kedves humoreszk tűzről pattantabb asszonyokról

    A sorsüldözött asszony karikás szemekkel heverészett a fotelben. Oldalvást rápillantottam, s szívem legott csordultig telt együttérzéssel. Lám, lám, mondtam magamban, ez maradt hát Birnbaum Sulából, a fess nagyvilági dámából, aki nem is olyan régen, húsz-harminc évvel ezelőtt, még élettől duzzadó fiatal nő volt. Ami azt illeti, mondtam magamban, Sula még ma is meglehetősen duzzadó jelenség, ámbátor nem annyira az élettől, inkább az ételtől.
    – Muszáj beszélnem veled – rebegte a szerencsétlen teremtés. – Képzeld, megcsal a férjem.
    Valósággal elaléltam. Egyszerűen elvesztettem az eszméletemet egy rövid időre. Méghogy Birnbaum Jechiél ilyesmiket műveljen, a csendes és szemüveges Jechiél, akinek minden porcikájából csak úgy sugárzik a ragaszkodás, a hűség és a félelem. Úgy látszik, mondtam magamban, úgy látszik, csakugyan mindennek befellegzett ebben az országban. Ez a vég. Kedvem lett volna sírni.
    – Sula – suttogtam –, vannak bizonyítékaid?
    – Nekem nincs szükségem bizonyítékokra – felelte az asszony elkínzott mosollyal –, a szerető hitves mindent megérez. Jechiél teljesen megváltozott.
    A szemem előtt kirajzolódó kép bizony elég szomorú volt. Az utóbbi időben Jechiél mintha teljesen elhidegült volna feleségétől, immár nem mutat érdeklődést Sula iránt, sőt jóformán alig beszél vele…
    – Ha legalább egyszer eszébe jutott volna valami apró figyelmességgel meglepni engem, egy csokor virággal, vagy valami ilyesmivel – pihegte Sula –, de nem, abszolút semmi. Már az első pillanattól kezdve teljesen világos volt előttem, hogy van valakije, hogy máson jár az esze. Aztán a múlt év végén alaposan megerősödött a gyanúm…
    – Mi történt, Sula?
    – A drágalátos férjem egyszer csak, minden átmenet nélkül kedves lett hozzám, csak úgy áradt belőle az előzékenység. Kezdett hazacepelni mindenféle virágokat, apró ajándékokat, s ami a lényeg, be nem állt a szája.     Rögtön világos volt a számomra, hogy van valakije. Én se tegnap jöttem a hat húszas libással.
    – De Sula…
    – Nagyon kérlek, ne próbáld védeni. Egy szerető asszony szemei mindent észrevesznek. Jechiél egyszerre csak elkezdett farkasétvággyal zabálni, mindenféle csemegékkel tömte a hasát, kiváltképp halakkal, amelyekben, mint ismeretes, rengeteg protein van vagy micsoda. Véleményed szerint mi célból habzsol annyi proteint egy házasember? Mert fokozni akarja a férfierejét, a nyavalyás, nehogy leégjen a csajoknál…
    Meghökkentett a dolgok ilyetén alakulása. Ámbátor úgy tűnt nekem, hogy Jechiél éppenséggel lefogyott az utóbbi időben.
    – Naná – helyeselt Sula –, persze hogy lefogyott. A múlt hónap közepén diétázni kezdett ez a mákvirág. Jóformán semmit se eszik, hallottál már ilyet, csak halat, vigyáz a vonalaira. Hogy meg ne haljak a röhögéstől! Egész télen gőzfürdőbe járt, hajnalonként a tengerparton kocog, és mindenféle expandereket huzigál. Mondd kérlek, kinek a kedvéért sütkérezik éjjel-nappal egy ilyen korú férfi, ha szabad érdeklődnöm?
    – Nekem speciel meglehetősen sápadtnak tűnt.
    – Úgy van! És ez a leggyanúsabb az egész mókában. Mondhatnám az utolsó láncszem. Nincs már Jechiélnek ereje a tengerparthoz, a testedzéshez, semmihez a világon. Ez a csirkefogó minden energiáját az intenzív hogyishívjákba fekteti, te már tudod, hogy mibe. Néha valósággal összeszorul a szívem a féltékenységtől, amikor látom, éjszakánként hogy forgolódik a fekhelyén, mert nem képes elszenderedni a kis kurucok után való eszelős vágyakozástól. Február végén már azon a ponton voltam, hogy a fejéhez vágom a kalocsnimat…
    – Miért, mi történt?
    – Még kérded? Az éccaka kellős közepén felébredek, rápillantok a szomszédos ágyban fekvő férjemre, és mit látok? Az igazak álmát alussza, mint egy kétnapos csecsemő. Még hortyogott is! Elsötétült előttem a világ. Egész éjszaka nyitott szemmel hánykolódtam fekhelyemen, szenvedve a féltékenységtől. Nem nehéz kitalálni, hogy drágalátos férjem mitől lett egyszerre olyan rémisztően álmos…
    Sula szitkozódni kezdett különféle kultúrnyelveken, engem pedig elöntött a düh Birnbaum Jechiél iránt. Az ördögbe is, mondtam, és nem csupán magamban, miért nem képes ez a fickó egy kicsit óvatosabb lenni, hogy ne legyen minden gaztette olyan átlátszó, olyan égbekiáltó?
    – Egy szép napon kezdte lemosni az autót, és naponta háromszor borotválkozott – mosolyodott el sokatmondóan Sula. – Ez aztán mindent elárult nekem. Biztos ismered az úgynevezett „szolid férjeket”, akik egyszerre csak elkezdenek kínosan ügyelni a megjelenésükre, titokban selyem nyakkendőt vásárolnak, meg színes alsógatyát, drága nadrágot, ami csak úgy feszül a hátsójukon. Bizonyára láttad már, amint az ilyen típusú férfi profilból belesandít a tükörbe, és lélegzetét visszatartva behúzza a hasát…
    Igen, ismertem be töredelmesen, igen, Sula, júl ismerem a férjeknek ezt az undorító típusát…
    – Nos – pattant fel Sula, és szemeiből csak úgy sugárzott a megvetés –, Jechiél nem csinál semmi ilyesmit! Megvan a magához való esze a himpellérnek! Gondosan ügyel rá, hogy mindig elhanyagolt legyen, és persze mindezt álcázás céljából teszi. Az autónk olyan szutykos, amilyen nincs még egy a városban, Jechiél maga pedig kétnapos szakállal szaladgál. Micsoda dörzsölt egy vagány, minden lépése fineszesen előre ki van számítva…
    A sorsüldözött asszony sírva fakadt:
    – Én szeretem a férjemet – suttogta forrón –, én rámegyek erre. Mit csináljak, mondd meg nekem, mit csináljak, az isten szerelmére?
    – Tedd féltékennyé, Sula – tanácsoltam neki –, csald meg te is őt!
    – Ezt már húsz éve csinálom – közölte Sula –, ez nem megoldás.