Részlet Konrad Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne című könyvéből

Az 1. fejezetben kiemeltem, hogy az élő rendszerekben miért nélkülözhetetlen egy állandósult állapot (steady state) fenntartásához a negatív visszacsatolású szabályozókörök működése, továbbá hogy miért jelentik pozitív visszacsatolású szabályozókörök előre megjósolható módon valamely egyedi hatás lavinaszerű eluralkodásának a veszélyét. A pozitív visszacsatolás speciális esete az, amikor egyazon faj egyedei a faj fejlődését kiválasztódás útján befolyásoló versenyre kelnek egymással. Ellentétben a fajon kívüli, környezeti tényezők által okozott kiválasztódással, az intraspecifikus szelekció által okozott változások az adott faj örökségében annak túlélési kilátásait nemcsak hogy nem növelik, hanem a legtöbb esetben jelentős mértékben rombolják is.
     A fajon belüli kiválasztódásnak már Oskar Heinroth által is használt példája a hímnemű árgusfácán (Argusianus argus L.), mely dürgéskor evezőtollait hasonló módon kiterjeszti, és a nőstény felé fordítja, mint ahogy a begyeskedő páva teszi felső farokfedő tollaival. Miként azt a pávánál bebizonyították, nyilván a fácánnál is kizárólag a nőstényen múlik a párválasztás, és a kakas szaporodási kilátásai egyenes arányban állnak „udvarló szerve” által a tyúkokra gyakorolt vonzerő nagyságával. Amíg azonban a páva farktollai többé-kevésbé áramvonalas alakban hajthatók össze, és ezért repüléskor alig jelentenek akadályt, az evezőtollak meghosszabbodása a hímnemű árgusfácánt csaknem repülésképtelenné teszi. Hogy mégsem vált teljesen azzá, az bizonyára a földi ragadozók által okozott ellenkező irányú – és így szükséges szabályozóhatást átvevő – kiválasztódásnak köszönhető.
     Tanítóm, Oskar Heinroth szokta volt mondani a maga szarkasztikus módján: „Az árguskakas evezőtollai után az intraspecifikus szelekció legbutább terméke a modern emberiség munkatempója.” Ez a kijelentés a maga idejében kifejezetten prófétikus volt, ma már azonban durva alábecslés, klasszikus „understatement”. Az árguspávánál, mint sok más, hasonló jellegű állatnál is a környezeti hatások megakadályozzák, hogy a faj intraspecifikus szelekció következtében végül is katasztrófához vezető fejlődési útra lépjen. Az emberiség kulturális fejlődésében semmiféle hasonló, gyógyítóan szabályozó erő nem hat: szerencsétlenségére megtanulta uralni a faján kívüli környezet valamennyi hatalmát, azonban önmagáról keveset tud ahhoz, hogy ne lenne menthetetlenül kitéve az intraspecifikus szelekció sátáni hatásának.
     „Homo homini lupus” (Ember embernek farkasa) – éppen olyan alábecslés, mint Heinroth mondása. Az ember mint saját faja további fejlődését meghatározó egyetlen szelekciós tényező, sajnos egyáltalán nem olyan ártalmatlan, mint egy ragadozó, legyen az a legveszélyesebb is. Az embernek önmagával folytatott versengése bármely korábban reá hatott biológiai tényezőtől eltérő módon, közvetlenül szembeszegül „az egyre szabályozó, gyógyító módon alkotó hatalommal”. Lerombol csaknem mindent, amit az teremtett, mégpedig hideg „ördögököllel”, melynek cselekvését, mozdulatait kizárólag az értékeinket semmibe vevő kalmármegfontolások vezetik.
     Az, ami az emberiség egészének, és így az egyénnek is jó és hasznos, az emberek közötti versenyfutás nyomása alatt már teljes feledésbe merült. A ma élő emberek döntő többsége értékként már csak azt fogadja el, ami a részvét nélküli konkurenciaharcban szükséges ahhoz, hogy embertársait túlszárnyalja. Minden olyan eszköz, mely ezt a célt szolgálhatja, hazug módon önmagában is értékként jelenik meg. A haszonelvűség megsemmisítő módon ható tévedését az eszköznek a céllal való felcseréléseként definiálhatjuk. A pénz eredetileg eszköz; a köznyelv még tudja ezt, amikor így fogalmaz: „Megvan hozzá az eszköze.” Hány ember értené meg azonban, ha azt próbálnánk meg magyarázni, hogy a pénz önmagában semmiféle értéket nem képez? Ugyanez áll az időre: „Time is money” („Az idő pénz”) – mindazok számára, akik a pénzt abszolút értéknek tartják. Ez azt jelenti, hogy a megállapítás az idő minden megtakarított másodpercére érvényes. Amikor olyan repülőt építenek, mely az Atlanti-óceánt kissé rövidebb idő alatt repüli át, mint az összes korábbi, senki sem kérdezi, hogy mibe kerül a fejlesztést lehetővé tevő kifutópálya meghosszabbítása, a megnövekedett fel- és leszálló sebesség és az azzal járó balesetveszély, magasabb zajszint, stb. Félóra megtakarítása bárki szemében önmagában érték, melynek kikényszerítéséért semmilyen áldozat nem nagy. Minden autógyárnak gondoskodnia kell arról, hogy az új típus kissé gyorsabb legyen a réginél, minden utat szélesíteni kell, minden kanyart le kell vágni, látszólag a nagyobb biztonság érdekében, valójában azonban csak azért, hogy még egy kicsit gyorsabban – tehát veszélyesebben – utazhassunk.
     Fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon a mai emberiségnek mi okoz nagyobb lelki károsodást: az elvakult pénzsóvárgás vagy a felőrlő hajsza. A kettő közül bármelyikről is lenne szó, valamennyi politikai irányzat hatalmát gyakorlók érdekében áll mindkettő ösztönzése és egészen a hipertrófiáig fokozni mindazokat a motivációkat, melyek az embert versenyre késztetik. Tudomásom szerint még nincs mélylélektani elemzése ennek az ösztönzésnek, azonban nagyon valószínűnek tartom, hogy a birtoklás, vagy a magasabb társadalmi állás utáni vágy mellett a félelem is nagyon jelentős szerepet játszik az elmondottakban, így a versenyben a lemaradástól való félelem, az elszegényedéstől való félelem, a félelem, hogy rosszul döntünk, illetőleg hogy nem felelünk már meg az idegőrlő „követelményeknek”, a „helyzetnek”. Egészen biztos, hogy az ilyesfajta félelem a modern ember egészségét aláásó leglényegesebb tényező, mely magas vérnyomást, örökletes zsugorvesét, korai szívinfarktust és hasonló „szép” dolgokat okoz. A rohanó embert biztosan nemcsak a vágy hajtja, hiszen a legerősebb vonzás sem lenne képes ilyen energikus önkárosításra ösztönözni, hanem valami űzi is, és ami űzi, az csak félelem lehet.
     A szorongató hajsza és félelem hozzájárulnak ahhoz, hogy az embert megfosszák leglényegesebb tulajdonságaitól. Ezek egyike a reflexió: az önmegfigyelés. Miként azt egyik munkámban (Innate Bases of Learning – A tanulás belülről fakadó alapjai) kifejtettem, az emberré válás rejtélyes folyamatában valószínűleg úttörő szerepet játszott az, hogy valamely, környezetét kíváncsian felfedező lénynek egy napon önmaga került kutatása fókuszába, képmezőjébe. A saját énnek felfedezése egyáltalán nem kell az eddig magától értetődőn való azon rácsodálkozással együtt járnia, ami a filozófia megszületését jelenti. Már az a tény, hogy a tapogató és fogásra alkalmas kezet a külvilág kitapogatott és megragadott tárgyai mellett ugyancsak a külvilág tárgyaként lássák és értelmezzék, olyan új lehetőséget jelent, melynek kihatásai korszakalkotóak. Az a lény, mely nem tud önmaga egzisztenciájáról, képtelen a fogalmi gondolkodás, a szavakkal való beszéd, a lelkiismeret és a felelős erkölcs kifejlesztésére. Az a lény, mely felhagy a reflexióval, azt veszélyezteti, hogy mindezeket a sajátosan emberi tulajdonságokat és teljesítményeket is elveszíti.
     A hajsza, vagy inkább közvetlenül a hajszát kiváltó félelem legrosszabb következménye a modern ember nyilvánvaló képtelensége arra, hogy akár csak rövid időre is magában maradjon. Az önmagába való fordulás minden lehetőségét olyan aggályos sietséggel kerüli el, mintha attól tartana, hogy a reflexió kifejezetten ronda önarcképet mutatna, ahhoz hasonlatosat, amilyet Oscar Wilde ír le a „The Pictures of Dorian Gray” című klasszikus rémregényében. A modern ember egyébként fennálló neuraszténiája [kóros ingerlékenységgel és fáradékonysággal járó idegállapot] mellett paradox módon elharapódzó zajkeresésére nincs más magyarázat, mint hogy valamit el kell némítania. Egy erdei kiránduláson feleségemmel váratlanul táskarádió közeledő karattyolását hallottuk. Egy 16 éves forma, magányos biciklista hurcolta magával rádióját csomagtartóján. Feleségem megjegyezte: „Fél, hogy meghallja a madarakat!” Úgy vélem, attól félt, hogy egy pillanatra is találkozik önmagával. Miért részesítik előnyben saját társaságukkal szemben egyébként értelmes emberek a televízió egyenesen agyalágyult reklámadásait? Egész biztosan csak azért, mert segít elkergetniük a jelzett reflexiót.
     Az emberek tehát szenvednek attól az idegi és lelki igénybevételtől, melyet a hozzájuk hasonlókkal való versenyfutás jelent a számukra. Jóllehet, zsenge gyermekkoruktól fogva arra nevelik őket, hogy a versengés bármely őrült mértéktelenségében is a haladást lássák, ám azok szemében látni a legegyértelműbben a félelmet, akik a legmesszebbre jutottak és a legderekabbak. A „haladással leginkább lépést tartók” halnak meg különösen korán szívinfarktusban.
     Még ha azzal a jogtalanul optimista feltételezéssel élünk is, hogy a Föld túlnépesedése nem folytatódik a mai fenyegető ütemben, az emberiség gazdasági versengését önmagában is elegendőnek kell tekintenünk saját maga teljes tönkretételéhez. Minden pozitív visszacsatolású szabályozókör előbb vagy utóbb katasztrófához vezet, és az itt tárgyalt folyamat több ilyet is tartalmaz. Az állandóan növekedő munkatempóra irányuló intraspecifikus szelekción kívül még egy veszélyes szabályozókör működik, melyre Vance Packard több könyvében is figyelmeztet, és melynek az emberi fogyasztás progresszív növekedése a következménye. Kézenfekvő okokból minden termelő megkísérli, hogy lehetőség szerint növelje a fogyasztók igényeit az általa termelt áruk iránt. Sok „tudományos” kutatóintézet foglalkozik kizárólag annak a kérdésnek a vizsgálatával, hogy mely eszközök a legalkalmasabbak ennek a teljesen elvetendő célnak az eléréséhez. A fogyasztók nagy tömege elsősorban az I. és a VII. fejezetben (Élő rendszerek strukturális tulajdonságai és működészavarai valamint A tradíció lerombolása) tárgyalt jelenségek következtében elég ostoba, semhogy áldozatául ne essék a közvélemény- és reklámkutatási módszerekkel kidolgozott csábításnak. Senki sem tiltakozik például az ellen, hogy minden tubus fogpaszta, vagy minden egyes borotvapenge árában meg kell fizesse azt a reklámcélokat szolgáló csomagolást is, mely gyakran annyiba kerül vagy még többe, mint maga a beszerelt áru.
     Azok a luxusfogyasztások, melyek egy visszacsatolt termelés- és fogyasztásnövelési ördögi kör következtében alakulnak ki, a nyugati országokat, elsősorban pedig az Egyesült Államokat előbb vagy utóbb tönkre fogják tenni azzal, hogy lakosságuk nem lesz többé versenyképes a keleti országok kevésbé elkényelmesedett és egészségesebb lakosságával szemben. A hatalom kapitalista gyakorlóinak ezért különösképpen rövidlátó az az eddigi eljárása, hogy a fogyasztókat „életszínvonaluk” növelésével jutalmazzák és arra „kondicionálják”, hogy társaikkal a vérnyomásnövelő és idegölő versenyfutásukat folytassák.
     De ezek a luxusfogyasztások még egy sor további, különleges – romlást okozó – jelenséget is előidéznek, melyeket a következő fejezetben tárgyalunk (Az érzelmek fagyhalála).