Részlet az 1994-ben megjelent interjúkötetből.

HAITI

     – Maradjunk még Latin-Amerikában és a Karib-szigeteken. Ez utóbbi területet az egykori hadügyi és külbiztonsági miniszter, Henry Stimson gyakran nevezte “a mi kis szomszédos régiónk”-nak, “amivel soha nincs semmi baj”. Jean-Bertrand Aristide-et egyöntetűen szabadnak és demokratikusnak nevezett választások ültették Haiti elnöki székébe. Mondana valamit arról, ami azóta történt?
     – Aristide 1990. decemberi győzelme (hivatalás 1991 februárjában foglalta el) mindenkinek nagy meglepetést okozott. Elsöprő sikerét egy Lavalas (Áradás) nevű, alulról szerveződő népi mozgalomnak köszönhette, amelyről a megfigyelőknek egyszerűen nem volt tudomásuk (mivel általában nem túlságosan érdekli őket, hogy mivel töltik az idejüket a földönfutók). Pedig széles körű, igen sikeres szervezőmunka kellett ahhoz, hogy csak úgy a semmiből előbukkanjon egy népi tömegszervezet, amely képes hatalomra juttatni a jelöltjét.
     Az Egyesült Államok hajlandónak mutatkozott a demokratikus választások támogatására, gondolván, hogy jelöltje, egy Marc Bazin nevű egykori világbanki alkalmazott könnyűszerrel nyerni fog. Minden forrás és támogatás a rendelkezésére állt – akár már ihatott is volna a medve bőrére. Végül a szavazatok tizennégy százalékát kapta, szemben Aristide körülbelül hatvanhét százalékával.
     Egyetlen kérdés merülhetett fel mindenki fejében, aki egy kicsit is ismeri a történelmet: Vajon hogyan fog az Egyesült Államok megszabadulni Aristide-től? Az új elnök hivatalba lépését követő hét hónap során a csőd csak még nyilvánvalóbbá vált. Ugyanis valóban hihetetlen változások történtek.
     Haiti egy nagyon szegény ország, borzalmas körülményekkel. Aristide ennek ellenére kezdte megvetni a lábát. Sikerült visszaszorítania a korrupciót, és racionalizálta az óriásira duzzadt állami bürokráciát. Mindezt jelentős nemzetközi támogatás kísérte, még a kölcsönzőintézetek részéről is, melyek kedvező feltételeket biztosítottak számára, mivel tetszett nekik, amit csinált.
     Ráadásul visszaszorította a kábítószer-kereskedelmet is. Gyakorlatilag leállt az Egyesült Államokba irányuló menekültáradat. Az atrocitások sokkal alacsonyabb szintre szorultak vissza a korábbiakhoz képest, és mint ami azután következett. Tevékenységét jelentős lakossági támogatás övezte, jóllehet elkezdtek megmutatkozni az ellentmondások, melyek az idő haladtával korlátozni kezdték cselekvési lehetőségeit.
     Minden amerikai szempontból csak még elfogadhatatlanabbá tette Aristide-et, elkezdtük tehát aláásni a hatalmát, természetesen “a demokrácia megerősítését célzó program”-nak nevezett dolog segítségével. Az Egyesült Államok, mely korábban, mikor még kedvenc diktátorai voltak hatalmon, sosem foglalkozott a haiti hatalmi centralizáció kérdésével, most hirtelen elkezdett alternatív intézményeket állítani a végrehajtó hatalom útjába, úgymond, a demokrácia kiszélesítésének érdekében. Az ebben a “kiszélesítésben” részt vett, állítólagos emberi jogi és munkavállalói csoportok egy része alkotta meg később a kormányzati hatalmat, az 1991. szeptember 30-ai puccsot követően.
     Az államcsínyre válaszul az Amerikai Államok Szervezete (Organization of American States) meghirdette az embargót; az Egyesült Államok is csatlakozott hozzá, de nyilvánvalóan nem sok kedvvel. A Bush-vezetés Aristide feltételezett atrocitásaira és demokráciaellenes tevékenységére összpontosította a figyelmét, csökkentve ezzel a jóval nagyobb atrocitások jelentőségét, melyek közvetlenül a puccsot követően zajlottak. Miközben Haiti fővárosának, Port-au-Prince-nek az utcáin embereket mészároltak, az amerikai média az Aristide-kormányzat emberi jogi visszaéléseire koncentrált.
     Mivel a helyzet gyorsan romlott, újra menekültáradat indult az USA felé. Ezt a Bush-vezetés megállította – gyakorlatilag blokádot vont eléjük –, és visszafordította őket. Bushnak röpke néhány hónap leforgása alatt sikerült feloldania az embargót is azzal, hogy kiharcolt egy kisebbfajta engedményt: amerikai tulajdonú vállalatok mentesültek alóla. A New York Times ezt pedig elnevezte “finomra hangolt” embargónak, amelynek célja a demokrácia visszaállítása!
     Eközben az Egyesült Államok, mely híres arról, hogy ott és akkor képes nyomást gyakorolni, ahol és amikor csak akar, valahogy nem találta meg a módját, hogy bárki mást is az embargó tiszteletben tartására bírjon – még a szomszédos Dominikai Köztársaságot is ideértve. Az egész egyfajta komédiává fajult. Marc Bazin, az Egyesült Államok jelöltje hamarosan a miniszterelnöki székben találta magát, a hatalmat gyakorló generálisokkal a háta mögött. Az úgynevezett embargó ellenére Amerika haiti kereskedelmi mérlege 1992-ben nem volt sokkal a korábbi évek átlaga alatt (mindezt a Kereskedelmi Hivatal számadatai igazolják, de nem hiszem, hogy a sajtó valaha is szóba hozta volna).
     Az 1992-es kampányában Clinton elkeseredetten támadta a Bush-vezetés embertelen intézkedéseit, melyek nyomán a menekülteket visszaküldték a kínzókamrákba, ami történetesen az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának – melyet állítólag mi is támogatunk – durva megsértése. Clinton megígérte, hogy változtat a dolgon, de megválasztása után, még mielőtt a hivatalát elfoglalta volna, első dolga az volt, hogy még szigorúbb intézkedéseket léptessen életbe, a menekülteket visszakényszerítendő ebbe a pokolba.
     Azóta csak azt figyelhetjük, hogy miféle ügyeskedéssel sikerül épp biztosítani, hogy a Haiti népe által megválasztott kormány ne térhessen vissza hivatalába. Sok ideje már amúgy sem lenne (a következő választásokat 1995 novemberére tűzték ki), az Egyesült Államok tehát tulajdonképpen megnyerte a játszmát.
     A terror és az atrocitások eközben egyre fokozódtak. A népi szervezeteket megtizedelték. Jóllehet az úgynevezett embargó még mindig érvényben van, az Egyesült Államokkal a kereskedés tovább folyik, sőt, Clinton alatt volumene mintegy ötven százalékkal nőtt. Haiti, ez az éhező szigetország élelmiszert exportál az Egyesült Államokba – Clinton alatt mintegy harmincötszörösét annak, amit Bush alatt exportált.
     A baseball-labdák is szépen érkeznek. Ezeket amerikai tulajdonban lévő gyárakban állítják elő, ahol a női munkások tízcentes órabérért dolgoznak – már ha sikerül teljesíteniük a kvótát. Mivel pedig ez gyakorlatilag lehetetlen, körülbelül öt centet kapnak óránként.
     A reklámok szerint a Haitiben gyártott softball-labda rendkívül jó minőségű, mert olyan speciális vegyi anyaggal kezelik, amely kivételesen növeli az állékonyságát. A reklámok arról már nem szólnak, hogy ez a vegyi anyag, amelybe a nők kézzel merítik a labdákat, mérgező, ezért aztán a haiti nők nem is végzik túl hosszú időn át ezt a munkát.
     – Az országból kiutasított Aristide-et közben felkérték, hogy tegyen engedményeket a katonai rezsim javára.
     – És a jobboldali üzleti körök számára.
     – Ami igen különös: az áldozat – a sértett fél – tegyen engedményeket annak, aki ide juttatta.
     – Tökéletesen érthető. Az Aristide-kormánynak teljes egészében rossz volt a támogatói bázisa. Az Egyesült Államok hosszú időn át próbálta meggyőzni, hogy “a demokrácia érdekében szélesítse ki a kormányát”. Ez annyit tesz, hogy dobja ki a rá szavazó népesség mintegy kétharmadát, és vonja be az üzleti közösség úgynevezett “mérsékelt” elemeti: a textil- és baseball-labdagyárak helyi tulajdonosait vagy menedzsereit és azokat, akik az Egyesült Államok mezőgazdasági üzleteiben érdekeltek. Ha ők nincsenek hatalmon, az nem demokratikus.
