rövid idézetek (Rihmer Zoltán, Tringer László, Popper Péter)

Rihmer Zoltán

“Végezetül nagyon röviden: a depresszió – és különösen a bipoláris betegség ("mániás depresszió") – bizony nagyon sok vizsgálat szerint legalább ötször gyakoribb kiemelkedő kreativitású emberek között. Egy nagy angliai vizsgálat, amely közel 300 rendkívül kreatív ember életpályáját elemezte [tudósok (44), zeneszerzők (50), képzőművészek (56), politikusok (59), írók (88), stb.), egyértelműen depressziós vagy mániás depressziós betegségben szenvedett. Winston Churchill bipoláris beteg volt, voltak fölhangolt időszakai is, Hemingway szintén súlyos depressziós volt, sajnos öngyilkossága ismert, de édesapja is, nagyapja is hasonló betegségben szenvedett.
     Rossinit, aki 38 éves koráig megírta negyvenvalahány operáját, a Sevillai borbélyt 12 nap alatt – definitív mániás állapot igazolható erre az időre nézve nála –, aztán 38 éves kora után még 38 évet élt, de egyetlenegy operát sem írt. Puccini, őróla szintén ódákat lehetne regélni, több egyértelmű súlyos melankóliás depressziója volt, és Verdi, akinél – felesége és gyermeke halála után – súlyos melankóliás depressziós epizód zajlott le, és a későbbiek folyamán is ez – úgymond lényeges kiváltó tényező nélkül – ismétlődött.
     Ezek az emberek nem elmebetegek, nem bolondok, ezek zseniális emberek, kreatív emberek. A depresszió, mint orvosi értelemben vett betegség, kedélybetegség, és nem elmebetegség; hangulatbetegség és a ma rendelkezésre álló terápiás módszerekkel nagy sikerrel gyógyítható.”

Tringer László

(depresszió) “Hogyha azt kérdeznénk, hogy miből tevődik össze a gazdasági kár, az elveszett munkaképességet említeném elsősorban, tágabb értelemben a kreativitást, mert ugyan láttunk kreatív depressziósokat, de azért egészében a depressziós állapot inkább a kreativitásra van hatással – beleértve az öngyilkosság kérdését is.”
     “A depresszió megítélése nem volt mindig ennyire orvosi, mint manapság. Hippokratészről is esett szó, az ő számára a melankólia, azaz a melájné cholé, a fekete epe túltengése nem feltétlenül negatív állapotot jelentett. A depressziót a klasszikus ókorban gyakran mint a többlettudást, a másfajta tudást, mint egy jövőbe látó képességet ítélték meg, és – az adott esetben – a melankolikust igazán tisztelet övezte. A középkorban gyakran a vallási vonulat került előtérbe, és a depressziót nem ritkán az Istentől való elrugaszkodottságnak, illetve a bűn következményének tekintették.”

Popper Péter

“Az igazi kreatív embert nem kell annyira irigyelni, mert nagyon sok szenvedés van beletáplálva...
     (...)
     A harmadik dolog, ami fölvetődött bennem, hogy mit csináljunk a kreatív emberrel, ha nárcisztikus és depressziós? Gyógyítsuk ki belőle? Ez egy nagyon nagy kérdés. Az Equus, a híres dráma is erről szól – vegyük el a pszichózisát a gyereknek, és csináljunk belőle nyárspolgárt! Az jobb lesz? Rá kell fektetni Villont a pszichoanalitikus díványra, hogy kianalizáljuk belőle a kriminalitást? De nem tűnik el vele együtt Villon költészete is?
     A kreatív emberek nagy része az enyhe hipomán állapotban alkot, amit nem biztos, hogy kell kezelni, hiszen Mérei Ferenc professzor úr is egyik vele készült interjú utolsó mondatában azt mondta, hogy: – Hát én is "hipomanci" vagyok, mert a kreativitáshoz kell egy kis hipománia. A bipoláris, tehát mániás depressziósok sokkal kreatívabbak, mint az unipolárisak, ez még az életpálya-elemzések tükrében is megmutatkozik. (...) Edvard Munchról mondják, aki a híres Sikoly című festményt alkotta, hogy alkoholista lett, kórházba került, kezelték, és soha többet nem alkotott. És valaki azt mondta, kár volt kezelni.
     (...)
     Az 1930-as években világhírű íróként ismert Franz Werfelnek egyszer egy ugyancsak európai nevű analitikus állítólag írt egy levelet, miszerint: Mester, a maga regényeiből süt a neurózis, annyira, hogy egy analitikus díványára kívánkozik – és mindjárt fölajánlotta saját analitikus díványát erre a célra. Mire Werfel elég gorombán írt vissza, hogy: Marha, ettől vagyok író, hát ha ezt a kis neurózisomat elveszi tőlem, éhen döglök. Ezen tényleg el kell gondolkozni, hogy a legnagyobb érték a világon az egészség? Én tényleg fölteszem ezt a kérdést: nem lehet az, hogy egy olyan patológia, amelyik kreatív, egy olyan depresszió, amely kreativitással jár, együtt nagyobb értékeket hoz létre, mint az egészség? Muszáj nekünk az egészség mániás megszállottjainak lenni? Nem kéne mérlegelni, hogy az embernek a sorsában, alkotó képességében, kreativitásában milyen változást jelent egy pszichoterápiás vagy egy gyógyszeres beavatkozás? Kell-e fanatikus gyógyítónak lenni, ez a kérdés.
     (...)
     A patologizáló szemlélet túlhajtásának tehát van egy hátulütője, nevezetesen, hogy elkezdi csökkenteni az embereknek az önmagukért érzett felelősségérzetet. Hogy én nem vagyok felelős önmagamért, én egy áldozat vagyok, gondolja a végén a háromszoros rablógyilkos is, ő a körülmények áldozata, és nem biztos, hogy ez igaz. És nem biztos, hogy ez jó szemlélet. Nem hiszem, hogy olyan elviselési kötelezettség volna a világban, hogy abból, hogy valaki kreatív, azt el kell viselni. A kreatív embert is szabad szájon vágni. (...) Nincs joga az életemet abban a vonatkozásban sem megkeseríteni, hogy arrogáns, piszok, pimasz, mert ő művész. Ez a művészáhítat és -imádat a modern idők terméke. A reneszánsz korban, ami nem állt rosszul művészet dolgában, festőnek lenni az egy foglalkozás volt, ha találkozott két úr az utcán, bemutatkoztak, te mi vagy, én asztalos, vagyok hát te, én festő – ennyi az egész.”