Részlet a könyvből. Ennek a regénynek a felhasználásával készült az Apokalipszis most! című filmklasszikus is, de a film az időpontot és a helyszínt átrakta a viktoriánus korból és Közép-Afrikából a vietnámi háborúba

“Utazásunk föl a folyón olyan érzést ébresztett bennem, mintha a világ teremtésének legősibb időszaka felé haladnánk, amikor a növényzet még burjánzott a földön, és a hatalmas fák királyokként uralkodtak. Néptelen folyam, roppant csönd, áthatolhatatlan őserdő. A levegő forró volt, vastag, nehéz, lusta. Nem leltünk örömet a tündöklő napban. A víziút hosszú hajlatai egyre csak futottak, lakatlanul, az árnyékba borult messzeségek homálya felé. Az ezüstös folyóparton vízilovak és aligátorok sütkéreztek egymás mellett. Az egyre szélesedő vízfolyam erdős szigetek raja között áramlott: az ember, mintha pusztaságban vándorolt volna, utat vesztett a folyón, minduntalan zátonyba ütközött, és addig kereste a folyóágat, amíg végül is úgy érezte, mindörökre elvágták a mindentől, amit csak ismert, elbűvölték – itt, valahol messze – talán egy másik létben. Jöttek pillanatok, hogy fölrémlett a múlt, amint az néha megesik, amikor nincs egyetlen pillanatnyi vesztegetni való idő; de nyugtalan, lármás álom alakjában érkezett, csodálkozva emlékezett rá az ember ennek a különös növényvilágnak, víznek és csöndnek lenyűgöző valóságosságában. Ám ez a mozdulatlan élet legkevésbé sem idézte föl a békesség érzetét. Kifürkészhetetlen szándék fölött töprengő kérlelhetetlen erő mozdulatlanságát idézte föl. Bosszúálló ábrázattal nézett ránk. Később már megszoktam; már észre sem vettem; nem volt időm rá. Folytonosan folyóágak után kellett leskelődnöm; földerítenem, többnyire sugallat révén, a rejtett zátonyok jeleit; elsüllyedt köveket figyeltem; megtanultam szépen összekoccantani fogaimat, hogy ki ne ugorjék a szívem, ha véletlenül leberetváltam valamely pokolian alattomos vén fatörzs kérgét, amely kiszorította volna az életet ebből az én bádogskatulya gőzösömből, és vízbe fullasztotta volna az összes zarándokot; állandóan tűzifa után kellett nézelődnöm, hogy az éj folyamán majd fölvághassuk a következő napi fűtéshez. Ha az embernek ilyesmivel, a felszín apró-cseprő dolgaival kell törődnie, akkor a valóság – a valóság, mondom – elhalványul. A belső igazság elrejtőzik – szerencsére, szerencsére. Mégis csontomban éreztem. Sokszor sejtettem, hogy titokzatos mozdulatlansága figyeli bűvészkedési kísérleteimet...”

“Útközben egy-két állomásra bukkantunk, szorosan a part mellett álltak, az ismeretlenség szélébe kapaszkodva, és ilyenkor fehér emberek rohantak ki egy-egy roskadozó kalibából, örömükben, meglepetésükben és üdvözletképp vadul hadonásztak, olyan különösek voltak - olyannak látszottak, mintha varázslat tartotta volna fogságban őket. Egy ideig a szó "elefántcsont" csengett a levegőben - és aztán újra megindultunk a csönd felé, elhagyott öblök mentén, mozdulatlan hajlatokban, kanyargó utunk magas falai között, amelyek tompa csattanásokkal verték vissza a farkerék súlyos csapásait. Fák, fák, milliószám, vastag, roppant magasba nyúló fák; és lábuknál, a partba kapaszkodva, árral szemben - miként lusta rovar egy óriási csarnok padlatán – mászott a kicsiny, koromtól mocskos gőzös. A fák között aprónak, magára hagyottnak érezte magát az ember, ez az érzés azonban mégsem volt pusztán nyomasztó. Végeredményben, ha kicsinyek voltunk is, de a kormos rovar egyre csak mászott előre – mást meg nem is akartunk. Hogy a zarándokok mit gondoltak: merre mászik, nem tudom. Valahová, ahol azt várták – fogadni mernék rá –, hogy kapnak valamit! Számomra Kurtz felé mászott - kizárólag arrafelé; de amikor a gőzvezető csövek szivárogni kezdtek, már nagyon lassan másztunk. Folyóágak nyíltak meg előttünk, majd meg bezárultak a hátunk mögött, mintha az őserdő könnyedén átlépett volna a vízen, hogy eltorlaszolja előlünk a visszavezető utat. Mind tovább hatoltunk a sötétség mélyébe. Nagy nyugalom uralkodott itt. Éjjelente néha a fák függönye mögül dobpergés hömpölygött ki a folyóhoz, egy ideig még halkan úszott a fejünk felett, mintha a levegőben lebegve akarná kivárni a napkeltét. Háborúra, békére vagy imádságra hívott-e, nem tudtuk. A hajnalok közeledtét hűvös csend érkezése hirdette: a favágók aludtak, tüzük csak pislákolva égett; egy-egy pattanó ág már fölriasztotta az embert. Vándorok voltunk, történelem előtti földön, olyan földön, amely ismeretlen bolygó arculatát mutatta. Azt képzeltük, ember még nem járt erre, mi vagyunk az elsők, elátkozott örökséget veszünk birtokba, hogy mélységes rettegés és szörnyű robotolás árán leigázzuk. Ám hirtelen, ahogy fölfelé küszködtünk egy kanyarban, kákafal, csúcsos fűtetők, kirobbanó ordítozás, fekete végtagok örvénye, csattogó tenyerek tömege, lábdobogás, lengő testek, forgó szemek villantak föl a súlyos, mozdulatlanul csüggő levelek alatt. A gőzös lassan verekedte magát előre a fekete és érthetetlen őrjöngés menetében. Átkozott-e bennünket, imádkozott-e hozzánk vagy üdvözölt-e minket a történelem előtti ember - ki tudná megmondani? Torlasz emelkedett a környezet megértése elé; mint kísértetek siklottunk tova, töprengve és titkos rémületben; épelméjűek érezhetik így magukat a bolondokházában, őrjöngők rohama láttán. Nem érthettük meg ezt a világot, mert nagyon messze kerültünk tőle, és nem is emlékezhettünk rá, mert ősidők éjszakájában utaztunk, elmúlt korban, amely kevés nyomot – emléket pedig egyáltalán nem – hagyott maga után.
    Ez a föld nem emlékeztetett más földekre. Megszoktuk, hogy legyőzött, bilincsbe vert szörnyetegnek lássuk a földet – de itt, itt e szörnyeteg szabadon élt. Nem emlékeztetett semmi földszerűre, és az emberek... Nem, kétségtelenül emberi lények voltak. Ez volt, tudják, a legrosszabb az egészben, az a gyanú, hogy valóban emberi lények. Lassanként derengett föl bennem. Üvöltöttek és ugráltak, forogtak, arcuk rettentő kifejezést öltött; de éppen – miénkhez hasonló - emberi voltuk gondolata, e vad és szenvedélyes zenebonához fűződő távoli rokonság gondolata borzongatott meg leghevesebben. Csúf. Igen, éppen eléggé csúfnak találtam, de ha valaki igazán becsületes önmagához, beismeri: e zsivaj rettenetes őszintesége az együvétartozás halvány érzetét, azt a homályos gyanút ébreszti, hogy van mindebben valami értelem, amit fölfoghat az ember - akármilyen messze került is az ősidők éjszakájától. És miért ne? Hiszen az emberész mindent megérthet - mert mindent felölel, a teljes múltat és a teljes jövendőt. Végül is mit kellett megértenie? Örömet, félelmet, bánatot, alázatot, bátorságot, dühöt – ki tudná mindet felsorolni? –, de igazságot is – igazságot, amelyről lehullt az idő köpönyege. Csak hadd tátsák szájukat, hadd borzongjanak az ostobák – aki férfi, megérti ezt, és szemrebbenés nélkül nézi. Ámde ehhez legalább annyira férfinak kell lennie, mint azok ott a parton. Saját, igazi mivoltában, vele született erejében bízva kell szembenéznie ezzel az igazsággal. Elvek itt nem segítenek. Sem szerzemények, ruhák, csinos rongyok - rongyok, amelyek az első erősebb fuvallatra ellebbennek. Nem; itt megfontolt hitre van szükség.”