Részlet, melyből kiderül, mennyire nem tudjuk mik épülnek be a tudatalattiba, melyek befolyásolják döntéseinket, boldogulásunkat.

     “Egyébként a blastula, a megtermékenyített petesejtből osztódással fejlődő sejtlabdácska a fogamzás után 7-10 nappal igyekszik úgy manőverezni, hogy olyan helyet találjon, ahová beágyazódhat. Nos, ha az anya készen áll rá, hogy fogadja a gyermeket, akkor mire a sejtek megérkeznek, blokkolja az immunrendszerét. Így érkezéskor az egész méh olyan, mintha egy bíborvörös ágy várná az elcsigázott utazót, olyan, mint egy hatalmas befogadó ölelés. Hívogat, hogy fáradj beljebb, és szépen betakargat. Akkor elkezdődhet a differenciált növekedés, amely során az egyik sejtből a fejed, a másikból a lábaid, megint másikból a csontjaid, egy újabb sejtből pedig a belső szerveid fejlődnek ki. Amíg be nem ágyazódsz, nem tud elindulni a differenciált növekedés. Csak növekednek az egymással azonos sejtek, mindegyikből lehet bármi. Hatalmas pillanatról van tehát szó. Akinek az anyja nem kapcsolta ki az immunrendszerét, ennek ellenére mégis itt van a világban, annak valószínűleg a normandiai partraszálláshoz hasonló offenzívát kellett folytatnia a beágyazódáshoz. Úgy lehet elképzelni, mintha az anya közölte volna: „nem, nem jöhetsz be ide”, és bombázta volna az immunrendszerével: „kifelé innen, te nem én vagy”. A sejt pedig megmakacsolta magát és azt válaszolta: „márpedig én bejövök, be bizony, nem érdekel, mi történik”. Szerintem ez az első élmény – hogy egy partraszállás során kerültél-e be a méhbe, vagy bíborvörös, örömmel teli ággyal fogadtak – holtbiztos, hogy a mai napig hatással van rád.
     A környezettel való minden interakció – akárcsak a petevezeték folyadékának pH-értéke – lehet pozitív, negatív vagy semleges. Az már bizonyított tény, hogy minden környezetre, amelyben létezünk, lényegében emlékszünk is. Negatív, negatív, pozitív, pozitív, negatív, negatív, pozitív, negatív, pozitív. Jól tudod, hogy az életedet eddig körülvevő közegekben küzdened kellett-e, vagy segítettek téged. Ráadásul minél többet kellett küzdened, annál több küzdelemre számítasz a későbbiekben. Nagyon nehéz elhinni, hogy egy sor, az életerődnek, a találékonyságodnak, az intelligenciádnak köszönhetően túlélt negatív közeg után hirtelen vége szakad a háborúnak. Még ha gondoskodó, a gyarapodásodat szolgáló és szerető környezetbe kerülsz, akkor is védekezőállásba helyezkedsz.
     Egyszer volt egy nyolc év körüli kisfiú páciensem. Egészen közel ültünk egymáshoz, és hirtelen ki akartam simítani az arcomból az akkor még hosszú hajamat, ezért a fejemhez lendítettem a kezem. Ő rögtön az arca elé kapta a kezét. Én soha nem ütöttem meg azt a fiút, de azonnal tudtam, hogy valaki egészen biztosan megtette. Valaki verte, méghozzá elég gyakran ahhoz, hogy arra számítson, én is meg fogom ütni. Sajnos itt lép működésbe az elv, hogy a gazdag még gazdagabb lesz, a szegény pedig még szegényebb.
