Ezt a bejegyzést egy lánybarátom írta, reagálásképp egy akkori eseményre, mert úgy érezte, az érem másik oldalát is be kell mutatni, hogy egy fokkal egyensúlyosabb képet kapjunk a témában

Előre bocsátom: Az írás nem szól konkrétan senkinek, semminek. Ha bárki érintve érzi magát: nem célom az ítélet. A társadalom tendenciáira figyelek évek óta, ezzel párhuzamosan saját viselkedésemre, így írom ezt. Önvallomás és tükör magam felé.

Jövő héten lesz egy megmozdulás, ami a bántalmazott nőkért történik, valamint a nők szabadságáért, egyenjogúságáért. A megmozdulás címe "Egymilliárd nő ébredése". Abból áll, hogy x számú nő (minél több), elmegy és egy nyilvános helyen táncol a többiekkel, hogy kifejezze egyetértését és szolidaritását.

Nagyon szeretek táncolni, de ez az akció, amin biztosan nem leszek ott. Sőt, egyet se értek vele.

Miért nem?

Mert ebben a történetben van egy vádló: a nő, és egy vádlott: a férfi.

Egy áldozat: a nő, és egy tettes: a férfi.

Milyen durva, szemét dolog ez ugye... egy nőt bántani.

*

Ez van a felszínen. Ezt látja a többség, és automatikusan a bántottal szolidarizál.

*

Van egy régi indián törzs, ahol bármilyen bántalmazás történik, a tettest a bántott családja azonnal befogadja, helyet biztosít neki, oda tartozónak tekinti. Megöleli és testvérként kezeli.

*

Furcsa, ugye?

*

Ki beszél ma nagy, teli szájjal arról, hogy milyen fajta hatalom van a nők kezében? Milyen erőteljes, mindent áttörő és megsemmisítő hatalommal iktatnak ki bármit az életükből, ami nekik nem tetszik? Magamról is beszélek, ismerem ezt a hatalmat. Valóban olyan, mint amiről a keleti írások beszélnek, mint a víz, ereje lágy, de a követ kimossa. Porrá őrli. Semmi és senki nem állhat ellene. Indirekt erő, azaz nem kimutatható. Emiatt van, hogy a nőket nagyon ritkán lehet tetten érni, amikor napok, hetek, hónapok, évek és évtizedek óta provokálnak egy férfit, amikor eljuttatják odáig, hogy nincs más, csak egy istenes pofon, vagy egy ököl, amiben a tehetetlenség gyűlik össze, amiben a nő részéről a zárt ajtók mögött sűrűsödő lenézés, tiszteletlenség és elnyomás ereje fordul vissza. Ki beszél ilyesmiről nyilvánosan? Senki.

*

Mert sosem történik SEMMI véletlenül. A vonzás törvényén túl még számos kiváltó ok érvényesül, amire nincs rálátásunk. Egyszerűen, hétköznapi technikákkal NINCS. És ha nem találjuk meg a megfelelő eszközöket, nem is lesz.

*

A történések gyökerei a legtöbb esetben igen messzire nyúlnak. Nemcsak önnön sorsunkat éljük, hanem viselkedési- és életmodellt is választunk, mégpedig azokét, akik rendkívül nehéz sorsúak voltak a felmenőink között. Ezt pedig, sajnos, nemcsak hogy nem látjuk, nem is tudunk róla.

*

Hát akkor hogyan kellene fellépni a bántalmazás ügyében?

Először is: nem "ellen", hanem ÉRTE.

A férfiért.

Mert mondjátok meg, kedves nőtársaim, ismerjük mi őket?

Ki a férfi?

Miért Ő a teremtés koronája?

Miért vagyunk mi az ő oldala, társa, asszonya? Tudunk-e azok lenni? Tisztelni őt, a roggyant gatyájú, TV előtt üldögélőt, a magába zuttyant, pocakosodó, kopaszodó, őszülő halántékút?

*

Hogyan kell a férfit szeretni? Hogyan kell az ő fényére rálátni, ránézni, elhinni, hogy valóban ő a Nap küldötte, a szóma hordozója, és mi a Hold leányai vagyunk? Lágyak, szeretők, kedvesek, gyengék. Legyünk már gyengék, az ég szerelmére. Minél inkább megismerjük, megértjük és éljük saját nőiségünk gyenge és gyengéd, pozitív víz-erőit, annál inkább a pozitív irányba segítjük kinyílni a Férfi erőit.

*

Lássuk be azt is: mi a férfiakat örökösen meg akarjuk változtatni. Nekünk nem jó úgy, ahogy van. Sohase! Bármit tesz, az úgy nem jó. Ő se jó, bármit tesz. Ezt a nemtetszésünket pedig mi, nők, nagyon ritkán fejezzük ki szavakkal, gesztusokkal és tekintettel, vagyis direkt módon. Hanghordozással, félpillantásokkal, barátnőink felé susmogott panaszokkal, sms-ekkel annál inkább. (Holott csak annyi van, hogy otthon a nő az úr, a társadalomban a férfi.) Menyire dühítő ez! Mennyire NEM tetten érhető!

A férfi bennünket a legritkább esetben akar átnevelni, örül, hogy ránk talált és hiszi, ilyenek maradunk. Aztán mi lesz? MI megváltozunk, ő meg marad olyan, ugyanolyan, nem akar változni sehogyse, sohase, semmiben. Micsoda csalódás, nem? Bezzeg mi, mi megváltozunk. Hová lesz az a kedves lány, aki a fotókon mosolyog? Főleg, amikor a legnagyobb hatalom, az anyaság birtokosan lesz. Hát bizony, lenézzük a férfit, aki lám, milyen eccerű, nem, nem naccerű. Hisz csak egy férfi.

*

El lehet ezt viselni, ezt a lenézettség-érzést évtizedeken át? Egy életen át?

*

De amíg fogainkat összeszorítva, ordítva, rájuk vicsorogva, erőszakkal, erősen és nagyságunk tudatában akarunk föléjük kerekedni, addig nem hogy megnyernénk őket, inkább elveszítjük. Pedig ha a férfi elvész, a világ vész el vele, mert alap nélkül, amit a férfi ad, nem működik az élet.

*

Igenis kellenek az ősi minták. Mert mi, bár modern nők vagyunk, nem vagyunk mások, mint anyáink. Mi hát a szerepünk, hol a helyünk, kik vagyunk, mit tudunk adni önmagunknak, és mit a férfinak, akit mellénk ad az élet? Miért őt választjuk, és hogyan teszünk/nem teszünk azért, hogy ő életfeladatát és férfi mivoltát megélhesse? Valljuk csak be, lenézzük, ha sörözik, megvetjük, mert olyan, amilyen, mert nem olyan, mint mi. Mert nem olyan nagyszerű, mint mi, nők. Mert nem olyan kompetens anya, mint mi, mert mi mindent de mindent mindig jobban tudunk, jobban csinálunk, jobbat adunk a gyereknek, sőt, mi adjuk a többet neki, a férfinak is, minden téren. Igen, mi nők ezt, így ahogy van, elhisszük.

És akkor tessék, lehet kimenni és táncikálni, hogy még nagyobbra duzzadjon eme hit. És nevelni azután apa nélkül a gyerekeket, apa és férfi nélkül, és lehetőleg kitiltani őt örökre. Mintha bizony a gyermekünk 50%-ban nem is őt hordozná...

*

MEGJEGYZÉS Az írás nem szól konkrétan senkinek, semminek. Önvallomás és tükör magam felé.