriam. Nem egész fél óra, és újra itt vagyok. Minden úgy lesz, mint régen, megígérem.
    Dean elhelyezte a maradék elektródákat és bekapcsolta a HiTech-et. A másodperc töredékrésze alatt a mátrixban találta magát.
    Vakító fehér fénylobbanás fogadta, amely lassan, nagyon lassan mindent átható, de már elviselhető ragyogássá szelídült. Dean nem tudott felnézni a napra, amely a fényt árasztotta, a fényt, ami ellátta energiával ezt a világot. Mert a mátrix egy külön világ a maga módján. Minden megvan benne, ami odakint, de egyszerűbb, letisztultabb formában. A színek élesen, tisztán ragyognak, a formák tökéletesen illeszkednek a bennük rejlő tartalomhoz.
    Ám Johnnynak nem volt ideje megcsodálni sem a Nyugati konszernt jelző szigorú mértani idomok alkotta épületeket, sem a Tokio Research absztrakt mintázatú, égbe nyúló felhőkarcolóját. A Paris Mages üvegpiramisára is csak egyetlen pillantást vetett, azt is csak azért, hogy megállapíthassa, milyen formában került a Hálózatba. Az üveglapról a külvilági, de jócskán idealizált képe vigyorgott vissza rá.
    Amikor végül elszánta magát az indulásra, az első lépések nehezek voltak, nehezebbek, mint előzőleg gondolta. Az ismeretlen program lehetőségeit használja ki rosszul, vagy a műtét volt oly mértékben sikertelen, hogy a régi képességeit is lerontotta? Kis idő múlva azonban elmúltak a kétségei. Egyre jobban alkalmazkodott a mátrixhoz, és pár pillanat alatt az ezüstszürke nyomvonalon haladva, néhány adatcsomaggal együtt eljutott úticéljához. Egy pillanatra elszédítette a feltörendő jég monumentalitása: a fekete gömbhöz viszonyítva ő csak egy apró pontocska volt a mátrix végtelen terében.
    Egy hosszú percet áldozott rá, hogy megállapítsa, hogyan jutnak be az adatcsomagok a gömbök belsejébe. Nem látott kitáruló kapukat, a szivárvány minden színében pompázó téridomok egyszerűen beolvadtak a mindent magába ölelő sötétségbe. Megpróbálhatta volna követni őket, de nem hitte, hogy túljutna akár az első kódellenőrzésen is. Alaposan szemügyre vette a hatalmas golyó felszínét, de a végtelenül sima felületen egyetlen apró törés sem látszott. Régebben Johnny ilyenkor feladta volna, teljesíthetetlennek véve a feladatot. Most azonban lázasan zakatoltak agyában a gondolatok, és amikor ráakadt a megoldásra, már pofonegyszerűnek tűnt az egész. Vad mámor öntötte el, miközben egyre kisebbedett. Már nem látta a gömböt, a teljes látószögét betöltötte a jég egy kis darabja. A miniatűr Johnny csakhamar megpillantotta azt, amire számított. A gömb felülete messze nem volt olyan sima, mint ahogy eredetileg képzelte. A milliomodrészére összement Johnny milliószor élesebb szemei elé tárultak a golyó felszínét alkotó apró sokszögek, és a konzollovag nem habozott. Befúrta magát az egyik illeszkedési ponton, és máris benn volt a gömb belsejében. Az agyában szétáradó elégedettség nem rontotta le érzékeit, sőt, fokozta reakcióképességét. Csak ennek köszönhette, hogy el tudott ugrani a szorosan a belső felülethez tapadó, rendkívül gyorsan mozgó, élesre csiszolt szélű fénylő körcikk elől. Beljebb kerülve információkat próbált gyűjteni környezetéről, és arról, hol tartják azt a szigorúan titkos adatcsomagot, amiért idemerészkedett. Rövid tétovázás után egy hosszú, égbenyúló lépcsősor felé vette útját. Könnyedén szöükellt egyik fokról a másikra, pedig figyelemreméltó távolság volt köztük. Nem is volt probléma, amíg az út kétharmadához nem ért.
