Egy részlet a könyvből.

     “– Figyelj rám, Ben. Bárki láthat egy csinos lányt. Ám a művész amikor csinos lányra néz, megláthatja benne az öregasszonyt, akivé lesz. A még jobb művész az öregasszonyban látja meg a fiatal lányt, aki volt. A nagy művész úgy látja a vénasszonyt, hogy pontosan olyannak ábrázolja, amilyen... és arra kényszeríti a szemlélőt, hogy meglássa benne a szép lányt, aki volt... mitöbb, azt is láttatni tudja mindazokkal, akikben csupán egy hangyányi érzékenység is van, hogy az a bájos, ifjú lányka még mindig él az eltorzult test börtönében. Megérezteti veled a csöndes, végtelen tragédiát, hogy sosem született olyan lány, aki a szíve mélyén valaha is öregebbé lett volna tizennyolc évesnél... bármit műveltek is vele a könyörtelen órák. Nézz rá, Ben. Nekünk nem számít az öregedés – de neki igen. Nézd meg!
     Ben megnézte. Aztán Jubal ráförmedt.
     – Jól van, fújd ki az orrod, és ülj le.
     – Nem – felelte Caxton. – És ez? Azt látom, hogy lány. De miért fekszik perec alakban?
     – Jubal a másolatra pillantott. "A maga köve alá került kariatida."
     – Nem várom el, hogy értékeld a tömegarányokat, amelyektől ez a figura nem egyszerűen ’perec’ – de azt értékelheted, amit Rodin mondani akar. Mit nyernek az emberek, amikor a keresztre néznek?
     – Tudod, hogy nem járok templomba.
     – Mégis tudnod kell, hogy a megfeszítés ábrázolásai jobbára botrányosak – és a templomokban lévők a legförtelmesebbek... a vér akár a paradicsomlé, a hajdani ácsot meg úgy ábrázolják, mint valami buzit… ami nem volt. Egészséges ember volt, izmos és jó alakú. Ám a legtöbb ember számára a gyöngécske ábrázolás éppúgy megteszi, mint a jó. Nem látnak hibát; jelképet látnak, amely a legmélyebb érzéseiket mozgatja meg; fölidézi számukra Isten szenvedését és áldozatát.
     – Jubal, azt hittem, nem vagy keresztény.
     – És attól vaknak kell lennem az emberi érzelmek iránt? A legsutább műanyag kereszt is olyan érzéseket képes kiváltani az emberi szívből, hogy sokan meghaltak tőle. Nem számít, hogy egy ilyen jelképet mekkora művészettel alkotnak meg. Itt más érzelmi jelképet látunk – amelyet igen nagy művészettel alkottak meg. Ben, az építészek háromezer esztendeje terveznek olyan épületeket, amelyeknek oszlopai női alakok. Rodin végre megmutatta, hogy ez túlságosan nehéz munka egy lánynak. Rodin nem mondja: „Nézzétek marhák, ha már ezt csináljátok, faragjatok izmos férfi alakot”. Nem, ő megmutatja. A szegény kis kariatida a kő alá zuhant Jó Kislány – nézd az arcát. Komoly, boldogtalan a kudarca miatt, nem kárhoztat senkit, még az isteneket sem… és még mindig tartani próbálja a terhet, amely összenyomta.
     De ez a lány több, mint a rossz művészetet cáfoló jó művészet; ő a jelképe minden nőnek, aki valaha is megkísérelt megbirkózni valamilyen túlságosan nehéz teherrel. És nemcsak nőké – ez itt a jelképe minden férfinak és asszonynak, aki panasz nélkül izzadt egy életen át, amíg össze nem roskadt a terhe alatt. Ez bátorság, Ben, és győzelem.
     – Győzelem?
     – Győzelem a vereségben, nincs ennél magasztosabb. A kariatida nem adta föl, Ben, még mindig emelni próbálja a követ, amely agyonnyomta. Ő az apa, aki dolgozik, miközben rák marja a belét, hogy még egy fizetést hazavihessen a családnak. Ő a tizenkét éves kislány, aki megpróbál anyja lenni a testvéreinek, mert a mamának a Mennybe kellett mennie. A telefonoskisasszony, aki a helyén marad, miközben fojtogatja a füst, és a tűz elzárja a menekülés útját. Ő minden soha meg nem énekelt hős, akik nem tehettek mást, mint hogy kitartottak...”