     Adott egy normális gyerek. Sőt, szerintem egy aranyos, csodálatos gyermek, amilyenek mindannyian vagyunk az elején, kivétel nélkül. Ahogy a gyerek növekszik, nagy valószínűséggel egy problémás családba kerül. A környezete nyilvánvalóan hatással van rá, így az egyenes, tökéletes gyerek egy kicsit elhajlik, mint a fa a szélben. Ha ez a gyerek kikerül a nagyvilágba, találkozik egy átlagos emberrel, az is elkezd hatással lenni rá. Azután egy vadidegen hat majd úgy rá, mint ahogy a szülők. Mindannyiunknak megvan rá a képességünk, hogy másokban olyan viselkedést hívjunk elő, amilyenhez már hozzászoktunk. Ez nem túl jó, kivéve, ha a szüleink tényleg szerettek minket, örömüket lelték bennünk, és mindig is támogattak – így lesz a gazdag még gazdagabb. Kikerülsz a nagyvilágba, és az egyébként undok emberek szeretni fognak. Olyanok is, akik amúgy bántják a többieket, segíteni fognak neked. Mert ugyanazt a fajta viselkedést váltod ki az egyébként nehéz emberekből, amilyet a szerető szüleid mutattak feléd. Másrészt viszont, ha nem foglalkoztak veled, vagy bántalmaztak, akkor nemtörődöm és bántalmazó viselkedést fogsz előhívni az egyébként szeretetteljes emberekből is. Ez bizony nagyon rossz, és nagyon nehéz megváltoztatni. Csak akkor tudod elkezdeni, ha valóban rádöbbensz, hogy ezt te csinálod.
     Amikor 16 évesen Kanadába érkeztem, nem tudtam angolul, de a matematika jól ment a magyar gondolkodásommal. Hát matematikusnak mentem, és ott mindenki azt hitte, valami istenáldotta tehetség vagyok. Persze, ez nem volt igaz, de érdekelt a dolog, és némi fogódzót adott, úgyhogy az egyetemen matekot, fizikát és kémiát kezdtem hallgatni. Meg is házasodtam, de három és fél év elteltével a házasságom véget ért. Úgy gondoltam, hogy a nő, akit elvettem feleségül, elárult engem. Úgy értékeltem, hogy az egész az ő hibája, én ártatlan vagyok. Nem sokkal később ismét megházasodtam, mert rendíthetetlen vagyok. A második házasságomnak is vége lett három és fél év múlva. Akkor az eszembe ötlött, hogy itt valami nem stimmel. Mivel a John Hopkins Egyetemre jártam, amelynek a pszichiátriai kara akkoriban világhírű volt, besétáltam hát oda, és közöltem, hogy terápiára van szükségem. Végül egy torontói analitikus szakembernél kötöttem ki: körülbelül 9 hónapig heti 5 napon jártam hozzá. Elég hamar megkérdezte tőlem: „De hát nem veszed észre, hogy te rendezed úgy, hogy minden három és fél év után felbomoljanak a házasságaid?” Nos, én egyáltalán nem láttam semmit. Addigra már elmeséltem neki a történetemet. Többek között azt is, hogy 1940-ben, Budapesten születtem, de 1943-ban az apámat elvitték munkatáborba, a nagyanyámat gettóba zárták, az anyámat pedig Auschwitzba deportálták. Vagyis minden hozzám közel álló embert elveszítettem, és egy fiatal, katolikus nő gondoskodott rólam és bújtatott el, különben megöltek volna. Másfél évig vigyázott rám, amíg visszatért az anyám, majd az apám és a nagyanyám is. Tehát valódi szünet állt be a kapcsolataimban három és fél éves koromban.
     Nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a gondolatmenetet, miszerint talán tudat alatt megjegyeztem, hogy egyetlen kapcsolat sem tart tovább három és fél évnél. Ebben a pillanatban a hozzátartozóim elvesztése felett érzett fájdalmamnál sokkal erősebb volt a meglepetés. Úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Ezt utáljuk, a rossz meglepetésektől rettegünk igazán. Freud ismétlési kényszernek és hatalmi ösztönnek nevezte azokat a jelenségeket, amelyeket az ilyenfajta trauma vált ki. Mindezek olyan, általunk kifejlesztett, automatikus szokások, amelyekkel igyekszünk megvédeni magunkat, nehogy a rossz, a fájdalmas még egyszer megtörténhessen. Én pontosan ugyanezért – ahelyett, hogy megkockáztattam volna, hogy elhagyjanak, és anélkül, hogy tudatában lettem volna – úgy alakítottam, hogy megteremthessem azt, ami velem történt. Lényegében a hatalmi ösztön hatására elhatároztam, hogy engem aztán senki nem fog még egyszer így meglepni. Majd én előidézem azt a helyzetet. Ráadásul egyáltalán nem voltam tudatában az egésznek. Nos, abban a pillanatban, amikor erre rájöttem, úgy gondoltam, a psziché sokkal érdekesebb, mint a matematika, a fizika és a kémia, ezért otthagytam ezeket a szakokat. Elkezdtem pszichológiát tanulni és ráeszméltem, hogy az áltudomány.”