    Akkor azonban a lépcsők megindultak lefelé. Johnny döbbenten fordult hátra. A lépcsősor alján elképzelhetetlen mélység tátongott – ha beleesik, menthetetlenül összezúzza magát. Johnny rohanni kezdett felfelé, de hiába futott egyre gyorsabban, a mozgólépcső kérlelhetetlenül vitte a szakadék felé... Johnny hamarosan lihegni kezdett, mozdulatai lelassultak. Tisztában volt vele, hogy ha még sokáig folytatja ezt az őrült rohanást, elhasználja az összes energiáját, itt fog elpatkolni, ezen a végtelen lépcsősoron. A gyönyör, amit az okozott, hogy itt lehet a mátrixban, és megküzdhet annak ezer veszélyével, erőteljesebb működésre serkentette az agyát, mégsem találta a helyzet nyitját. A futással már felhagyott, tehetetlenül nézte a közeledő mélységet. Elméjében tizedmásodpercek alatt futott végig a behatoló program minden szolgáltatása, de a végzet még gyorsabban közeledett hozzá. A lépcsősor hirtelen végetért, és Johnny zuhanni kezdett, egyre gyorsabban közeledett a sziklakemény padlóhoz, ami majd szétloccsantja agyát és szilánkokra zúzza testét... Aztán egy pillanattal azelőtt, hogy késő lett volna, rátalált a megfejtésre. Csak egy rövid utasítás kellett és lapockáiból szárnyak nőttek ki, megmentve őt a biztos haláltól.
    Johnny még sohasem érezte magát ilyen mámorosan boldognak, mint most, ahogy a mátrixban repült. Sem a szex, sem a legkeményebb drog nem adhatta meg neki azt a gyönyört, amit a mátrixbeli mozgás okozott neki. Elrepült egy labirintus felett, amit arra terveztek, hogy bárki, aki odatéved, energiája fogytáig tévelyegjen benne. Felülről csodált meg egy gyönyörűszép kertet, tele szebbnél szebb, de mérgezett tüskéjű, altató virágokkal. Vigyorogva integetett néhány, a földre kényszerített őrre – a hatalmas monstrumok képtelenek voltak a levegőbe rugaszkodni. Johnny mámorosan táncolt a mátrixban, arra azonban ügyelve, hogy kitűzött céljához egyre közelebb kerüljön. (Ha nem figyelmezteti újra meg újra egy belső hang, ha egy ismétlődő impulzus nem késztette volna erre, egy percig maradt volna a fekete gömb szűk belső terében...)
    Miközben azonban játszva kerülte ki az akadályokat, bújt át aprócska réseken, nem vette észre az apró darazsakat, melyek apró szúrásaikkal újabb meg újabb adagot juttattak halálos mérgükből a bőre alá. A gyönyör, a különös megrészegültség egyre csak hajtotta, miközben a méregcsomagok – egyenként jelentéktelen elektromos impulzusok, amelyek a decken keresztül eljutottak Johnny védtelen elméjéhez – zavartalanul végezték a dolgukat.
    Johnny elérkezett végső céljához – a behatoló program átszipkázta a keresett szoftvert a Johnnyba épített RAM-ba. Ha ekkor még lett volna egy kis szikrája a józanságnak Johnnyban, kilépett volna a mátrixból (ha teljesen józan lett volna, az első csípésre otthagyja a kiberteret). Ő azonban ott akart maradni, hogy tovább élvezze a gyönyört, amit a száguldás adott. Ügyesen kifúrta magát a fekete gömbből, és nekilátott, hogy megtámadjon egy másik jeget – csak azért, hogy újra érezze a mámort, újra teljesen betölthesse elméjét a földöntúli élvezet. A darazsak vele együtt törtek ki, követték, bárhová is ment a mátrixban...

Odakint a való világban a Johnnyt figyelő három arcon három különböző érzelem tükröződött. Fred Thumble a háttérbe húzódott, sárgás szeméből egy dögkeselyű éhsége sütött. Smith a fiú baloldalán állt, meredeten leste a konzollovag borotvált fejét, merev arca az idő előrehaladtával egyre vörösebb lett. Eleinte kérpercenként, aztán még sűrűbben pillantgatott órájára. Fél óra telhetett el Johnny belépése óta, amikor a férfi hirtelen megnyugodott. Elsétált Dean mellől, zsebéből egy apró rádiót vett elő. A kódolt üzenet néhány számsorból állt, rajta kívül senki sem érthette a szobában. Miriam az EEG-készüléket figyelte. Hosszú időn keresztül normális jelzéseket adott, majd a görbe hirtelen laposodni kezdett. Tíz másodpercig tartott a folyamat, majd a gép éles sípoló hangot hallatott, és az EEG hullám teljesen kisimult. Ugyanabban a pillanat Johnny Dean arcáról is eltűnt minden élet.
    – Agyhalál! – sikoltotta Miriam, és a deckhez kapott, hogy kikapcsolja.
    – Ne! Ha kikapcsolja, biztosan meghal.