     Az üzleti körök szélsőséges elemei azon a véleményen vannak, hogy egyszerűen mindenkit le kell mészárolni, darabokra vágni, lehasítani az arcukat és bedobni őket a kanálisba. A mérsékeltek azt vallják, hogy dolgoztatni kell őket az összeszerelő üzemekben, tizennégy centes órabérért, leírhatatlan körülmények között.
     Tehát: emeld be a mérsékelteket, adj hatalmat a kezükbe, és máris megvalósult az igazi demokrácia. Sajnálatos módon Aristide – aki nyilvánvalóan egy szellemileg visszamaradott, bomlasztó alak – nem volt hajlandó ezt elfogadni.
     Clinton intézkedései annyira cinikusnak és elfogadhatatlannak bizonyultak, hogy csaknem a teljes helyi támogatottságát elveszítette. Még a legtekintélyesebbnek számító sajtó is ellene kampányol. Szükség lesz tehát némi kozmetikázásra. Azonban, hacsak nem lesz óriási az össznépi nyomás, az USA politikájáb–“”an nem lesz semmi változás, és hamarosan a “mérsékeltek” kerülnek hatalomra.
     – Tegyük fel, hogy Aristide-et “visszahelyeznék”. Látva a népi szervezetek pusztulását és a civil társadalom felbomlását, mik lehetnének az ő és országa kilátásai?
     – Az egyik legalaposabb vizsgálatot ebben a tekintetben az American Watch* végezte. Az általuk adott válasz szerintem igen egyértelmű. 1993 elején azt mondták, hogy az események olyan pontra jutottak, hogy még ha vissza is helyeznék Aristide-et a székébe, az őt egykor hatalomra juttató, élénk, mozgásban lévő civil társadalom és az alulról szerveződő szervezetek már annyira szétzilálódtak, hogy igen valószínűtlen, hogy bármilyen tervéhez is megkapná a megfelelő támogatottságot.
     Nem tudom, hogy mindez így van-e, vagy sem. Senki sem tudja, mint ahogy azt sem tudta senki, mekkora hatalommal rendelkeztek ezek a csoportok annak idején. Az emberek bátorságtartalékait nehéz felmérni. De azt hiszem, a terv az, hogy annyira megtizedeljék a szervezeteket, annyira megfélemlítsék az embereket, hogy mindegy legyen, lesznek-e demokratikus választások, vagy sem.
     A jezsuiták El Salvadorban tartottak egy nagyon érdekes konferenciát, néhány hónappal a salvadori választások előtt; a konferenciáról szóló jelentés 1994 januárjában jött ki. A téma a választásokig tartó időszak és az azt kísérő folytonos terror volt. Arról beszéltek, hogy a terror hosszú távon – és ebben, ha valakinek, hát nekik van tapasztalatuk – visszaveti az emberek tenni akarását, elhiteti velük, hogy nincs alternatíva, elvesz tőlük minden reményt. És ha ezt elérték, már nyugodtan megtarthatók a választások.
     Ha az emberek kellően meg vannak félemlítve, ha a népi szervezeteket sikerül felbomlasztani, és ha az emberek fejébe kellőképpen beleverték, hogy vagy elfogadják azok uralmát, akiknél a fegyverek vannak, vagy reménytelen nyomor lesz az osztályrészük, akkor a választásokon is minden úgy zajlik majd, mint a karikacsapás. És a végén mindenki ünnepel.
     – A kubaiak azonnal megkapják a letelepedési engedélyt Amerikában mint politikai menekültek, míg a haitiak gazdasági menekültnek számítanak, ezért megtagadják tőlük a belépés lehetőségét.
     – Ha megnézzük a dokumentumokat, azt találjuk, hogy igen sok haiti állampolgárt, akik nem léphetnek be az Egyesült Államok területére – nem számítván politikai menekülteknek –, néhány nappal később feldarabolva találtak Haiti utcáin.
