Scifi novella virtualizálódásról, digitalizálódásról, posztmodernitásról, kommunikációról, kockulásról, költőiségről, kilógásról és hasonlókról.

Amikor Elisa leült az asztalhoz, Henry Overduin még nem sejtette, hogy a lány gyökeresen meg fogja változtatni az életét.
    Elisa, aki ebédelni jött kollégáival a Cégfelügyeleti Osztályról, az étteremnek azon a részén foglalt helyet, amelyben Henry szolgált fel, de a férfi akkor is észrevette volna, ha történetesen máshová ül. Volt valami különös Elisa Taperben, ami mágnesként vonzotta. A Le Fou en Mer vendégkörét harsány kiborgok alkották, akik a gazdagok között divatos módon, feltűnően mutogatták agyi implantátumaikat. Henry ízléstelennek tartotta ezt a divatot. Elisa azonban úgy hordta hollófekete haját, hogy az elegánsan eltakarta az implantot. Smaragdzöld szemében különös értelem csillogott, amely Henryt azonnal megragadta.
     Teljesen természetesnek tűnt – akárcsak Henry.
     Persze a férfinak nem lehetett semmiféle implantja. Még a pincéri fizetéséből is futotta volna rá, de fölösleges pénzkidobás lett volna, mivel Henry noneakt volt. Soha életében nem tudta elérni az adatszférát. Még fiatal volt, amikor a világ elkezdett egyesülni az adatszférával, és mostanra az egyesülés teljessé vált. Az implantok legújabb generációja révén az emberek éppúgy juthattak érzéki élményekhez, mint információhoz. Henry törzsvendégei szerint az élmény valóságosabb volt, mint maga az élet. Henry sosem akart pincér lenni: arra vágyott, hogy történeteket mesélhessen. De nem volt közönsége, és az adatszféra nélkül közvetítő csatornája sem. Nem voltak könyvek, se magazinok, se újságok. A filmipar sem létezett már: magába olvasztotta egy hatalmas, mindent elnyelő szupermédia. Még a beszélgetés is az adatszférán keresztül zajlott. Ironikus módon Henry kreatív gondolkodására nagy szükség lett volna abban, amit a németek úgy neveztek: weltgeschichte – "világtörténet". Ehhez a történethez azonban Henry meséi nem adódhattak hozzá, hiszen az ő hangját senki nem hallotta.
     Leszámítva persze az étel- és italrendelések felvételét. Henry próbálta nem utálni az állását. Tulajdonképpen szerencséje volt, hogy egyáltalán dolgozhatott. A Le Fou en Mer nem volt elég drága étterem ahhoz, hogy emberi szakács készítse a fogásokat, ugyanakkor számított annyira divatosnak, hogy a vendégeket valódi pincérek szolgálják ki. Henryn kívül aznap két diák dolgozott, akik a város legnagyobb egyetemén tanultak. Számukra ez az időszak szép emlék lesz, amikor a diploma után képességeiknek megfelelően távmunkát vagy dinamikus munkát végeznek majd az adatszférában. Henry számára azonban ez egyike volt annak a néhány állásnak, amelyeket fogyatékos, nem eaktív elméjével is betölthetett.
     Igyekezett ezt a gondolatot kiverni a fejéből, amikor Elisáék asztalához lépett. A lehető legudvariasabban megosztotta velük a főszakács napi ajánlatát, majd megkérdezte, hogy mit kérnek inni. Talán látszott rajta, hogy mennyire vonzónak találja Elisát, de azért megpróbálta leplezni. Persze Elisa észrevette. Megkérdezte a férfi nevét, és egy kissé meglepődött, amikor az rá sem hederített a szokásos hangtalan kérdésre.
     A kollégái sem kaptak választ, amikor a főszakács ajánlatáról érdeklődtek.
     – Haver – mondta egyikük –, elég udvariatlan dolog, hogy lekapcsolódsz, amikor mi rendelni szeretnénk.
     – Elnézést, uram – válaszolt Henry –, noneakt vagyok, ezért csak a fizikai úton feltett kérdéseket hallom.
     Csend lett. Mindenki őszinte borzadállyal fedezte fel, hogy Henry agya egyáltalán nem implantált, tehát semmiféle kapcsolata nincs az adatszférával.
     Elisa kedvesen mosolygott.
     – Semmi gond. Megkérdezhetem a nevét?
     – Henry.
     – Nos, Henry, az én nevem Elisa, és egy ásványvizet szeretnék.
     A többiek elmotyogták az italrendelésüket, és közben igyekeztek kerülni Henry pillantását. Őt azonban ez nem érdekelte. Már csak Elisát látta. Mire szeretők lettek, Elisa már tudta, hogy Henry szeret történeteket mesélni. Azt is tudta, hogy elképesztően jól csinálja. A férfinál az eaktív képességeket páratlan képzelőerő pótolta. Olyan dolgokról tudott beszélni Elisának, amelyekkel a lány még az adatszférában sem találkozott, pedig ott csaknem mindent át lehetett élni. Elisa szerette csukott szemmel hallgatni Henry kellemes baritonját, a férfi pedig boldog volt, hogy végre közönségre talált, mégha nem is túl népes közönségre.
     – Henry, drágám – kérdezte Elisa egyik éjszaka –, gondoltál már arra, hogy valakit felhasználhatnál a történeteid továbbítására?
     – Valakit? Kire gondolsz?
     – Magamra. Saját magamra gondolok. Elmondhatnád nekem a történeteket, én pedig találnék valamilyen módot az előadásukra.
     – Tudod egyáltalán, hogyan kell?
     – Szórakoztató élményt alkotni? Dehogy tudom. Viszont kereshetek olyanokat, akik tudják, és megkérdezhetem őket, hogy vállalják-e.
     – Mikor?
     – Akár most rögtön. Megnézhetném, hogy érdekel-e valakit az a történet, amit tegnap este meséltél... a világról, ahol az emberek nem hallják egymást.
     – Hát... legyen.
     Elisa gyönyörű zöld szemei a távolba meredtek, miközben alámerült az adatszférába, és a megfelelő személyt kereste.
     Henry nézte őt, és úgy érezte, hogy egy alacsonyabbrendű fajhoz tartozik. Annyi mindent nem tudhatott a társadalomról. Olyan volt, mint egy hal, amely halványan sejti, hogy valahol, a saját világának kék görbületén túl létezik egy másik szféra, tele érdekes lényekkel és történetekkel, amikkel azonban sosem találkozhat. Nem az érzékenység jelentette számára az akadályt, hanem a tudás. Elisa hirtelen kinyitotta a szemét és megszólalt:
     – Találtam valakit, aki megalkotná a történetet. Teljesen odavan érte!
     Olyan boldog volt, Henry pedig olyan izgatott, hogy ott helyben, az állítható székben szeretkeztek. Sikerült egy történetet eljuttatni az emberekhez, és ráadásul még pénzt is kerestek vele. Bár az alkotások jogdíjait Elisa kapta, ő azonnal átutalta a teljes bevételt Henry számlájára. Ragaszkodott hozzá, hogy a pénzt Henry kapja meg, még úgy is, hogy a legtöbb történetet egy kissé át kellett alakítania az adatszféra számára. Ugyanakkor teljesen hű maradt Henry képzeletvilágához, ezért a producerek nagyon szerettek vele (azaz velük) dolgozni.
     Henryt felvillanyozta, hogy végre nagyobb közönségnek alkothat, bár nem tudhatta, hogy a történeteit hogy fogadják. Néha azért elkapott egy-egy beszélgetésfoszlányt a Le Fou en Merben.
     – Átélted már a legújabb ElisaVíziót? – kérdezte egy alkalommal valamelyik vendég.
     – Fenséges volt! Az a lány elképesztően kreatív. És azt láttad... – A másik vendég innen hangtalan módban folytatta a beszélgetést. De Henryt már az a kevés is boldoggá tette, amennyi eljutott hozzá a dicsérő szavakból.
     Életében először úgy érezte, hogy része valamilyen nagyobb egységnek. Övé volt Elisa szerelme. Az éjszakáikat beszélgetésbe merülve töltötték: Henry történeteket mesélt, Elisa pedig feszülten figyelt. Henry nem tudta, hogy a lány rögzíti ezeket a beszélgetéseket, és elküldi őket a producereinek, akik ki voltak éhezve minden új anyagra. Elisának időközben tekintélyes rajongótábora alakult ki.
     Mialatt Henry egyre mélyebben beleszeretett, a lány egyre jobban vágyott a rajongókra.
     A kapcsolatuk virágzott, és egy idő után egyértelművé vált, hogy össze kéne költözniük. Henry egy egészen kis lakásban lakott – habár a történetei rengeteg jogdíjat termeltek –, így inkább ő hurcolkodott át Elisához. Már eleget keresett ahhoz, hogy otthagyja az állását a Le Fou en Merben, bár utána egész nap különös szomorúságot érzett. Elisa továbbra is a Cégfelügyeleti Osztályon dolgozott, de megegyeztek, hogy átáll részmunkaidőre, hiszen így több ideje volt kapcsolatokat építeni a szórakoztatóiparban. Henry lelkesen fogadta azt a felvetést, hogy Elisa is részesedjen a jogdíjakból.
     Reggelente együtt ébredtek, és Henry elkísérte Elisát a belvárosi irodához, ahol a lány dolgozott. A nagyobb szervezetek még mindig ragaszkodtak ahhoz, hogy az alkalmazottaikat egy helyre gyűjtsék. A férfi egy darabig a folyóparton sétált, majd beült egy kávézóba, hogy a naplójába írjon – ezt rendszerint csodálkozó tekintetek kísérték.
     Pár hónappal azután, hogy összeköltöztek, Henry találkozott egy fiatal hajléktalannal, aki éppen a folyóban mosott. Rögtön tudta, hogy férfi vagy adatfüggő, aki képtelen lekapcsolódni az ingyenes szórakozási lehetőségekről, és ezért alkalmatlan a munkára, vagy noneakt. A fiatalember láthatóan beteg volt és segítségre szorult. Henry nem látott rajta implantot, úgyhogy óvatosan közelebb ment hozzá. A legtöbb noneakt – Henryvel ellentétben – valamilyen pszichológiai problémával küszködött.
     – Helló – mondta, miközben közeledett felé. – Henry vagyok.
     – Hallom, amit mondasz! – kiáltott a férfi. – Hallom, a... – Görcsös köhögőroham szakította félbe.
     Rezisztens TBC, gondolta Henry, és elszégyellte magát, mert egy pillanatra megfordult a fejében, hogy otthagyja a férfit. De a köhögés nem csillapodott, és egyértelmű volt, hogy a fiatalember nagyon rossz állapotban van. Senki más nem járt arrafelé, úgyhogy Henry mentőt hívott az adatpadjáról, és odament, hogy segítsen neki.
     A férfi a földre zuhant, és majdnem belecsúszott a folyóba. Az állán vérpatak csorgott végig. Henry elhúzta a víztől, és egy közeli padhoz vitte, amely a folyóra nézett és a régi parlament épületeire a szemközti parton. A férfi könnyű volt, alig több, mint 50 kiló, és Henry ismét elszégyellte magát, amiért az előbb menekülni akart. A fiatalember tekintetében megkönnyebbülés és bizonytalanság ült, amikor Henry szemébe nézett. Henry egy pillanatra úgy érezte, kötődnek egymáshoz.
     A mentőautó érkezése szétszakította ezt a köteléket. Az orvosi robotok átvették a hajléktalant Henrytől, aki beszállt mellé a mentő hátuljába. A férfi időközben elvesztette az eszméletét. Henry hallgatta a gépek zümmögését és a hajléktalan nehéz légzését az oxigénmaszk alatt. Már útban voltak a kórház felé, amikor a fiatalember magához tért, és levette a maszkot.
     – Ugye tudod, hogy nem hallanak minket?
     – Mi?
     – A többiek. Az eaktok. Nem hallják a gondolatainkat. Persze megpróbálnak olvasni bennük, de nem sikerül nekik. Neked viszont igen. A pszichéd csodálatos, Henry. Gyönyörű történeteid vannak, de elpazarlod őket az – a robot visszatette az arcára az oxigénmaszkot, a hajléktalan pedig ismét levette –, elpazarlod őket az eaktokra. Nekik ez csak arra kell, hogy az elméjüket bizsergessék vele. Hogy betöltse az űrt, amelyet létrehoztak. Ez – az orvosi robot megint visszarakta a maszkot, ezúttal érezhető bosszúsággal, gondolta Henry – vagy csak ő látta ennyire emberinek?
     A fiatalember behunyta a szemét, lélegzése lelassult, majd egy szörnyű, hörgő belégzéssel és egy hosszú sóhajjal végleg leállt. A robotok megpróbálták újraéleszteni, de Henry a kijelzőkön látta, hogy a legyöngült test már feladta a küzdelmet.
     Könny csordult végig az arcán, és arra gondolt, hogy vajon mit jelenthet ez az egész. És abban a pillanatban egy hangot hallott az elméjében:
     – Nem hallanak minket, Henry. Ezt jelenti.
     A kijelzők már nem mutattak életjelt, és a robotok is abbahagyták a mozgást. Amikor megérkeztek, Henry kiszállt a mentőből, míg a robotok előkészítették a fiatalember holttestét. Teljesen kimerült volt és főként rémült: nem a hajléktalan halála miatt, hanem a hang miatt, amelyet a fejében hallott. Rengeteg noneakt vált elmebeteggé, de Henry nem akart közéjük tartozni. A pszichológiának egyébként külön ága foglalkozott a jelenséggel, és létezett egy kis terapeuta közösség is, amely segített azokon, akik képtelenek voltak együtt úszni az információs világ adathullámaival.
     Hangokat hall a fejében: ez nyilván azt jelenti, hogy kezdi elveszíteni a józan eszét. Henry úgy döntött, hogy nem megy orvoshoz. Ha megtudnák, biztosan alávetnék valamilyen kezelésnek. Ki tudja, milyen hatása lenne a történeteire, a képességére? Ki tudja, hogy reagálna rá Elisa? Aznap éjjel egy férfiról mesélt, aki arra volt ítélve, hogy elveszítse az egyéniségét, és egy olyan világban élt, ahol már mindenki más elveszítette a sajátját. A férfi, ahelyett, hogy keserűen vagy dühösen fogadta volna a sorsát, úgy döntött, hogy kihasználja az élet minden pillanatát, kiszív belőle mindent, amire még futja az idejéből. És amikor végül elérkezett az elkerülhetetlen pillanat, és tényleg elfelejtette, hogy ki ő valójában, békésen adta át magát a sorsának, mert maradéktalanul boldog volt.
     Elisa gyönyörűnek találta a történetet, és azonnal el akarta adni.
     – Holnap – mondta Henry. – Ráér holnapig.
     – Ne! – kérte Elisa. – Túl jó ahhoz! Annyira megható. Jay imádni fogja.
     Jay Elisa legfontosabb producere volt. A lány másokkal is dolgozott, de Jayt emlegette leggyakrabban.
     – Nem – felelte Henry –, ez csak neked és nekem szólt. Azt reméltem, hogy utána kimegyünk a verandára, megnézni a csillagokat.
     – De drágám, már csak a legfényesebbek látszanak. Túl erős a világítás. Jobban látnánk őket az adatszf... elharapta a mondatot. Néha elfeledkezett róla. Henry olyan normálisnak tűnt.
     Henry tudta, hogy mit akart mondani, és rögtön megbocsátott neki.
     – Semmi baj. Értem. Néha elfelejted – válaszolta.
     Összeölelkeztek, majd Elisa kibontakozott a karjaiból.
     – Menj, és nézegesd a csillagokat – mondta. – Én addig beszélek Jayjel.
     Azzal elhagyta a szobát, bár el sem mozdult a székéből.

     A történetnek óriási sikere volt. Az emberek a legmeghatóbb történetnek tartották, amit valaha is átéltek, de hogy miért, azt senki nem tudta megmondani. Elisa hírneve és vagyona már akkorára duzzadt, hogy értelmetlen lett volna tovább dolgoznia az irodában, így hát felmondott. Közösen vettek egy gyönyörű házat, nem messze a folyótól. Henry azt remélte, hogy több időt tudnak majd együtt tölteni, de Elisa egyre tovább időzött az adatszférában, így Henry reggeli sétái is egyre hosszabbra nyúltak.
     Útközben gyakran hallotta hangokat a fejében, és ahogy teltek a hónapok, Henry aggódni kezdett, hogy a józan esze gyorsabban hagyja el, mint azt gondolta volna. A hangok mindig arról beszéltek, hogy az eaktok valójában halottak a világ számára. Nem hallanak, mondták a hangok. Henry azt gyanította, hogy az eaktok iránt érzett régi ellenszenve végül így veszi át fölötte az uralmat.
     Aztán az egyik reggeli sétája közben, éppen egy évvel azután, hogy Elisával találkozott, egy halk női hangot hallott:
     – Ugye, tudod, hogy szeretője van? Nem is egy.
     A hang annyira tiszta volt, annyira józan és minden őrülettől mentes, hogy Henry megtorpant. Egy törékeny, idős asszony ült azon a padon, amelyre pár hónappal azelőtt Henry a haldokló fiatalembert fektette. A hely pontosan ugyanaz volt, és ez eszébe juttatta a férfi halálát. Mintha évszázadok teltek volna el azóta.
     Az asszony talán már százéves is elmúlt, de a szemében éber figyelem csillogott. Szomorúan nézett végig Henryn.
     – Tudod, az a fiú az unokám volt. És te nagyon jót tettél vele élete utolsó perceiben.
     Henry biztos volt benne, hogy az asszony szavait hallja, aki azonban egyáltalán nem beszélt.
     – Ülj le – mondta a hang a fejében, így hát leült. Az asszonynak kék szeme volt. Világoskék, tojásdad szeme, amelyben sötétkék pöttyök szikráztak, mint apró zafírok. Az arcáról kedvesség sugárzott, és bár a ruhái kopottak voltak, csodálatos illat áradt belőle – akár a frissen sütött kenyéré.
     – Köszönöm – mondta a hang a fejében. – Te is egészen jól nézel ki.
     – Hogyan... – Henryt egy kicsit meglepte a saját hangja. – Hogyan hallom magát?
     – Gondolom, úgy, ahogy mindenki mást is hallasz a fejedben.
     – Ezek szerint nem vagyok őrült?
     – Ezt én sajnos nem tudom megítélni. De szerintem nem. Hacsak meg nem kérdezel egy pszichiátert, aki nem hisz a telepátiában.
     – De ha tényleg létezik telepátia, hogyhogy a tudósok még nem találtak rá magyarázatot?
     – Honnan tudod, hogy nem találtak? – kérdezte az asszony hangja. – Lehet, hogy csak nem osztották meg mindenkivel.
     – Miért van itt?
     – Mert jót tettél az unokámmal. Ő sosem volt képes elfogadni a dolgok rendjét, ezért boldogtalanul élt, mint olyan sokan közülünk. De végül nem kellett egyedül meghalnia, hiszen volt mellette egy másik elme. Ezzel visszaadtál neki egy darabot az emberségéből, amelyet szinte teljesen elvettek tőle. Nem akartam, hogy bolondnak hidd magad. Ez éppolyan szép és romantikus gondolat volna tőled, mint a filozófiád, az "éljünk minden nap úgy, mintha az utolsó lenne".
     Az idős asszony felállt.
     – Várjon! – gondolta Henry.
     Az asszony visszafordult és rámosolygott.
     – Tudnom kell, hogy lehet ezt kezelni! – mondta neki Henry gondolatban. – Tudnom kell, hogy mi a következő lépés.
     Az idős asszony rákacsintott és útnak indult. Henry felpattant a padról, és hangosan kiáltott utána:
     – Legalább azt árulja el, honnan tudja, hogy Elisának szeretője van!
     Az asszony ismét megfordult, és reszelős hangon válaszolt:
     – Onnan, hogy te magad is így gondolod.
     Henry figyelte, ahogy elsétál, és azon tűnődött, hogy vajon mit kapott az idős hölgytől: reményt, hogy az elméjével valójában minden rendben van, vagy éppen bizonyítékot, hogy az őrülete egyre súlyosbodik.

     A következő héten Henry meggyőződött róla, hogy Elisának nincs szeretője – legalábbis a fizikai világban nincs. Azt nem volt módja kideríteni, hogy a lány megcsalja-e virtuálisan, és próbált nem is gondolni erre az eshetőségre. Ugyanakkor egyre inkább érezte, hogy Elisa még akkor is valahol máshol jár, amikor éppen együtt vannak. A lány válaszolt neki és beszélgetett vele, de csak akkor figyelt igazán, amikor a férfi történeteket mesélt.
     Így hát Henry egyre többet mesélt neki. Csak úgy ömlöttek belőle a történetek, szinte pergőtűzszerűen, annyira magához akarta láncolni Elisát. De néha kénytelen volt szünetet tartani, és a lány olyankor teljesen eltűnt.
     Henry elméjének egy része azt gondolta, hogy tényleg kezdhet megőrülni, hiszen a birtoklási vágya és a beteges ragaszkodása Elisához az elmebaj biztos jele volt. Más részek – vagy hangok? – azt mondták, hogy egyszerűen még mindig szerelmes a lányba, aki már nem szereti viszont. A hangok elmagyarázták, hogy ez valójában nem Elisa hibája. Bizonyos értelemben a lány halott volt, hiszen nem ugyanabban a világban élt, amelyben Henry.
     A férfi az öngyilkosságra is gondolt, de a hangok lebeszélték. Azt remélte, hogy így is meg tudja csinálni, de a hangok mindig okosabban érveltek nála a legsötétebb pillanataiban. Végül aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen.
     – Henry, úgy döntöttem, hogy elhagylak – mondta Elisa egy szokásos esti történet után.
     Az ütés fájt, még így is, hogy fel volt rá készülve. Henry érezte, hogy megroggyannak a vállai, szétfeszül a mellkasa, és forró könnyek gyűlnek szeme kék görbületében. Az ajka megállíthatatlanul remegett, de nem sírt. Várt.
     – Rád hagyom a házat – mondta Elisa –, és persze a történetek jogdíjai is hozzád kerülnek, miután levontuk a részesedésemet. Tudom, hogy nem ezt akarod, Henry, de nem tudnék nyugodt lelkiismerettel veled maradni. Valaki mást szeretek. – Rövid szünetet tartott, aztán hozzátette: – Azért maradjunk barátok. És remélem, hogy ez a munkakapcsolatunkat nem érinti.
     Ez majdnem megtörte Henryt, de ő férfiasan tartotta magát. A szíve szétázott, mint egy papírzsebkendő, de állta a sarat.
     – Majd meglátjuk – ennyit tudott kinyögni. El akarta mondani a lánynak, hogy a történetei már nem a saját lényéből fakadnak, hanem az iránta érzett szerelméből, és a hozzá való ragaszkodásából. De tudta, hogy nem lenne értelme. Elisát már elragadta tőle az adatszféra, vagy annak valamelyik fiktív, halott szereplője.

