Részletek Xenophón: Emlékeim Szókratészról című könyvéből

A barátokról is hallottam társalogni Szókratészt. Beszélgetéseiből azt hiszem, mindenki sokat tanulhatott a barátok megszerzésével és a velük való viselkedéssel kapcsolatban. Azt mondta: sokaktól hallani, hogy minden kincsnél többet ér a nyílt és jó természetű barát, mégis azt látni, hogy az emberek mindennel inkább törődnek, mint azzal, hogy barátokat szerezzenek. Hiszen házukat, földjeiket, rabszolgáikat, nyájaikat, bútoraikat szemmel láthatóan gondosan szerzik be, javaikat megpróbálják megóvni, barátjukkal azonban, akit pedig a legnagyobb jónak neveznek, nem törődnek: sem arra nem fordítanak gondot, hogy új barátságokat kössenek, sem arra, hogy megtartsák korábbi barátaikat. Sőt akad olyan ember is, aki, ha barátai és rabszolgái egyszerre betegek, rabszolgáihoz orvost hívat, és minden lehetőt megtesz az egészségükért, a barátaival viszont alig törődik, s ha mindkettő meghal, a rabszolga elvesztését csapásnak tartja, bánkódik fölötte, a barátról pedig azt hiszi, hogy nem vesztett vele semmit. Továbbá értéktárgyaikat nem hagyják őrizetlenül és felügyelet nélkül, a barátaikat viszont akkor is elhanyagolják, ha gondoskodásra van szükségük. Sok ember, bármilyen vagyonos is, pontosan tudja, mennyi a kincse, alig néhány barátuknak pedig nemhogy a számát nem tudják, hanem ha valaki érdeklődik, hogy ezt vagy azt a barátjuknak tartják-e, mindjárt kitérő választ adnak. Ennyit törődnek a barátaikkal.

Márpedig milyen kincs bizonyulhat értékesebbnek, ha a jó baráttal vetjük össze? Milyen ló vagy fogat lehet olyan hasznos, mint a hasznos barát? Milyen rabszolga lehet olyan jó szándékú és hűséges? És milyen tárgyat lehet olyan sok mindenre használni? Mert a jó barát rendelkezésre áll, ha barátjának magán- vagy közügyeiben segítségre van szüksége. Ha jót kell tenni, együtt buzgólkodik, ha félelem gyötri barátját, segít, ezt együtt oldják meg, azt együtt hajtják végre, ezt együtt győzik meg, azt együtt kényszerítik rá valamire, s ha jól megy barátja sora, leginkább ő osztozik örömében, ha pedig rosszra fordul, a legtöbb javító szándék benne lakozik. S amit csak megtehet bárki a kezével, előreláthat a szemével, a fülével előre meghallhat, a lábával végigjárhat, mindama jótettekből a barát semmit sem mulaszt el. Gyakran azt is megteszi egyik barát a másikának, amit saját érdekében nem tett meg, nem nézett meg, nem hallgatott meg és nem is járt végig. Mégis úgy áll a dolog, hogy bár az emberek fákat gondoznak a várható termés reményében, a legtöbben azonban henyén és gondatlanul elhanyagolják azt a bőven termő birtokot, amit barátnak nevezünk.

Végighallgattam egyszer egy másik beszélgetését is, amelynek hatására hallgatói bizonyára végiggondolták, mennyit is érnek barátaiknak. Látta ugyanis, hogy egyik társa elhanyagolja szükséget szenvedő barátját, ezért jelenlétében, bár nagyobb társaság körében, a következő kérdéssel fordult Antiszthenészhez:
     – Mondd csak, Antiszthenész, van-e valami olyan értéke a barátoknak is, mint a rabszolgáknak? Mert az egyik rabszolga két minába kerül, a másik fél minába, egy harmadik öt vagy tíz minába, sőt Nikiasz, Nikératosz fia a fáma szerint egy talentumért vett egy bányafelügyelőt. Most azt vizsgálom, hogy van-e a barátoknak is olyan értéke, mint a rabszolgáknak.
     – Zeuszra, van – mondta Antiszthetész. – Én legalábbis egyesek barátságát többre tartom két minánál, másokét meg fél minára se becsülném. Van, akit tíz minánál is szívesebben választanék, és van, akinek barátságáért egész vagyonomat és minden fáradozásomat sem kímélném.
     – Nos, ha ez így van – mondta Szókratész –, akkor jó lenne mindenkinek önvizsgálatot tartani: mennyit is ér a barátai számára, aztán arra törekedni, hogy minél többet érjen, nehogy cserbenhagyják a barátai. Mert gyakran hallani, hogy az egyiket elárulta a barátja, a másikat egy vacak mináért elhagyta az, akit a barátjának hitt, és még sok ilyet. Azt gondolom tehát, hogy miként egy rossz rabszolgán bármi áron túlad, aki árulja, úgy a rossz barátot is, ha értékénél többet kínálnak érte, csábító lehet sorsára hagyni. Mert nézeteim szerint sem a hasznos rabszolgát nem kótyavetyélik el, sem a hasznos barátot nem hagyják faképnél.

Az alábbi beszélgetésében véleményem szerint arra tanított, hogy meg kell vizsgálni, milyen barátokat érdemes a bizalmunkba fogadnunk.
    – Mondd csak, Kritobulosz, ha meg akarnánk vizsgálni, ki a jó barát, hogyan fognánk hozzá? Először ugye azt kell kutatnunk, ki az, aki uralkodni tud a hasán, a szomjúságán, az érzéki vágyain, az álmosságon és a lustaságon. Mert akin ezek erőt vesznek, se magáért, se barátjáért nem képes megtenni, amit kell.
    – Zeuszra, csakugyan nem!
    – Szerinted is kerülnünk kell tehát, akik ilyen szenvedélyek rabjai?
    – A legnagyobb mértékben – válaszolta.
    – Hát az a barát, aki annyira költekező, hogy képtelen a sajátjából megélni, ezért állandóan a szomszédaitól kér kölcsön, és bár azt sem tudja megadni, amit kapott, gyűlöli azt, aki nem ad újabb kölcsönöket, az a barát szerinted nem kellemetlen?
    – Dehogynem?
    – Nem kell hát kerülni a társaságát?
    – De, nagyon is kerülni kell – ismerte el.
    – Hát az, aki ért ugyan a vagyonszerzéshez, de mindig több pénzre vágyik, és mohó önzésében csak annak örül, ha kap, adni pedig sohasem akar?
    – Szerintem ez még az előzőnél is rosszabb.
    – Hát az, aki a vagyonszerzés vágyától űzve semmire nem fecsérel időt, csak azzal törődik, hogy hasznot húz?
    – Véleményem szerint az ilyet is kerülni kell, hiszen teljesem haszontalan lenne hozzá fordulni.
    – Menjünk tovább. Aki civakodó természetű, és viszályt akar szítani barátai között?
    – Zeuszra, menekülni kell attól is!
    – És ha valakiben nincs ugyan meg e rossz tulajdonságok egyike sem, de a segítséget úgy fogadja el, hogy viszonzásával nem törődik?
    – Az ilyen is haszontalan barát volna. De hát akkor, Szókratész, milyen ember legyen a barátunk?
    – Szerintem olyan, aki a mondottaknak épp az ellentéte. A testi örömökkel szemben fegyelmezett, jól gazdálkodik, szívélyes, és semmiképpen nem akar alulmaradni jótettek dolgában azzal szemben, aki jót tett vele, továbbá mindenkinek segít, aki csak hozzá fordul.
    – Hogyan vizsgálhatnánk meg ezeket a tulajdonságait, Szókratész, mielőtt barátságba keverednénk vele?
    – A szobrászokat nem szavaik alapján ítéljük meg, hanem, akiről látjuk, hogy szép szobrokat farag, arról feltételezzük, hogy a következőt is szépen fogja megcsinálni.
    – Vagyis azt mondod – kérdezte –, hogy aki szemmel láthatóan jól bánik azokkal, akik korábban is barátai voltak, az nyilvánvalóan azoknak is jótevője lesz, akikkel később barátkozik össze.
    – Mindenesetre, akitől szakértően láttam lovat ápolni, arról feltételezem, hogy más lovakkal is jól fog bánni.