    Miriam keze elbizonytalanodott, majd elhúzódott a HiTech-től. A lány tébolyodott tekintettel leste a fiú agyára kapcsolt EEG-gépet. Szempillái sűrűn verdestek, izzadt kezét overalljába törölgette. Ólomlábakon vánszorogtak a másodpercek, Miriam már nem is bírta nézni az egyenes csíkot a monitoron. Elfordult, csak a megváltó sípjelet várta.
    Az éles hang helyett Smith szenvtelen mondatai riasztották kábultságából a lányt.
    – Most már ki lehet kapcsolni. Meghalt.

    – Maga tudta! Az isten verje meg magát, pontosan tudta, hogy nem fog kijönni! – Miriam agyában helyére kerültek a dolgok. Visszaemlékezett a múlt századi patkánykísérletekre, amikor a szerencsétlen állatok inkább végkimerülésben pusztultak el, minthogy feladják agyuk kéjközpontjának ingerlését. – Milyen kényelmes így elpusztítani az egyetlen tanút, aki bizonyíthatná, mit lopott el! De én megsemmisíthetem azt a nyomorult programot!
    A lány kihúzta övéből az annihilátort, a HiTechre irányította. A deck atomjaira hullott, Miriam diadalmasan nézett Smith-re. A férfi Dean fejére mutatott:
    – Elfeledkeztél a beépített RAM-ról. – Smith mosolya megfagyott, amikor látta, hogy Miriam célbaveszi az annihilátorral. Az orgazda rosszul számított, a fegyverben még maradt energia. A lány keze megremegett. Szántszándékkal elvenni egy ember életét, még akkor is, ha az akkora gazember, mint Smith... Ez ugyanolyan gyilkosság, mint amit megbosszulni akart. Smith későn vette észre, hogy a célpont megváltozott. A férfi a konzollovag holtteste felé lendült, de Miriam előbb húzta meg a ravaszt.
    Smith csak a lövés után ért oda, de akkor megnyugodva vette ki az aljzatból a chipet. Miriam fegyverét leeresztve, csillapíthatatlanul zokogott. Képtelen volt szétlőni a számára oly kedves arcot, az utolsó pillanatban a testre fordította a sugarat. A háttérben Freddie Thumble szűkölt. A szép fiatal testnek minden szervét látatlanban eladta már, a sima bőrtől kezdve a heregolyókig. Nagyon sok pénzt vesztett most Johnny hisztérikus barátnője miatt. Jobbnak látta, ha odébbáll, hogy rendezze ügyeit a partnereivel.
    – Viszlát! – Smith kedélyes hangja felborzolta Miriam idegeit. Fordultában teljes erővel a kijárat felé vágta a kiürült annihilátort, de már csak a becsukódó ajtót találta el.
    Percekkel később félig vakon bámult ki a szürke, koszos ablakon. Ennyi idő kellett, hogy feladja az elveket, amelyeket családja belénevelt, és amelyek egész életében vezérelték. Tébolyultan zakatoló agyában lassan megfogamzott egy terv.

Az árny moccanás nélkül, laza testtartásban állt a Spiele Technics épületének közelében. Távol állt a lámpáktól, teljesen beolvadt az éjszaka sötétjébe. Ruhát nem viselt, fekete, szőrtelen bőrének simaságát csak a koponyába illesztett két aljzat törte meg. Nemi jellegzetesség nem látszott rajta, bár testalkatából ítélve inkább nő lehetett, mint férfi. Szemüregét beépített lencsék zárták le, ezüst fényüket különleges bevonat tompította. Lábához egy ugyancsak fekete hátizsák támaszkodott.
    Az árny hirtelen megélénkült. A Spiele Technics bejáratánál az őrjárat lecserélte a gorillákat, ez volt az utolsó váltás hajnal előtt. Az új őrök pontosan úgy néztek ki, mint elődeik – talán klóngyárban születtek. A szőke testőrök mozdulatlanul álltak, csak szemük cikázott ide-oda a felhőkarcoló előtti térségen.
