Kiemelt rész egy pszichós könyvből...

Az érzelmileg éretlen személyiség jellemzői

Az érzelmileg éretlen személyek a fentiektől merőben különböző viselkedési, érzelmi és mentális jellemzőkkel bírnak. Az alábbiakban az ilyen személyiség néhány jellemzőjét veszem sorra.

Merev és szűkre szabott gondolkodási sémák

Amíg eléggé egyértelmű, mit kell tenniük, az érzelmi éretlen emberek igen jól funkcionálhatnak, olykor kiemelkedően sikeresek is lehetnek. Amint azonban emberi kapcsolatokról és érzelmi döntésekről van szó, éretlenségük nyilvánvalóvá válik. Vagy merevek, vagy impulzívak, és úgy próbálnak úrrá lenni a realitáson, hogy leszűkítik a valóságot akkorára, amennyivel még elbírnak. Amint valamiről kialakul a véleményük, nem nyitottak annak megváltoztatására. Minden kérdésre egy helyes válasz van, és rendkívül defenzívvé és távolságtartóvá tudnak válni, amint valaki netán másként gondol valamit mint ők.

Alacsony stressztűrő képesség

Az érzelmileg éretlen emberek rosszul viselik a stresszt, stresszhelyzetekben a reakcióik kiszámíthatóak, és sztereotípiákon alapulnak. Nem felmérni igyekeznek a helyzeteket és előrevetíteni a jövőt, hanem hajlamosak tagadni, eltorzítani vagy felülírni a valóságot. Nehezükre esik elismerni, ha hibáznak, hajlamosak inkább fittyet hányni a tényekre, és másokat hibáztatni. Nehezen tudják szabályozni érzelmeiket, ezért gyakran túlreagálnak helyzeteket. Ha valami egyszer felzaklatja őket, nehezen nyugszanak meg újra, és másoktól várják, hogy megnyugtassák őket azáltal, hogy azt teszik, amit ők várnak tőlük. Hajlamosak szerekhez folyamodni, ha megnyugvásra, feldobódásra vágynak.

Érzéseik irányítják a viselkedésüket

A kisgyerekek még az alapján döntik el, mit tegyenek, hogy mi okoz nekik jó érzést, míg a felnőttek figyelembe veszik tetteik lehetséges következményeit is. Az érési folyamat része, hogy megtanuljuk: ami jó érzést ad, az nem biztos, hogy egyúttal a legbölcsebb dolog, amit tehetünk. Az érzelmileg éretlen emberek esetében azonban ez a gyerekkori késztetés soha nem íródik felül igazán. Gyakran az alapján döntenek, hogy az adott pillanatban mi a legjobb érzés számukra, illetve a legkisebb ellenállás irányába mennek.
     Aki érzelmileg érett és gondolkodik, mielőtt cselekedne, annak talán nehéz elképzelnie, milyen úgy élni, hogy valaki az első impulzusait követi. (…)

Objektív értékelés helyett szubjektivitás

Az érzelmileg éretlen emberek hajlamosak szubjektív módon megítélni a helyzeteket és embereket. Nem kenyerük a higgadt elemzés. Amikor egy-egy helyzetet kell értékelniük, fontosabb számukra, hogy mit éreznek, mint hogy mi is történik. Nem az a fontos, mi igaz, hanem az, hogy mit éreznek igaznak. Egy szubjektíven gondolkodó embert szinte lehetetlen rávenni, hogy objektíven vizsgáljon meg valamit – legyen szó tényekről, logikáról, észérvekről; az érzelmileg éretlen embereknél mindez süket fülekre talál.

Kevéssé tisztelik a különbségeket

Az érzelmileg éretlen embereket bosszantják a sajátjuktól eltérő vélekedések, úgy gondolják, mindenkinek velük kellene egyetértenie. Nem fogadják el, hogy másoknak joguk van máshogyan gondolni dolgokat, mint ahogy ők teszik. Vannak köztük, akik ebből fakadó arroganciájuk, intoleranciájuk miatt sok társasági botlást követnek el. Igazán csak azokban a kapcsolatokban és csoportokban érzik jól magukat, ahol mindenki ugyanúgy gondolkodik.

Én-központúság

Gyerekként természetes, hogy valaki énközpontú, de az érzelmileg éretlen felnőttek én-központúságából hiányzik ugyanaz a báj, mivel az már nem tud olyan önfeledt, örömteli és nyílt lenni, mint a gyerekek esetében. Gyermeki ártatlanság helyett az ő én-központúságukat kényszeresség hatja át, melynek hátterében szorongás és bizonytalanságérzet áll. Állandó félelemben élnek, hogy valaki leleplezi azt, amit lelkük mélyén önmagukról gondolnak – hogy valójában rosszak, és méltatlanok a szeretetre. Magas falakat húznak maguk köré, senkit nem engednek olyan közel, hogy esélye legyen megingatni gyenge lábakon álló önbizalmukat. Önvédelmi mechanizmusaik ugyanakkor gondosan az észlelési küszöb alatt tartják szorongásaikat, ezért ők maguk nem látják magukat bizonytalannak vagy védekezőnek.

Gondolataik szinte mániákus módon saját maguk körül forognak

Valamennyi érzelmileg éretlen emberben közös, hogy szorongva rágódnak önmagukkal kapcsolatos kérdéseken. Állandóan azt figyelik, minden igényük kielégült-e, illetve érte-e őket valamiféle sérelem. Önértékelésük végletesen attól függ, hogyan reagálnak rájuk mások, nem bírják a kritikát, amíg lehet, igyekeznek letagadni hibáikat. Saját igényeik folyamatos figyelése mellett háttérbe szorulnak mások érzései. Egy jellegzetes példa: egy nő elmondta az anyjának, mennyire rosszul esik neki, amikor az állandóan a férjét kritizálja, amire ezt a választ kapta: „Ha még neked se mondhatnám el, mennyire bántanak a férjed dolgai, akkor kinek is önthetném ki a szívemet?”
     Az „énközpontú” vagy „nárcisztikus” jelzők egy kicsit azt sugallják, az ilyen emberek kifejezetten élvezik, hogy folyton csak magukkal foglalkoznak, de az igazság az, hogy nemigen van más választásuk. Mélyen meghúzódó kételyeik vannak a saját értékességükkel és szeretetreméltóságukkal kapcsolatban, érzelmi fejlődésük bizonyos hatások következtében még gyerekkorukban elakadt. Énközpontúságuk sokkal inkább hasonlít ahhoz, amikor valaki krónikus fájdalomtól szenved, és nem tud semmi másra gondolni.

Önreflexió helyett önimádat

Az érzelmileg éretlen emberek én-központúsága annyit jelent, hogy számukra minden interakcióban minden út önmagukhoz vezet vissza – ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy jók lennének az önreflexió mesterségében. Nem azzal a céllal fókuszálnak mindig magukra, hogy jobban megismerjék vagy megértsék magukat, hanem azért, mert ők akarnak a figyelem középpontjában lenni – a saját figyelmük középpontjában is. Velük beszélgetve azt tapasztalhatjuk, hogy bármit mondunk is, azt rögtön visszakötik valamelyik saját élményükhöz, és arról kezdenek beszélni.
     Azok az érzelmileg éretlen emberek, akiknek a társas készségei valamivel fejlettebbek, képesek kicsit udvariasabban végighallgatni másokat, de valójában nem figyelnek a beszélőre. Ha nem is terelik át a beszélgetést rögtön saját magukra, nem tesznek fel valódi érdeklődésről tanúskodó kérdéseket, hanem inkább olyan semmitmondó megjegyzéssel zárják le a beszélgetést, mint mondjuk: „Ez nagyszerű, örülök, hogy ilyen jól alakult a dolog.”
     Önreflexióra való képtelenségük miatt az ilyen emberek nemigen gondolkodnak el azon, mi az ő szerepük egy adott problémában. Nem értékelik saját viselkedésüket, nem kérdőjelezik meg motivációjukat. Ha problémát okoznak, annyival intézik el, hogy „bocsánat, nem direkt volt”. Szerintük ez bőven elegendő mentség, hiszen hogyan is hibáztathatnánk őket valamiért, amit nem szándékosan tettek? Ezzel persze hatásosan terelik vissza a fókuszt a mi érzéseinkről saját magukra.

Azt szeretik, ha övék a porond

Az érzelmileg éretlen emberek azt szeretik, ha ők állnak a figyelem középpontjában. Nem ritka, hogy egy adott csoport minden idejének és energiájának legnagyobb részét a csoport legéretlenebb tagja bitorolja. Sőt, ha a csoporttagok engedik, akár a csoport teljes figyelmét is kisajátíthatja, és ha ez egyszer megtörténik, utána nagyon nehéz visszafordítani a folyamatot. Lényegében csak akkor van esély visszaszerezni tőle a porondot, ha valaki élesen félbeszakítja – ami egy sokak számára nehezen felvállalható konfliktushelyzet.
     Felmerülhet a kérdés, hogy az ilyen emberek nem pusztán extrovertáltak-e. Nos, nem. Az extrovertált személyeknek nem jelent gondot a témaváltás, mivel ők nem annyira közönségre, mint inkább interakció vágynak – vagyis az is kielégíti őket, ha nem róluk van szó, csak aktívan részt vehessenek a beszélgetésben. Az extrovertált ember is szeret beszélni, de ha úgy adódik, különösebb vonakodás nélkül hagy másokat is szóhoz jutni.

Szülőből gyerek

Ez a fajta szerepcsere az érzelmileg éretlen szülők egyik alapvető ismertetőjegye. A szülő ilyenkor úgy viszonyul a gyerekéhez, mintha az lenne a szülő, ő maga pedig a gyerek, aki vigasztalásra, érzelmi támaszra és figyelemre szorul. Azok a szülők, akik gyerekeikkel akarják megbeszélni párkapcsolati problémáikat, például éppen ezt teszik, de voltaképpen az is ide tartozik, amikor egy szülő ugyanúgy elvárja, hogy a gyereke megdicsérje, ha valamit jól csinál, és örüljön a sikereinek, mint ahogy ez fordított esetben természetes.
     Egy Laura nevű kliensem felidézte, milyen volt, amikor nyolcéves korában édesapja elköltözött tőlük, és neki kellett gondját viselnie súlyosan depressziós édesanyjának. Egy alkalommal apja egy vadonatúj, csillogó-villogó sportkocsival jött érte az iskolába, és elvárta volna, hogy a kislány ugyanúgy örüljön ennek az új játékszernek mint ő. Fel sem merült benne, micsoda kontraszt van az ő boldog, felszabadult új élete és a között az élet között, amelyben Laurát a depressziós anyjával hátrahagyta.

Érzelmi érzéketlenség, alacsony empátiakészség

Az alacsony empátiás készség az érzelmileg éretlen emberek egyik legfontosabb jellemvonása az intimitás kerülése mellett. Mivel a saját mélyebb érzelmeiket is gondosan elzárják maguk elől, döbbenetesen vakok tudnak lenni mások érzéseire.
     Az empátia nem holmi udvarias finomkodást jelent, és nem is egyszerűen tapintatot, hanem a valódi érzelmi intimitás alapfeltétele. Kedvenc empátiadefinícióm a csecsemőkori kötődés kutatóitól, Klaus és Karin Grossmanntól és Anne Schwantól származik, akik szerint az empátia az érzékeny anya „képessége arra, hogy a csecsemő szempontjából lássa és érezze annak állapotait és szándékait. Ez a meghatározás egyaránt figyelembe veszi az érzelmi állapotokat és a szándékokat, a puszta együttérzésen túl tehát arra is kiterjed, hogy helyesen értelmezzük a másik ember érdekeit, és azt, hogy mi hogyan irányítja akaratukat.
     Az empátia legmagasabb szintje nem kevés képzelőerőt is megkövetel, amit másként mentalizációnak is szoktak nevezni, és azt jelenti, hogy valaki eltudja képzelni, hogy másoknak az övétől eltérő és független mentális folyamatai vannak. A fejlődéspszichológusok szerint ennek a képességnek az elsajátítása fontos mérföldkő a gyerekek életében. A jó szülőknek erőssége az empátia és a mentalizáció, aminek hatására gyerekeik azt érzik, hogy a szülők figyelnek rájuk és értik őket. Az empátia a jó vezetőnek is alapvetően fontos tulajdonsága, legyen szó az üzleti életről, a hadseregről, illetve bármely olyan helyzetről, ahol előre ki kell számítani mások reakcióit. Az empátia az érzelmi intelligencia kulcsösszetevője, ami pedig elengedhetetlen a magánéleti és szakmai sikerességhez.
     A dalai lámával folytatott beszélgetései nyomán Paul Ekman pszichológus az együttérzés és empátia különféle típusait írja le. A valódi empátia nem egyszerűen az, hogy tudjuk, mit éreznek más emberek – azt is jelenti, hogy képesek vagyunk ezekre az érzésekre rezonálni. Egy szociopata például adott esetben tökéletesen méri fel valakinek az érzelmi sebezhetőségét és gyengeségeit, de ha nem tudja át is érezni az érzéseket, akkor ez a tudás az ő szemében a kizsákmányolás és agresszió eszközévé válik, nem pedig a kapcsolódásé.
     Ez rávilágít egy érdekes dologra az érzelmileg éretlen emberekkel kapcsolatban. Bár az empátia hiányzik belőlük, abban olykor kifejezetten tehetséget mutatnak, hogy olvassanak mások szándékaiban és érzéseiben. Ezt a képességüket azonban nem a mélyebb meghittség kialakítására használják, hanem manipulációra.
     Az empátia hiánya szorosan összefügg saját érzelmeikre való vakságukkal. Az a szülő, aki saját érzéseivel nincs tisztában, a gyereke érzéseire sem fog tudni rezonálni.

Következetlenség és kiszámíthatatlanság

Az érzelmileg éretlen emberek énképe gyakran innen-onnan összeszedett, nem igazán összeillő elemekből áll, amelyek időnként ellentmondásba kerülnek egymással. Mivel személyiségük fontos részeit még gyerekkorukban el kellett zárniuk szüleik reakcióitól tartva, a maradék inkább egy kirakós játék darabkáira emlékeztet. Ez a magyarázata annak, hogy viselkedésük sokszor következetlen és környezetük számára nehezen érthető. Mivel személyiségük gyengén strukturált, gyakran fejeznek ki ellentmondó érzelmeket, élesen váltanak egyes érzelmi állapotaik között, és észre sem veszik, mennyire következetlenek eközben. Amikor szülővé válnak, gyerekeiket alaposan összezavarja mindez.
     A következetlenség és kiszámíthatatlanság azt jelenti, hogy szülőként az ilyen emberek hol odaadóak, hol távolságtartóak szeretteikkel szemben, aktuális hangulatuktól függően. Gyerekeiknek időnként, pillanatokra alkalmuk adódhat megélni velük a bensőséges kapcsolódást, de soha nem tudhatják, mikor és mitől függően lesz erre legközelebb újra lehetőségük. Ebből előáll a pszichológusok által ismert jelenség, amikor valaki azt éli meg, hogy erőfeszítéseiért jár ugyan jutalom, de teljességgel kiszámíthatatlan módon. Ilyenkor az ember töretlenül igyekszik elnyerni a jutalmat, mert időről időre ez lehetséges, csak összességében a folyamat nagyon frusztráló. Mindazonáltal éppen ez az, ami a gyerekeket nagyon is erősen hozzá tudja láncolni érzelmileg az ilyen szülőkhöz, mert egyre reménykednek benne, hogy megkapják a ritka és így annál értékesebb jutalmat.
     A szülői következetlenség és kiszámíthatatlanság aláássa a gyerekek biztonságérzetét, mivel mindig ugrásra készen kell állniuk, sosem tudhatják, mikor csap le a mennykő. Különösen így van ez azért is, mert a gyerekek hajlamosak magukat okolni szüleik hangulatváltozásaiért.

Énjük helyén az énjüket védő falak magasodnak

Mivel nem ismerik fel szüleik fejlődésbeli korlátait, a gyerekek sokszor azt hiszik, a szülő bensőjében ott rejtőzik egy valódi, érett énjük, akihez végre kapcsolódni tudnának, ha a szülő odaengedné őket. Különösen akkor van ez így, ha a szülő időről időre szeretetteljesen, figyelemmel fordul feléjük. Ahogy egy nő megfogalmazta: „Kiválasztottam a szüleimnek azt az arcát, amelyiket szerettem, és azt mondtam magamban, hogy az az ő valódi énjük, amelyik majd idővel legyőzi a másikat – de ez sosem következett be. Úgy tettem, mintha a személyiségüknek az a része, amelyikkel fájdalmat okoztak nekem, nem lenne valódi, de ma már tudom, hogy az is igazi volt.”
     Amikor valakinek a védelmi rendszere a személyisége szerves részévé válik, az éppolyan valóságos része az illető énjének, mint a testnek a hegszövet. Eredetileg nem volt ott, de miután odakerült, ott is marad. Az, hogy egy ilyen ember idővel képes lesz-e hitelessé és érzelmileg hozzáférhetővé válni, leginkább attól függ, mennyire képes az önreflexióra.
     Sokszor hallottam már azt a kérdést, hogy képes-e egy szülő megváltozni. Mindig azt mondom, a változás első lépése az önreflexió. Ha a szülő nem hajlandó észrevenni, milyen hatással van másokra, nem motivált arra, hogy elgondolkodjon a saját viselkedésén, nincs esély a változásra.

Az érzelmektől való félelem

Sok érzelmileg éretlen ember olyan családban nőtt fel, ahol az érzelmek kimutatása szégyellnivaló illetlenségnek számított. Azt tanulták meg, hogy érzelmeiket nemhogy kifejezni, de átélni sem szabad, mert az is büntetést vonhat maga után, így kialakult bennük az az állapot, amit Leigh McCullogh és kollégái nyomán affektofóbiának nevezünk. Nagy erőfeszítéssel igyekeznek elfojtani őszinte reakcióikat, és ahelyett, hogy megélnék valódi érzéseiket és impulzusaikat, védekező viselkedéseket alakítottak ki velük szemben.
     Az affektofóbia rugalmatlan, beszűkült személyiséget idéz elő, ami miatt az ilyen emberek szorongással reagálnak, valahányszor fennáll a veszély, hogy felszínre kerülnek a mélyebben rejlő érzelmeik, de még mások őszinte és hiteles érzelemnyilvánításaitól is rendkívül idegesek lesznek. Egész életükben védvonalaikat építik és erősítik, nehogy valós érzelmeik bárki számára hozzáférhetővé váljanak. Nem szeretik, ha ki kell zökkenniük jól ismert rutinjaikból, és nem hajlandók érzelmi életükről beszélni, még egy párkapcsolat keretei között sem.
     Szülőként persze az ilyen emberek gyerekeiknek is továbbadják az intenzív érzelmektől való félelmet. Gyakran hangzanak el a szájukból olyan mondatok, mint a „majd mindjárt teszek róla, hogy tényleg legyen okod sírni”. Vannak gyerekek, akik ilyen szülők mellett komolyan szoronganak attól, hogy ha egyszer elkezdenek sírni, többé nem hagyják abba, aminek az az oka, hogy soha nincs alkalmuk megtapasztalni, milyen az, amikor valaki jól kisírja magát – vagyis azt, hogy a sírás, ha szabad folyást engedünk neki, idővel magától abbamarad. Mivel a szülők mindig beléjük fojtották az érzelemnyilvánításaikat, nem is tudhatják, milyen a természetes lecsengése egy kiadós sírásnak.
     Nem nehéz belátni, hogy az ilyen körülmények között felnövő gyerekek tartani fognak saját érzelmeiktől – még az olyan pozitív érzelmek is szorongást válthatnak ki belőlük, mint az öröm vagy a kellemes izgalom. Anthony például felidézte, hogy egy alkalommal kisfiúként örömmel rohant ki a ház elé, hogy üdvözölje a munkából hazatérő apját. Futtában kicsit letarolta az egyik kerti bokrot, apja pedig nemhogy nem kedvesen viszonozta a lelkesedését, de jól elverte a bokor miatt. Anthony megtanulta, hogy félnie kell egyrészt az apjától, másrészt viszont mindenfajta spontán örömtől is, mert az csak bajba sodorja.

Az érzelmek helyett a testi gondoskodásra helyezik a hangsúlyt

Az érzelmileg éretlen szülők igen gyakran kifogástalanul gondoskodnak gyerekeik testi és anyagi igényeiről, így azok nem szenvednek szükséget az élelmezés, lakás, oktatás területén, sőt mindenből a legjobbat kapják, ami a család anyagi lehetőségeiből telik. Csak éppen az érzelmi igényeiket hagyják teljes mértékben figyelmen kívül. Több kliensemnek is kellemes emlékei vannak azokról az időszakokról, amikor gyerekkorukban betegeskedtek, mivel ilyenkor a szokásosnál több figyelemben, gondoskodásban volt részük, a kedvenc ételeiket kapták, és esetleg még apróbb-nagyobb ajándékokat is. Ehhez azonban az kellett, hogy a szülők meg legyenek győződve arról, hogy valóban betegek – sokuknak ezek voltak egész gyerekkorukban az egyedüli olyan időszakok, amikor tényleg sok figyelmet kaptak a szüleiktől. Ha belegondolunk, ez logikus is, hiszen az érzelmektől amúgy rettegő szülő számára a betegség felmentést jelent a tabu alól, és lehetővé teszi, hogy kivételesen figyelmet és gyengédséget mutasson a gyereke iránt, főleg ha ezzel az amúgy is a lelkinél nagyobb becsben tartott testi egészség helyreállítása a cél.
     Az érzelmeket kivéve minden egyéb területen jól ellátott gyerekek különösen hajlamosak zavarodottan gondolni az őket feszítő hiányérzetre, hiszen számos példát tudnak felsorakoztatni arra, hogy szüleik áldozatkészen gondoskodtak róluk – mégsem érzik őket érzelmileg közel magukhoz.

Ünneprontók

A mély, hiteles érzelmektől való félelem miatt az ilyen szülők gyakran viselkednek ünneprontó módon: valahányszor a gyerek lelkesedik vagy örül, gyorsan elterelik a szót más témára, vagy figyelmeztetik őket, hogy amit annyira várnak, az esetleg rosszul fog elsülni, vagy rájuk szólnak, hogy ne pörögjenek már annyira, vagy kételyeiknek adnak hangot. Amikor egy nő boldogan mesélte az anyjának, hogy életében először saját házat készül venni, az annyival intézte el a hírt, hogy „jó, aztán meg majd találsz magadnak valami mást, amiről lelkendezhetsz”.

Intenzív, de felszínes emberek

Az érzelmileg éretlen embereket könnyen hatalmukba kerítik a különféle intenzív érzelmek, amitől azonban kellemetlenül érzik magukat, és ez ingerültség formájában mutatkozik meg. Érzelmeik erőteljesek, de felszínesek – még az is lehet, hogy kimondottan szentimentálisnak tűnnek, nemritkán könnyekig meghatódnak vagy sírva fakadnak, esetleg minden apró bosszúságon hosszasan pufognak. Mindezek alapján környezetüknek úgy tűnhet, szenvedélyes, mélyen érző emberekről van szó, de ez megtévesztő, mert a látványos, drámai érzelmeik soha nem mennek mélyre.
     Amikor ilyen emberekkel van dolgunk, az a furcsa érzésünk támadhat, hogy érzelmeik minket valahogy nem ragadnak magukkal – enyhe bűntudattal tapasztalhatjuk, hogy bizonyára illene jobban átérezni örömüket vagy haragjukat, de ez valahogy nem megy. Mivel pedig gyakran hajlamosak túlreagálni dolgokat, saját érzelmi épségük kedvéért a körülöttük élők hamar megtanulják nem meghallani drámázásukat.

Nincsenek ellentmondásos érzelmeik

Az összetett érzelmek megélése az érettség egyik jele. Aki nem képes egymásnak ellentmondó érzelmeket érezni egyidejűleg, például örömöt és bűntudatot, haragot és szeretetet, az annyit jelent, hogy az illető nem tudja befogadni az emberi érzelmek bonyolultságát. Az egyidejűleg megélt ellentmondó érzelmek kölcsönösen megszelídítik egymást, és egyúttal gazdagabbá, mélyebbé teszik a világgal kapcsolatos tapasztalatainkat, képesek leszünk finom nüanszaiban megélni egy-egy helyzetet. Az érzelmileg éretlen emberek reakciói ezzel szemben fekete-fehérek, hiányzik belőlük az ambivalencia, a dilemmák, az érzelmek teljes összetettsége.

Különbségek a gondolkodás minőségében

Az érzelmi és viselkedésbeli különbségeken túl az érzelmileg érett és éretlen emberek között gyakran intellektuális szempontból is különbségek mutatkoznak. Ha szüleink olyan családban nőttek fel, amely tele volt szorongással és ítélkezéssel, akkor esetleg azt tanulták meg, hogy kerüljék az összetett, sokrétű gondolkodást. A nagyfokú gyerekkori szorongásnak lehet olyan hatása is, hogy felnőttkorára az illető képtelenné válik arra, hogy kezelje a ténybeli ellentmondásokat. Az elnyomó családi légkör általában nem kedvez az önmegvalósításnak, ami a szellemi fejlődést is visszafoghatja.

A fogalmi gondolkodás nehézségei

Kamaszkoruktól kezdve a gyerekek mindinkább elsajátítják a fogalmi gondolkodást, ami lehetővé teszi a próbálgatásos vagy impulzív problémamegoldás helyett a logika és érvelés használatát. Ebben az időszakban egyszerre válnak objektívebbé és képzeletgazdagabbá. Gyorsabban képesek a jelenségeket kategorizálni és jelképeknek megfeleltetni. Már nem pusztán memorizálják azt, amit meg akarnak jegyezni, hanem értékelik is. Képesség válnak a független gondolkodásra, a hipotézisalkotásra, korábbi ismereteik alapján új tudás létrehozására. Ahogy egyre inkább képesek magáról a gondolkodásról is gondolkodni, önreflexióra való képességük ugrásszerű fejlődésnek indul.
     Az érzelmileg éretlen emberekre jellemző a szélsőségesebb reakciók és szorongás azonban akadályozhatja őket ebben a magasabb szintű gondolkodásban. Mivel gyakran ki vannak szolgáltatva érzelmeiknek, elég a legkisebb stressz is, hogy legátolja bennük az elvontabb gondolkodási műveleteket. Önreflexióra való képtelenségük valójában éppen ebből a gyakori regresszióból fakad, amikor érzelmeik útját állják a gondolkodásról való gondolkodásnak. Amint érzelmileg telített témák kerülnek terítékre, rögtön csak fekete-fehérben képesek gondolkodni. Ez még olyankor is megtörténik, ha az illető egyébként intelligens, képes az árnyalt fogalmi gondolkodásra – egészen addig, amíg nem érzi túlságosan fenyegetve magát. Intellektuális objektivitásuk azokra a témákra korlátozódik, amelyek érzelmileg nem érintik meg őket. Gyerekeik számára igen zavarba ejtő lehet, hogy a szülőnek két alapvetően különböző arca van – hol intelligens és érzékeny, hol szűk látókörű és érvekkel megingathatatlan.

Hajlamosak szó szerint venni a dolgokat

Ha érzelmileg éretlen emberekkel beszélgetünk, hamar észrevehetjük, mennyire merev a gondolkodásuk. Arról beszélnek, mi történt, nem pedig az érzelmek és gondolatok világáról. Egy kliensem panaszkodott például, mennyire fárasztják az anyjával folytatott beszélgetések, mivel mindig kizárólag hétköznapi és tényszerű dolgokról hajlandó beszélni – például kifaggatja, mit csinál éppen, vagy milyen náluk az idő. „Ő maga is csak ezekről tud beszélni”, panaszkodott, „nem kapcsolódik hozzám érzelmileg, csak sorolja, mi minden történt vele. Néha annyira elegem lesz, hogy megkérdezem, nem tudnánk-e valami értelmes dologról beszélgetni, de erre nem képes.”

Kényszeres intellektualizálás

Az érzelmi éretlenség sokadik jele a kényszeres túlintellektualizálás, egyes témákon való folytonos rágódás. Ezeken a területeken nagyon is képesek lehetnek a fogalmi gondolkodásra – egészen kiemelkedő szinten. Ezt a képességüket azonban nem tudják átvinni az önreflexió vagy az empátia területére. Amikor hosszasan fejtegetik kedvenc témájukat, valójában nem vonják be a társalgásba a beszélgetőpartnerüket, és csak addig érzik magukat biztonságban, amíg a diskurzus megmarad ezen az elvont szinten.

Összegzés

Az érzelmi éretlenség jól körülírható jelenség, amelyről már régóta sokat lehet olvasni a szakirodalomban. Aláássa az emberek stressztűrő képességét és érzelmi intimitásra való készségét. Az érzelmileg éretlen emberek gyakran maguk is olyan családban nőttek fel, amelyben korlátozva volt saját érzelmi és intellektuális fejlődésük, ezért megküzdési képességeiket túlzott egyszerűség jellemzi, az élethelyzeteket igyekeznek ezen merev sémákba beszorítani. Korlátozott énképük egocentrikussá, mások érzései és igényei iránt érzéketlenné teszi őket. Az objektivitás hiánya és az intimitástól való félelem miatt az ilyen emberekkel nagyon nehéz lehet együtt élni, kiváltképp a gyerekeiknek.

Lindsay C. Gibson:
Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei
(Kulcslyuk Kiadó, 2017)