    – Legyen – hagyta rá. – Hogyan kössük meg a barátságot azzal, aki méltónak bizonyult rá?
    – Először is az istenek véleményét kell kikérni, hogy javasolják-e az illetővel való barátságunkat.
    – És aztán ha mi is akarjuk és az istenek sem ellenzik, mondd, hogyan cserkésszük be?
    – Zeuszra, nem futtatással, mint a nyulat, nem csellel, mint a madarat, és nem erővel, mint a vadkant. Mert bajos dolog volna valakit az akarata ellenére a barátunkká tenni, és nehéz gúzsba kötve megtartani, akár egy rabszolgát, mivel az ilyesmitől inkább ellenséggé, mintsem baráttá válik az ember.
    – De akkor hogyan szerezzünk barátot? – kérdezte.
    – Vannak énekek, amelyeket a hozzáértők ráolvasnak arra, akit a barátjuknak kívánnak, és vannak bájitalok, amelyekkel a beavatottak baráti szeretetre gyújtják azt, akit meg akarnak nyerni.
    – Hallottad, hogy Homérosz szerint mit énekelnek Odüsszeusznak a szirének? Valahogy így kezdik:

„Jer, te dicső Odüszeusz, jer, akhájok nagy nevű dísze.”

    – Talán másra is ráolvasták ezt a dalt a szirének, Szókratész? És úgy elbűvölték, hogy aki meghallotta, soha többé nem vált el tőlük?
    – Nem. Csak azoknak énekelték így, akik büszkék voltak erényeikre.
    – Vagyis mindenkinek olyan dal jár, amelyet nem érez gúnynak? Mert aki meglát egy csenevész, csúnya, vézna alakot, és agyba-főbe dicséri szépségét, óriás termetét és dagadó izmait, az csak elidegeníti és eltávolítja magától az embereket. Tudsz más dalt is?
    – Nem, de úgy hallottam, hogy Periklész sokat ismer. Azokat énekelte, úgy bolondította magába a várost.
    – Themisztoklész hogyan kedveltette meg magát?
    – Zeuszra, ő nem varázsigével, hanem azzal, hogy jót tett az államnak.
    – Ha jól értem, azt mondod, Szókratész, hogy ha kiváló barátokat akarunk szerezni, magunk is kiválóan beszéljünk és cselekedjünk.
    – Miért – kérdezte Szókratész –, te talán azt hitted, hogy hitvány embernek is lehetnek nagyszerű barátai?
    – Olyat már láttam – jegyezte meg Kritobulosz –, hogy olcsó szófacsaró kiváló szónokok barátja volt, és botcsinálta sztratégoszok győztes hadvezérek asztaltársává lettek.
    – Hát olyat ismersz-e – mert arról folyik most a szó –, aki haszontalan léhűtő létére kiváló barát szeretetét vívta ki?
    – Zeuszra, azt már nem – ismerte el. – De azon töröm a fejem, ha a rosszak nem szerezhetnek szép és kiváló barátokat, vajon a szép és kiváló emberek könnyen kapcsolatot találhatnak-e a szép és kiváló férfiakkal?
    – Az zavar meg téged, Kritobulosz, hogy gyakran látsz szépen cselekvő és minden rosszat elkerülő férfiakat, akik viszálykodnak, ahelyett, hogy barátságban élnének egymással, és jobban megnehezítik egymás életét, mint az érdemtelen emberek.
    – És nemcsak a magánemberek viselkednek így – fűzte hozzá Kritobulosz –, hanem az államok is. Amelyek odaadóan ápolják a szépséget és nem tűrik meg körükben a hitványságot, gyakran ellenségesen néznek farkasszemet egymással. Ha ezt meggondolom, elszomorodom, hogy milyen nehéz barátot szerezni. A hitványak nem lehetnek barátok, hiszen milyen volna a hálátlanok, a gondatlanok, a kapzsik, a megbízhatatlanok vagy a mértéktelenek kapcsolata? A hitványak sokkal inkább arra születtek, hogy egymás ellenségei legyenek, mintsem barátai, legalábbis azt hiszem. De ahogy mondod, a hitványak a hasznosan tevékenykedő emberekkel sem kerülhetnek baráti összhangba, mert aki maga erkölcstelenségeket követ el, hogyan lehetne az erkölcstelenséget megvetők barátja? Ha pedig még az erény bajnokai is hajba kapnak az állam vezetése fölött, és irigyen gyűlölködnek egymással, kik lesznek barátok, kik között lehetséges jóindulat és bizalom?
    – Eléggé bonyolult ez az egész, Kritobulosz – ismerte el Szókratész. – Az emberi természet olyan, hogy egyrészt barátságokat kötünk, hiszen szükségünk van egymásra, szánjuk, segítjük és támogatjuk egymást, s mindezért hálát érzünk egymás iránt, másrészt ellenségek vagyunk, mert ugyanazt tartjuk szépnek és kellemesnek, akár ölre is megyünk érte, szakítunk egymással és kibékíthetetlen ellenfelek leszünk. Az ellenségeskedés haraggá és viszállyá fajul. A sóvár kapzsiság elidegenít, az irigység gyűlölséget szül. De a barátság még ezeken is keresztülhatol, és összeköti a szép és kiváló embereket. Mert az erény segítségével inkább a szerény vagyont, a visszavonult életet választják, mint hogy háborúság árán mindent magukhoz ragadjanak, étlen-szomjan is megosztják ételüket, italukat, s közben nem éreznek fájdalmat, és a szép emberek iránt érzett vágyuk közepette is uralkodnak szenvedélyeiken, hogy ne okozzanak olyanoknak bánatot, akik nem érdemlik meg. Pénzügyekben is a törvény tiszteletét tartják szem előtt, a kapzsiságot nem ismerik, s a bajban segítenek egymáson. Még a viszályokban sem okoznak fájdalmat egymásnak, sőt egymás hasznára rendezik el vitás ügyeiket, és gátat szabnak haragjuknak, nehogy megbánás legyen a vége. Az irigységet kiirtották magukból. Amijük van, azt barátaikkal közösnek tekintik, s a barátaikét a magukénak érzik. Az is természetes, hogy a szép és kiváló emberek nem egymás ártalmára, hanem inkább hasznára viselik az állami tisztségeket. Mert aki azért akar tisztséget és uralmat szerezni államában, hogy gátlástalanul harácsolhasson, másokon erőszakoskodhasson, és szabadon hajhássza a kéjt, az hitvány jogtipró, aki képtelen rá, hogy érdekeit a másokéval összhangba hozza. Ha azonban valaki azért akar tisztséget szerezni államában, hogy ne érje jogtalanság, hogy segíteni tudjon barátainak igazságos ügyükben, hogy hivatali ideje alatt hazája javát szolgálja, az miért ne állhatna harmonikus kapcsolatban a hozzá hasonlókkal? Talán kevésbé tudna használni barátainak, ha szép és kiváló férfiak veszik körül? Vagy kevesebb jót tehetne államával, ha munkatársait a szépséggel párosult kiválóság jellemzi? Nyilvánvaló, hogy ha a sportversenyeken megengednék, hogy a legjobbak összebeszéljenek, és úgy támadjanak a gyengébbek ellen, minden versenyt megnyernének, minden díjat megszereznének. Csakhogy a versenyen nem szabad ilyet tenni. A politikai életben viszont, ahol a szép és kiváló férfiak a hangadók, ki tilthatja meg, hogy ki-ki azt vegye maga mellé az állam javára, akit csak akar. Végül is az csak hasznos az államnak, ha vezetőinek kiváló barátai vannak, akik inkább munkatársaik és segítőik a teendők során, nem pedig ellenfeleik. De a háborúban is nyilvánvalóan szövetségesekre van szükség, méghozzá annál többre, minél nagyobb szépség és kiválóság jellemzi az ellenfelet. Akik hajlandók szövetkezni, azokkal jól kell bánni, hogy szívükön viseljék az ügyet. Sokkal célszerűbb a kiemelkedő kevesekkel jót tenni, mint a hitványabb sokasággal, mert a hitványak sokkal több ellenszolgáltatást várnak el, mint a derekak.