     A Bevándorlási Hivatalból kiszivárgott néhány érdekes információ. Az egyik a szervezet egyik hivatalnokától származott, aki azelőtt a Port-au-Prince-i amerikai követségén dolgozott. Ő a KPFA* riporterével, Dennis Bernsteinnel készült interjúban elmondta, hogy annak idején a legrutinszerűbb erőfeszítéseket sem tették meg, hogy a politikai menekült státuszért folyamodók indokainak hitelességét ellenőrizzék.
     Körülbelül ugyanekkor szivárgott ki egy dokumentum a havannai amerikai érdekképviseletről (ahol az amerikai letelepedési kérelmeket bírálják el), melyben az iroda alkalmazottai arról panaszkodnak, hogy nem találnak hiteles eseteket a politikai menedékjog megadásához. A menekült státuszért folyamodók ugyanis nem tudnak semmiféle komoly üldöztetésről beszámolni. A legtöbb, amit megemlítenek, a különböző fenyegetések, és ez nem elég az esetek minősítéséhez. Most akkor hasonlítsuk össze a két dolgot.
     Érdemes még megemlíteni, hogy az amerikai Igazságügyi Minisztérium éppen most hajtott végre egy apró törvényi változtatást, amellyel még groteszkebb módon sértjük meg a nemzetközi jogot és az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát. Ha ma egy haiti menekült valami csoda folytán eléri az Egyesült Államok parti vizeit, azt azonnal vissza lehet fordítani. Ez mostanáig soha nem fordulhatott elő, és kétlem, hogy sok más országban ilyesmi megtörténhet.

NICARAGUA

     – Biztosan emlékszik a nagy össznépi felzúdulásra a nyolcvanas években, válaszul a szandinistákkal a Nicaragua atlanti partjainál élő miszkitó indiánokkal szemben elkövetett visszaéléseire. Reagan elnök a maga módján utánozhatatlan, fennkölt stílusában “valóságos népirtó hadjárat”-ról beszélt. Jeane Kirkpatrick, az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete már kicsit visszafogottabban fogalmazott; ő “Közép-Amerika legsúlyosabb emberi jogi sérelme”-ként jellemezte az esetet. Mi a helyzet ma a miszkitókkal?
     – Reagan és Kirkpatrick arra az incidensre utaltak, amelynek során – az Americas Watch információi szerint – több tucat miszkitót végeztek ki, és rengeteg embert erőszakkal soroztak be a kontrák elleni háborúba. Ez volt a szandinisták válasza, mikor amerikai terrorista erők nyomultak be a térségbe.
     Bizonyosan atrocitásról volt szó, jóllehet távolról sem olyan súlyú atrocitásról, mint amiket Jeane Kirkpatrick ezzel egy időben a szomszédos országokban üdvözölt – és persze Nicaraguában is, ahol az erőszakos cselekmények túlnyomó többségét az úgynevezett “szabadságharcosok” követték el.
     Hogy ma mi történik a miszkitókkal? Mikor 1993 októberében Nicaraguában jártam, egyházi források (elsősorban az atlanti parton működő evangélikus egyház forrásai) arról számoltak be, hogy mintegy százezer miszkitó áll az éhhalál szélén, elsősorban az amerikai Nicaragua-politika eredményeképpen. Erről itt egy szó sem esett a médiában. (Később mégis megjelent néhány cikk.)
     Az embereket nálunk aggodalommal tölti el a tény, hogy az Egyesült Államok harmadik világbeli győzelmeinek egyik tipikus következménye, hogy azok az országok, ahol győztünk, azonnal nagy drogkereskedelmi központokká válnak. Mindennek megvan a maga magyarázata – ez része annak a piaci rendszernek, melyet rájuk erőltetünk.
     Nicaragua is fontos drogszállítmányozási központtá vált. Most, hogy Nicaragua teljes kormányzati rendje összeomlott, az atlanti parton át óriási mennyiségű drog behozatalát bonyolítják le. Az ilyen drogszállítási útvonalakhoz rendszerint súlyos drogproblémák kapcsolódnak az érintett területeken, és ez a járvány sújtja a miszkitókat is, különösen a languszta- és kagylóhalászokat.
     Nicaraguában és Hondurasban is jellemző, hogy a miszkitó indián búvárokat arra kényszerítik a gazdasági körülmények, hogy egyre mélyebb merüléseket végezzenek, búvárfelszerelés nélkül. Agyuk hamar felmondja a szolgálatot, korán halnak. Hogy a munkatempót bírják, kokainnal tömik magukat, ami növeli a teljesítőképességet és segít elviselni a fájdalmat.
     Mivel általában aggódunk a drogok miatt, ez a sztori helyet kap a sajtóban. A munkakörülményekkel persze már senki sem törődik. Amúgy ez egy elfogadott szabadpiaci technika. Rengeteg felesleges ember él a földön, lehet tehát borzalmas körülmények között dolgoztatni őket; ha meghalnak, lesz helyettük más.

KÍNA

     – Beszéljünk egy kicsit Kínáról – egyik legnagyobb kereskedelmi partnerünkről – és az emberi jogok helyzetéről.
     – A csendes-óceáni Ázsia csúcstalálkozón Seattle-ben (1993. november) Clinton bejelentette, hogy ezentúl több csúcstechnológiával felszerelt berendezést szállítunk Kínába. Ezzel az Egyesült Államok megszegi a tilalmat, melyet azért léptettek életbe, hogy megbüntessék Kínát a tömeges atomtöltet- és rakétagyártásáért. A végrehajtó kormányzat úgy döntött, hogy “felülvizsgálja” a tiltást; ezentúl tehát szállíthatunk atomgenerátorokat, műholdakat és csúcskomputereket Kínába.
     Éppen a felénél tarthatott a csúcstalálkozó, mikor egy aprócska hír jelent meg a sajtóban. A rohamosan fejlődő Kuangtung tartományban, Kínának ebben a gazdasági csodájában nyolcvanegy nő égett porrá egy gyárban, ahová be voltak zárva. Néhány héttel később hatvan munkás halt meg egy hongkongi tulajdonú üzemben. A kínai Munkaügyi Minisztérium adatai szerint csak 1993 első nyolc hónapja során tizenegyezer munkás vesztette életét üzemi balesetekben – kétszer annyian, mint az azt megelőző évben.
     Az efféle munkaadói gyakorlatok sosem kapnak helyet az emberi jogi vitákban, a börtönmunka felhasználásáról viszont óriási csinnadratta folyik: még a Times címoldalára is többször felkerült. Mi vajon a két dolog között a különbség? Igen egyszerű. A börtönmunka állami vállalkozás, amely nem termel privát profitot (mármint az Egyesült Államokban). Valójában éppen rontja a privát profit helyzetét, mert konkurenciát jelent. Amikor azonban nőket zárnak be gyárakba, ahol aztán halálra égnek, az valakiknek a privát nyeresége érdekében történik.
     A börtönmunka tehát emberi jogi kihágás, olyan jog viszont nincs, hogy ne égethessék el az embert. A profitot mindenáron maximalizálni kell. Minden egyéb ebből az elvből következik.

OROSZORSZÁG

     – (rádióhallgató:) Az Oroszországban zajló Jelcin kontra demokrácia mérkőzés Egyesült Államokbeli támogatottságáról szeretném kérdezni.
     – Jelcin azelőtt a szverdlovszki kommunista pártalapszervezet kőkemény, autokrata vezetője volt. Az általa irányított állami vezetést feltöltötte a sok régi pártapparatcsikkal, akik még a régi rendszer alatt intézték a dolgait.A Nyugat szereti Jelcint, mert könyörtelen, és hajlandó átnyomni az úgynevezett “reformokat” (ez igazán jól csengésű szó!).
     Ezek a “reformok” úgy vannak kitalálva, hogy az egykori Szovjetuniót visszavezessék arra a harmadik világbeli szintre, amely a bolsevik forradalmat megelőző öt évszázadon át az osztályrésze volt. A hidegháború maga is nagyrészt azért folyt, hogy a világnak ez a hatalmas szelete újra az legyen, mint azelőtt: nyersanyag, piac és olcsó munkaerő a Nyugat számára.
     Jelcin vezeti azokat, akik a “reformok” mellett vannak. Következésképp Jelcin “demokrata”. Mindenütt a világon az ilyen embereket nevezik demokratáknak – azokat, akik a nyugati üzleti programot támogatják.

CHILE

     – Richard Nixon halála nagy felbolydulást okozott. Henry Kissinger gyászbeszédében hangsúlyozta: “Richard Nixonnak köszönhetően a világ ma jobb, biztonságosabb hely.” Biztos Laoszra, Kambodzsára és Vietnamra gondolt. De vegyük csak azt az országot, amelyről valahogy elfeledkeztek ebben a nagy médiazsivajban – Chilét –, és vizsgáljuk meg, mitől is “jobb és biztonságosabb hely”. 1970. szeptember elején a chilei lakosság demokratikus választásokon Salvador Allendét választotta elnöknek. Mik voltak Allende célkitűzései?
     – Alapjában véve szociáldemokrata volt, az európai fajtából. A szegény rétegek támogatására kisebb jövedelem-újraelosztást hirdetett meg. (A chilei társadalomban igen nagyok voltak az egyenlőtlenségek.) Allende orvos volt, és az egyik dolog, amit intézményesített, egy ingyenes tejprogram volt a mintegy félmillió nagyon szegény, alultáplált kisgyerek számára. Ezenkívül meghirdette a legnagyobb iparágak, így a rézbányászat nemzeti tulajdonba vételét, a nemzetközi színtéren pedig független politikát akart folytatni. Ez utóbbi annyit jelentett, hogy Chile ezentúl nem egyszerűen az amerikai érdekek kiszolgálója lesz, hanem a saját útját kívánja járni.
     – A választások, melyeket megnyert, valóban szabad és demokratikus választások voltak?
     – Nem teljesen: hatalmas erőfeszítések történtek, főleg amerikai részről, az eredmények befolyásolására. Nem ez volt az első eset az Egyesült Államok történetében. Kormányunk például nagymértékben hozzájárult ahhoz is, hogy Allende nem nyerte meg már az ezt megelőző választásokat 1964-ben. Az Egyházügyi Bizottság évekkel később végzett kutatásából tényszerűen kiderül, hogy az Egyesült Államok egy főre számítva több pénzt költött arra, hogy az általa preferált jelölt győzzön Chilében 1964-ben, mint amennyit a két elnökjelölt (Johnson és Goldwater) együtt elköltött az ugyanabben az évben rendezett amerikai elnökválasztás során!
     Hasonló intézkedések léptek életbe 1970-ben is, hogy megakadályozzák egy szabad és demokratikus választás megvalósulását. Óriási mennyiségű földalatti propagandát pénzeltek például olyasmikkel, hogy ha Allende győz, az anyáknak Oroszországba kell küldeniük a gyerekeiket rabszolgáknak, és hasonlók. Az Egyesült Államok azzal is fenyegetett, hogy tönkreteszi a gazdaságot – amit persze megtehetett, és meg is tett.
     – Mindennek ellenére Allende győzött. Néhány nappal a győzelem után Nixon összehívott néhány embert: Richard Helmst, a CIA igazgatóját, Kissingert és másokat Chile ügyében. Elmondaná, mi történt?
     – Amint arról Helms a jegyzeteiben beszámol, két álláspont merült fel. A “puha vonalat” Nixon saját szavaival így jellemezhetjük: “ki kell véreztetni a gazdaságot”. A “kemény vonal” egyszerűen a katonai puccs lett volna.
     Chilei nagykövetünk, Edward Korry, egy Kennedy típusú liberális kapta a feladatot, hogy indítsa be a “puha” cselekvési tervet. Ő maga így fogalmazta meg feladatát: “Mindent meg kellett tennünk, ami csak hatalmunkban állt, hogy Chilét és a chilei népet szélsőséges nyomorra ítéljük.” Ez volt tehát a puha vonal.
     – Elindult egy masszív destabilizációs és dezinformációs kampány. A CIA különböző, légből kapott történeteket helyezett el a legmértékadóbb chilei lapban, az El Mercurioban, nyugtalanságot szított, és sztrájkokat provokált a munkások között.
     – Tényleg nem ismertek határokat. Később, mikor végre megtörtént a katonai puccs (1973 szeptemberében), és a junta megdöntötte a kormányt – majd emberek ezreit vetette börtönbe, kínozta meg és gyilkolta halomra –, a befagyasztott gazdasági segélyek azonnal újra áramlani kezdtek. A chilei demokrácia sikeres megdöntéséért hálából az Egyesült Államok jelentős támogatásában részesítette az új kormányt. A chilei nagykövet felvetette ugyan Kissingernek a kínzások kérdését, de az beléfojtotta a szót valami ilyesmivel: “Legyen szíves, ne oktasson ki politikatudományból! A kínzások nem a mi asztalunk – mi fontosabb dolgokkal foglalkozunk.” Azután elmagyarázta, mit is értett fontos dolgok alatt.
     Kissingernek, mint mondotta, az okozott gondot, hogy a chilei példa esetleg ragadós lesz. Átterjedhet Dél-Európára (Dél-Olaszországra például), és az eurokommunizmusnak nevezett dolog politikai sikeréhez vezethet. (Az eurokommunizmus a kommunista és szociáldemokrata pártok közös frontját jelentette.)
     Valójában a Kreml ugyanannyira az eurokommunizmus ellen volt, mint Kissinger, de ez legalább világosan megmutatja, hogy miről is szól a dominóelv. Még Kissinger sem hihette, akármennyire őrült is, hogy a chilei hadsereg esetleg megszállja Rómát. Nem ilyen befolyástól félt tehát. Hanem attól, hogy egy esetleges sikeres gazdasági váltás, mely után olyan lesz a gazdaság fejlődése, hogy az egész lakosságnak – és nem csak a magánvállalatoknak – hasznot hajt, veszedelmes példát mutathat másoknak.
     Ezekkel a szavakkal Kissinger rávilágított az Egyesült Államok több évtizedes külpolitikájának lényegére.
     – Ön szerint ez a modell ismétlődött meg Nicaraguában a nyolcvanas években.
     – Mindenütt. Ugyanez történt Vietnamban, Kubában, Guatemalában, Görögországban. Mindig erről van szó – a jó példa veszélyeiről.
     – Kissingertől idézhetnénk azt is, amit Chilével kapcsolatban mondott: “Nem értem, miért kéne hagynunk, hogy egy ország átálljon a kommunistákhoz, pusztán a saját népe felelőtlenségének következtében.”
     – Utaljunk vissza az Economist megfogalmazására: biztosra kell mennünk abban, hogy a nagypolitika független legyen a valós intézkedésektől. Ha a lakosság felelőtlen, hát ki kell kapcsolni őket a rendszerből.
     – Az elmúlt években a chilei gazdaság fejlődésének ünneplésétől hangos a sajtó.
     – A chilei gazdaságnak nem megy rosszul, de szinte teljes egészében az exportra épül (gyümölcs, réz és így tovább), ami nagyon sebezhetővé teszi a világpiacon.
     Elég vicces cikkpár jelent meg tegnap. Az egyik a New York Timesban, arról, hogy mindenki mennyire boldog és elégedett a politikai rendszerrel Chilében, úgyhogy nem is igen foglalkoztatja őket a közelgő választások kérdése. A londoni Financial Times viszont (mely a világ legbefolyásosabb üzleti lapja, és nem igazán nevezhető radikálisnak) épp az ellenkező véleményen volt. Felméréseket idéztek, melyek szerint a lakosság mintegy hetvenöt százaléka nagyon is “dühös” a politikai rendszerre (mely nem enged semmiféle választási lehetőséget).
     Valóban megfigyelhető a választásokkal szembeni apátia, de ez a chilei társadalom strukturális bomlasztásának egyenes következménye. Chile hosszú éveken át – egészen a hetvenes évek elejéig – mozgásban lévő, lelkes, demokratikus társadalom volt. Ekkor a fasiszta terror az alapokig depolitizálta. Nem lehet nem észrevenni a társadalmi kapcsolatokban beállt változásokat. Az emberek egyedül dolgoznak, és csak a saját érdeküket nézik. A politikai apátia alapja az individualizmusba és a személyes gyarapodásba való visszavonulás.
     A New York Times cikkét Chiléről Nathaniel Nash írta. Azt mondja benne, hogy sok chilei számára igen fájdalmas felidzéni Salvador Allende gyújtó hangú beszédeit, melyek a puccshoz vezettek, melyben több ezer ember (köztük maga Allende is) életét vesztette. Érdekes megfigyelni, hogy a szerző szerint nem a kínzások és a fasiszta terror jelentik számukra a fájdalmas emléket – hanem Allende beszédei, melyeket a nép jelöltjeként mondott.