     A ház különös módon kevésbé tűnt üresnek, miután Elisa elment. Henryt eleinte ez is nagyon elszomorította, de végül úgy döntött, hogy meggyógyítja magát. Mielőtt találkozott volna Elisával, Henrynek olyan állása volt, amelyet utált, és amelyből nem látott kiutat. Sohasem volt még annyira magányos. Most egyedül maradt, de nem vált magányossá. Mikor Elisa elment, Henry elvesztette a vele való kapcsolatát, de megmaradt neki az az érzés, hogy részese valamilyen nagyobb egységnek.
     Rejtélyes érzés volt. Olyasvalami, amit meg kellett értenie, hogy továbbléphessen az életében.
     Nem hagyta abba a napi sétáit, és bár elvesztette Elisát, a szerelmét és a közönségét, napról napra jobban érezte magát. Néha bűntudat gyötörte: biztosan tehetett volna valamit, hogy maradásra bírja a lányt. De ilyenkor egy hang – néha az övé, néha valaki másé – meggyőzte arról, hogy Elisa távozása elkerülhetetlen volt. Ha más hangja beszélt, általában hozzátette, hogy a valódi világ számára az eaktok halottak.
     Telt-múlt az idő, és a történetek, amelyeket Elisa régebben eladott, továbbra is elegendő bevételt termeltek. A házat már kifizették, így Henry tudta, hogy soha többé nem kell dolgoznia. Hacsak nem akar.
     Egy évvel a szakításuk után Elisa felugrott hozzá, hogy beszélgessen vele.
     – Abban bíztam, hogy hajlandó leszel elmondani egy történetet – mondta.
     – Persze – felelte Henry.
     Mesélt neki az aznap reggeli sétájáról. Hogy mennyire idilli volt minden odakint, ezen a napos őszi reggelen. Hogy mekkora élvezet volt figyelni, ahogy a bíbor és arany juharlevelek a folyóba hullanak. Ezt a fajta történetet Elisa nem tudta volna eladni a weltgeschichtében. Nem volt képes visszaadni a finomságait.
     Henry megpróbált beszédbe elegyedni vele, megkérdezni, mi hír az adatszférában, de a lány válaszai teljesen érthetetlennek tűntek. Az emberek elkezdtek új testeket viselni, hogy földönkívüliekre vagy mitológiai lényekre hasonlítsanak, a legújabb őrületet pedig egy játék jelentette, a fantomorf, amelyben az győzött, aki létező állapotából a leggyorsabban alakult át egy programozható adatintelligencia által irányított állapotba. Elisa megpróbálta elmagyarázni a lényegét, de olyan volt, mintha a víz alól beszélne: a szavai torzítva, lehalkítva és fals hangon jutottak el Henryhez.
      – Hogy mennek a produkcióid? – kérdezte a férfi.
     – Jól. Még mindig Jayjel dolgozom együtt – felelte Elisa.
     Annyi azért kiderült, hogy a lány népszerűsége alaposan visszaesett, mióta kifogyott Henry történeteiből. A saját meséi elcsépeltek és kiszámíthatóak voltak. Próbálta megtalálni azt a hangot, amitől Henry történetei élettelivé váltak, de minden próbálkozása kudarcba fulladt.
     – Most nincs számodra több történetem – mondta Henry, és ez igaz is volt. Nem volt több története a lány számára.
     Persze voltak még történetei. Csak épp találnia kellett valaki mást, akinek elmondhatta őket.
     – Ha lesznek még, az adatszférában biztosan nagy igény lesz rájuk, és sokat kereshetsz velük. Majd értesíts.

     Az idős asszony másnap a folyónál ült, ugyanazon a padon, ahol Henry régen megpróbálta megmenteni az unokáját.
     – Tehát végül úgy döntöttél, hogy nincs rá szükséged? – kérdezte a férfitól.
     – Maga sosem szokott csak úgy cseverészni? – kérdezett vissza Henry.
     – Ó, túl öreg vagyok már az udvarias társalgáshoz. Szóval most mihez kezdesz?
     – Nem tudom – válaszolt Henry. – Gondolom, új közönséget kéne találnom. