Részlet dr. Ranschburg Jenő: A fizikai és pszichológiai erőszak című írásából.

A FIZIKAI ERŐSZAK

A testi bántalmazás aktusa és tünetei (például az áldozat testén) annyira nyilvánvalóak, hogy azt gondolhatnánk: a tény megállapítása és a következtetések levonása nem sok gondot okoz. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. Nevezhetjük-e családon belüli erőszaknak az atyai “pofont”, vagy azt a gyakran megfigyelhető esemény, amikor az anyuka elnadrágolja kisfiát, aki “rosszalkodott” a játszótéren? Az ilyen kérdésre szinte mindenki “nem”-mel válaszol, holott senki sem vonja kétségbe, hogy az a szülő, aki rendszeresen és durván bántalmazza gyermekét – olyan mértékben, hogy ezzel gyakran maradandó sérüléseket okoz –, súlyos és megbocsáthatatlan erőszakot követ el. De hol a határ, amelyen túllépve, a “jogos büntetés”-ből egyszerre csak “családon belüli erőszak” válik? Fogadjuk el, egy atyai pofon nem erőszak, büntetés csupán, a lelkiismeretes szülő “neveli” gyermekét. És két pofon? Vagy három? Esetleg a nadrágszíj vagy a fakanál? Szeretném, ha az olvasó elhinné nekem: nincs ilyen határ. A gyermek fizikai bántalmazása – akárcsak a felnőtté – mindig erőszak, még akkor is, ha a legjobb szándékkal történik, és látszólag hatékony. (Azért írom, hogy “látszólag”, mert a nevelés célja, nem az, hogy a gyerek – rettegve a fizikai fájdalomtól – engedelmeskedjék, hanem az, hogy megértse és átélje cselekedeteinek helyességét vagy helytelenségét.) Bármilyen meglepő, a házastársak közötti fizikai erőszak megítélésében hasonló problémával találkozunk, bár természetesen senki nem vonja kétségbe, hogy a férfi, aki arcul üti feleségét, vagy az asszony, aki véresre karmolja férjét, enyhén szólva “igen helytelenül” cselekszik.
     Andrew Klein, a téma egyik szakértője egy nyilvános vitában a következőket mondta: “A családon belüli erőszak nem az, amikor az emberek kölcsönösen egymásnak esnek, és lökdösik, pofozzák, csipkedik egymást. A családon belüli erőszak olyan viselkedés, melynek során törnek a csontok, és az emberek kórházba vagy éppen a hullaházba kerülnek. És ezekben az esetekben elsősorban a nők válnak férfi partnereik áldozataivá.” Ha az olvasó megengedi, egy időre figyelmen kívül hagyom Klein állításának azt a részét, mely a családon belüli erőszak áldozatainak biológiai nemére vonatkozik. Csupán a kijelentés – feltehetően nem szándékos – “ókonzervatív” üzenetére szeretném felhívni a figyelmet: családon belüli erőszakról csak akkor beszélhetünk, ha az áldozat kórházba kerül vagy belehal a sérüléseibe. Az összes többi – gyermekeinknek és élettársunknak okozott testi és lelki fájdalom – a családon belüli mindennapos “zsörtölődésnek” egy fajtája, tehát magánügy. Meggyőződésem szerint a szándékosan okozott testi fájdalom – irányuljon akár a házastárs, akár a gyermek vagy a családban élő idős személy ellen – minden körülmények között fizikai erőszaknak minősül, természetesen akkor is, ha az áldozat nem szenved el olyan károsodást, mely orvosi beavatkozást igényel.
     Azt hiszem, nem kerülhetem el, hogy a pszichológiai erőszak fajtáinak bemutatása előtt megpróbáljam világossá tenni (egy kicsit önmagam számára is, ami igazán illendő, ha az ember könyvet ír róla), mit nevezek egyáltalán családon belüli erőszaknak. Hiszen Andrew Klein (de más szerzőket is említhetnék) nem véletlenül húzza meg a határt a súlyos testi sérüléseknél: ha a fogalmat kitágítjuk, felmerül a veszélye annak, hogy minden családon belüli diszharmonikus megnyilvánulás erőszaknak minősül, és végül nagyítóval kell keresnünk azokat a családokat, amelyek tartósan és megbízhatóan felmenthetők az erőszak alkalmazásának gyanúja alól. Ha a férj este – a napi munkától kimerülten – ingerült hangon szemrehányást tesz a feleségének, hogy már megint nem vásárolt csípős Piros Aranyat, pedig tudhatná, hogy a leves csak azzal élvezhető igazán, viselkedése – bár kétségtelenül nem fog követendő példa gyanánt belekerülni egyetlen illemkódexbe sem – nem tartozik az erőszak fogalomkörébe. Még akkor sem, ha veszekedéshez, sértődéshez vezet, és a házaspár egy feleslegesen elrontott órával (vagy estével) többet könyvelhet el közös életük bevételeket és kiadásokat rögzítő lelki számlakönyvében. A családi erőszak kritériuma számomra a kényszer, a fizikai bántalmazás, valamint a szándékosan előidézett, rendszeresen ismétlődő, illetve tartós lelki györtelem. Ha az előbbi példámban a férj felállítja az asztaltól a feleségét és utasítja, hogy azonnal menjen el Piros Aranyat vásárolni, és tegye jóvá a “vétket”, amit elkövetett, az már erőszak: a család egyik tagja, kihasználva a hierarchiában elfoglalt helyét, olyan viselkedésre kényszeríti társát, ami az asszony szándékával ellentétes, és amelynek végrehajtására kizárólag az “engedelmesség”, illetve a következményektől való félelem készteti.

Az írás a Mesterkurzus könyvsorozat Láthatatlan ellenségek – Gyávaság, gyűlölet, erőszak című részében jelent meg. Ez az írás a fizikai erőszak ismertetése után részletesebben foglalkozik a lelki erőszakok fajtáival is, melyek “csöndes gyilkos” lelkiterror mivoltuk miatt nem kevésbé jelentősek. Az áttekintés kedvéért:
     – Sértegetés és elutasítás
     – Fenyegetés és vádaskodás
     – Lekezelés és mellőzés
     – Birtokló és büntető viselkedés
     – Érzelmi zsarolás
     – Közvetett erőszak (kibeszélés, megbélyegzés, összeugrasztás, egyéb szociális manipuláció)