(könyvrészlet – érzelmi éretlenség)

Bár a két dolog felületesen hasonlónak tűnhet egymáshoz, valójában nagyon eltérő interakciós mintákhoz igazodnak. A valódi intimitás esetében két ember teljes személyiségével odafordul egymás felé, és igyekszik mélyen és igazából megismerni a másikat, ami kölcsönös bizalmat és elfogadást feltételez. A megismerés során felszínre kerülő különbségek nem feszültség-, hanem örömforrást jelentek. Mindkét fél élvezi a másik felé irányuló őszinte és odaadó figyelmét, és energikusabbnak, lendületesebbnek érzi magát tőle.
     Az összeolvadás esetében ezzel szemben két érzelmileg éretlen ember keresi az identitását és önmegvalósítását, egy intenzív, de kölcsönös függésen alapuló kapcsolatban. Az ilyen kapcsolatban a felek azon a módon teremtik meg az általuk igényelt biztonságérzetet és kiszámíthatóságot, hogy a másik ismerős és megnyugtató módon játssza a tőle elvárt szerepet. Ha az egyik fél megkísérel kilépni ebből a kötelékből, az a másikból rendkívül erős szorongást vált ki, ami csak akkor enyhül, ha visszatérnek az ismerős szerepek keretei közé.

Kivételezés

Az összeolvadás olykor kivételezés formájában nyilvánul meg. Gyerekként különösen nehéz megélni, ha a szülő valamelyik testvérünket tünteti ki összes kedvességével és figyelmével, mi pedig nem értjük, nekünk miért nem jár ugyanez. A látványos kivételezés azonban nem a közeli kapcsolat jele, hanem az összeolvadásé. Valószínű, hogy annak a testvérnek, akivel a szülő kivételezik, a sajátjáéhoz hasonló a pszichológiai érettségi szintje. Az alacsony szintű érettség egymáshoz vonzza az embereket, a kölcsönös összeolvadás béklyóiba - a szülő-gyerek kapcsolat különösen ki van téve ennek a veszélynek.
     Ne feledjük, hogy az érzelmileg éretlen szülők erősebben hagyatkoznak a szerepekre, mint a másik egyéni jellemzőire, amikor eldöntik, hogyan viszonyuljanak valakihez. Ha például gyerekként erős, független személyiséggel rendelkeztünk, szülőnket ez esetleg arra késztette, hogy ne gondoskodásra szoruló gyereknek lásson minket, akivel szemben eljátszhatja a törődő szülő szerepét, hanem igények nélküli "kis felnőttnek", aki nem ébresztette fel benne az összeolvadási késztetést, ezért szentelt esetleg több figyelmet valamelyik, erre a szerepre alkalmasabb testvérünknek.
     Érdekes módon az önállóbb gyerekek, akik nem ébresztik fel érzelmileg éretlen szüleikben az összeolvadásra való késztetést, gyakran több önállóságot tudnak maguknak teremteni a családon belül, és ezáltal könnyen meg is haladják szüleiket érzelmi érettség terén. Ebben az értelemben hosszú távon akár hasznosabb is lehet, ha egy gyerek kevesebb figyelmet kap, miközben a mindennapokban az ilyen, látszólag jól működő gyerekek is megszenvedik, ha kirekesztve érzik magukat, mert a szülő valamelyik testvérükkel mintha sokkal közelebbi kapcsolatban lenne.
     Az összeolvadás nemcsak függés, hanem idealizálás formájában is jelentkezhet. Függő viszony esetén a gyerek rosszul alkalmazkodik, nehézségekkel küzd, a szülő pedig a megmentő vagy éppen az áldozat szerepét veszi fel mellette. Idealizálás esetén a szülő valamelyik gyerekével szélsőségesen kivételezik, minduntalan vele példálózik testvérei előtt, mintha náluk jobban kiérdemelné a szülői szeretetet. Ezzel azonban ezt az adott gyereket is beszorítja egy szerep kíméletlenül merev keretei közé, és ezáltal éppúgy megfosztja a valós intimitástól, mint a többieket.

(Lindsay C. Gibson: Az érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei)