“Példabeszédek, legendák és tanmesék a hét fő erényről” – Egy részlet a könyvből.

   “Az egyik szamurájmester elhatározta, hogy a művészetekkel, festéssel, kalligráfiával fogja tovább tökéletesíteni a jellemét, ezért elfogadta az egyik daimjó meghívását, és elment a nagyúr palotájába. Előre elhatározta, hogy miközben szép dolgokkal foglalatoskodik, elvállal egy feladatot: ő választja ki a szamurájok közül a daimjó testőreit.
    A daimjó annyira tisztelte a mestert, hogy érkezése napján mind a hétszáz szamuráját felállította a város kapuja és a palota között. Ahogy a mester elhaladt a sorfal előtt, mindegyik szamuráj mélyen meghajolt előtte, és mindegyik lesütötte a szemét. Csak egy akadt a hétszáz között, aki tisztelettel meghajolt ugyan, de közben a mestert nézte.
    A daimjó később megkérdezte a mestertől, hogy látott-e a szamurájok között olyat, aki valamivel, a termetével, a mozgásával, az arcával, vagy bármi mással nagy hatást gyakorolt rá. A mester kijelentette, csak egy ilyen szamurájt látott: azt, aki nem sütötte le a szemét, amikor ő elhaladt előtte. A daimjó megkerestette, és maga elé vitette ezt a szamurájt.
    – Ez az ember legyen a testőreid vezére! – jelentette ki a mester.
    – Nem értelek, mester – mondta a daimjó. – Hiszen ez a szamuráj csak rövid kiképzésen vett részt és alacsony rangú családból származik. Az igazat megvallva, nemrég még az építőmestereim mellett segédkezett.
    – Bárhogy is van, én mégis azt mondom, hogy ő a legjobb szamurájod – mondta a mester, és a kiválasztottra nézett. – Mondd csak, hogyan gyakoroltál, hogy nem félsz a haláltól?
    – Én aztán nem gyakoroltam! – felelte a szamuráj udvariasan. – Legfeljebb csak annyit teszek, hogy esténként, amikor lefekszem aludni, egy vékony fonállal a fejem fölé kötöm a kardom, és addig nézem a hegyét, míg elnyom az álom.
    – Megmondtam! – nézett a mester a daimjóra. – Ez a legjobb szamurájod. Valamennyi embered közül ő az egyetlen, aki naponta farkasszemet néz a halállal, akinek minden éjjel egyetlen cérnaszálon függ az élete. Ő legyen a testőreid vezére!

***

    – Tehát az a bátor ember – kérdezte Itó –, aki nem csak másokat, de a félelmet is legyőzi?
    A hölgy elmosolyodott.
    – Az ember legnagyobb ellensége nem kívüle, hanem benne van. Ezt példázza egy másik mester története is:

***

    A szamurájmester egyszer felment a hegyre, hogy tovább tökéletesítse a jellemét. Erre az útjára elkísérte régi barátja, egy szerzetes. A nap végén leültek az egyik patak partjára, egy kis vízeséssel szemben, és mély meditációba merültek. A mester eközben is megérezte, hogy van valami a közelükben. Óvatosan oldalra nézett, és megpillantott egy halálos mérgű kígyót, amely éppen a szerzetes felé kúszott.
    A mester tudta, a legapróbb mozdulattal is megriasztaná a kígyót, az pedig ijedtében megmarná a szerzetest. Úgy döntött, meg se moccan, de tovább figyeli a támadót.
    A kígyó felkúszott a szerzetes combjára. A mester meglepetten látta, hogy barátja ajkán különös mosoly jelenik meg. Már ő is észrevette a kígyót, de megőrizte a nyugalmát, úgy tekintett a halálos veszélyt jelentő hüllőre, mintha a táj, a környezet természetes része lenne, mintha nem árthatna neki.
    A kígyó átkúszott a szerzetes lábán, és továbbhaladt a mester irányába. Ahogy a közelébe került, felemelte a fejét, és látszott rajta: marni készül. A mester még ekkor sem mozdult meg. A kígyó, látván, hogy a kiszemelt préda nem próbál menekülni előle, zavarodottan visszakúszott a bokrok közé. A mester megkönnyebbült, de ugyanakkor elszégyellte magát; megértette, mi a legnagyobb hibája.
    – Mi bánt? – kérdezte tőle a szerzetes.
    – Egész életemben megpróbáltam olyanná válni, hogy senki ember fia ne merjen rám támadni. Most, hogy elértem ezt a célomat, minden élőlény ösztönösen fél tőlem. Úgy, ahogy ez a kígyó is.
    – Láttam, mi történt   mondta a szerzetes. – De ne zavarjon, hogy a kígyó megijedt tőled. Legyőzted őt, anélkül, hogy harcoltatok volna. Ennek köszönhető, hogy most még mindketten életben vagytok. Ennyi történt, nem több, miért szomorkodsz hát?
    – Azért, mert olyan erős lettem, hogy senki sem mer a közelembe kerülni. Így sosem ismerhetem meg a valódi békét – mondta a mester. – Te viszont nem féltél a kígyótól, és a kígyó sem félt tőled. Nyugodt a tudatod, érett, és emiatt a kígyó úgy tekintett rád, ahogy a kövekre, a fákra vagy akár a szélre. Így van ez az emberekkel is: valamennyien elfogadnak téged.
    A szerzetes elmosolyodott. Elégedett volt, hogy a barátja, a szamurájok mestere ilyen komoly felfedezést tett önmagával kapcsolatban.”