    Az idegen kábítópuskát vett elő hátizsákjából. Az apró lövedékek halálpontosan találták el a nyaki verőeret. A kábítószer hatása pillanatokon belül jelentkezett, a gorillák hangtalanul összecsuklottak. Az idegen fegyvertartó övet csatolt a derekára, stilettót szíjazott a bal karjára. Mozdulatai nyugodtak voltak, szinte ráérősek. A Spiele Technics felhőkarcolójának aljához érve könnyedén a sötétbe húzta a több mint százkilós, magatehetetlen férfiakat. Megtapogatta pulzusukat – no nem azért, mert féltette őket, hanem mert haláluk esetén azonnal bekapcsolt volna a riasztó. A betörő mágneskártyát és egy chipet vett elő. A mágneskártyát az ellenőrző egységbe helyezte, aminek nyomán azonnal kinyílt az ajtó. Az előcsarnokba lépve a chipet beillesztette egyik koponyaaljzatába, és szemei előtt rögtön megjelent az épület háromdimenziós tervrajza. A behatoló számtalanszor látta már a rajzot, volt ideje kigondolni az útvonalát. Habozás nélkül elindult ez egyik mellékfolyosón. Különleges szemei pontosan érzékelték a riasztóberendezés által kibocsátott sugarakat. Az infraérzékelőkkel nem törődött, speciális bőrének köszönhetően nem fenyegette felfedeztetés, a fotocellás riasztókat azonban kikerülte. A folyosó egy szobába torkollott. A terem zsákutcának látszott, az egyik túlsó sarokban elhelyezkedő konzolon kívül csak a csupasz falak látszottak. A betörő a konzolhoz lépett, valódi hangjától idegen basszushangon mondott ki egy szót. Pár pillanatig semmi sem történt. Az idegen már-már azt hitte, rosszul sikerült a hangmoduláció és gép észrevette a csalást. Ahogy az aggódás, úgy a megkönnyebbülés sem látszott a fekete arcon, amikor a szoba egyik fala felemelkedett, szabaddá téve a behatoló útját.
    Az idegen pár lépés után egy lift nyitott ajtaja előtt találta magát. A legfelső, 110. emeletet jelző gombot nyomta meg, és az ajtó bezáródott. A szinteket jelző számok egymás után gyulladtak ki, egészen a 92-ig. Ekkor azonban a lift megállt, és egy személytelen géphang közölte:
    – Illetékesség megállapításához retinavizsgálatot kérek.
    Az idegen gyorsan végigfutott a térképen, de abban nem szerepelt ez az ellenőrzési pont. A betörő ügyet sem vetett a retinavizsgáló gépre, elkezdte szétfeszíteni a liftajtót. Karján megfeszültek az izmok – az erő, amit kifejtett, túl nagy volt, hogy természetes eredetű lehessen. A géphang megismételte a felszólítást, de mire befejezte a szöveget, az idegen már kijutott a liftből. Néhány pillanatig még várt, hátha a számítógép bekapcsolja a riasztót, de nem történt semmi, a hang sem szólalt meg újra.
    A betörő végigjárta az emeletet, de egyetlen helyet sem talált, ahol feljebb lehetett volna jutni. Megállt az ablaknál, és kinézett az alvó Felsővárosra. Hirtelen lendült a keze, és kitörte az üveget. Kihajolt, megbecsülte a távolságot a következő emeletig. Felugrott az ablakpárkányra, felállt, és megtapogatta a falat. Rátapasztotta a kezét a sima felületre, majd lábait is fellendítette. Jól tudta, a szívóerő, amit a tenyere és a talpa ki tud fejteni, csak átmeneti, ha nem ér elég gyorsan a következő szintre, majd' háromszáz méterről fog a mélybe zuhanni. Mint egy hatalmas, csonka testű pók araszolt egyre feljebb, egyre közelebb jutva az ablakhoz. A párkány alá érve öklével belevágott az üvegbe, de ugyanabban a pillanatban csúszni kezdett; a maradék három végtag nem volt elég, hogy megtartsa testét. Az utolsó pillanatban kapaszkodott meg az ablakkeretben, kezét csontig bevágta a törött üveg. Fölhúzta magát, és bevetődött a folyosóra. Sebéből alig csöpögött a vér, a bőr rendkívül gyorsan összeforrt felette. A lüktető fájdalom azonban nem múlt el, ezért az idegen dermát tapasztott csuklójára, hogy elméjét ne zavarja meg a sajgás. Az emelet alaprajza ugyanolyan volt, mint az előzőé, könnyedén odatalált a lifthez. Kockázatos volt ugyan újra beszállnia, de nem tudott volna másképp feljutni. Szerencsére nem volt több ellenőrzés, a lift csak a 110. emeleten állt meg.
    A fekete idegen kiszállt, és rögtön megtorpant, végigfuttatta agyában a szint térképét. A szobához vezető utat mozgásérzékelő riasztóval szerelték fel. A betörő behuzalozott izmai azonban nemcsak arra voltak képesek, hogy természetfeletti gyorsasággal mozogjanak, hanem ennek ellenkezőjére is. A fekete test sebessége, talán ha percenként egy méter volt, mozdulatai pedig olyan kifinomultak, hogy az érzékelőknek esélye sem lehetett. Majd fél órába telt, amíg átjutott a veszélyes szakaszon. Ezután már csak egy hamis mágneskártyára volt szükség, hogy eljusson céljához.

A szobában ülő férfi nem hallotta meg az ajtó nyílását, az előtte fekvő számítógépet figyelte. A betörő apró műszert vett elő, és bekapcsolta. A monitoron összezavarodott a kép, a férfi összehúzott szemöldökkel pillantott fel. Amikor észrevette az idegent, a riasztóhoz nyúlt.
    – Felesleges, ez az apróság egy-két percre megbénítja az érzékenyebb elektronikus szerkezeteket.
    A férfi beharapta ajkát, és a falhoz hátrált.
    – Mit akar tőlem? Pénzt? Itt nincs pénz, de ha elmegy, és meghagyja a számlaszámát... –A férfit összezavarta a betörő nevetése. – Vagy a Mitsuoko küldte magát? Mennyit ajánlottak? Megadom a dupláját!
    – Amikor utoljára láttam, sokkal nyugodtabb volt, Smith. Vagy ezt a nevet csak mocskos üzelmei leplezésére használja, Spiele úr?
    Smith előrébb jött, a behatoló arcát nézegette, próbálta felismerni.
    – Honnan ismeri ezt a nevet? Sohasem találkoztam magával.
    – Ugyan, Smith! Találkoztunk mi már, hiszen végignéztem, hogyan öli meg a kedvesemet.
    – Én nem öltem meg senkit!
    – Ismeri azt a nevet, hogy Johnny Dean? Látom az arcán, hogy igen. Sokkal jobb lett volna, ha akkor megölöm, amikor hagyta meghalni azt a szerencsétlen fiút!
    – Maga az a szőke lány, aki az annihilátorral bohóckodott! De hát...
    – Az a szőke lány már nem létezik, és erről is maga tehet. Azt hiszem, lassan fogom magát megölni. Olyan lassan, ahogy Johnny meghalt, de maga érezni fogja a kín minden pillanatát, nem lesz semmi mámor, ami eltompítsa az agyát.
    Miriam minden egyes szóval közelebb lépett áldozatához. Karjáról lecsatolta a stilettót, Smith felé fordította.
    – Ne! Annyi pénzt adok, amennyit el se tud képzelni! Azt csinál vele, amit akar, visszaoperálhatja magát! Ne, kérem ne...
    Az első döfés az áll alatt hatolt be a fejbe, örökre elnémítva a férfit. Az éjszaka csöndjében sokáig nem hallatszott más, mint a mozdulatok erőteljes suhogása, csontok ropogása, a bőr repedésének hátborzongató zaja, a belső szervek cuppanása, ahogy összezárultak a kihúzott tőr után. Aztán már nem hallatszott semmi...
    Miriam nem fáradt azzal, hogy akár lencséiről, akár a számítógép monitoráról letörölje a ráfröccsent vércsöppeket, mielőtt belépett a mátrixba. A programnak, amit Johnny megszerzett, az volt az előnye, hogy oly ügyesen térítette el az információkat, hogy nem lehetett kideríteni, hová kerülnek az elrabolt adatok. Miriam most ezen változtatott, törölt egy apró szubrutint. Elindította az adatcsatornákat meglékelő szoftot, és kárörvendően figyelte, hogy a nyomok egyenesen a Spiele Technics-hez vezetnek. A Társaságok bosszúhadjárata alighanem a Spiele végét jelenti majd.
    A lány a szoba hatalmas ablakához lépett. Ezt sem lehetett kinyitni, de Miriam szinte már rutinszerűen törte be. Hátizsákjából összehajtható, vitorlázórepülésre alkalmas szárnyat vett elő, és a szerkezetet a hátára csatolta. Elrugaszkodott a párkánytól, és pár perc múlva egy közeli alacsonyabb épület tetején landolt.
    Leült a tetőre, és elgondolkodott. Most, hogy végrehajtotta a tervét, üresnek érezte magát. Élhetné a régi életét, de sohasem lehet már az, ami azelőtt volt, még akkor sem, ha visszaoperáltatná magát. Ráadásul a változtatások egy része visszavonhatatlan, örökre a testéhez tartozik. Persze, ha nem térne vissza a családjához, élhetne mint bérelhető borotvalány. Képességei a profik közé emelhetnék, nem lennének gondjai a megélhetéssel, még akkor sem, ha csak éjszaka létezhetne, mert új, fekete bőre miatt a napfény a halálát jelentené.
    Akárhogy is, de gyorsan kell döntenie a két lehetőség között. Miriam azonban nem mozdult, fekete kőszoborként ült a tetőn. Várta a hajnalt.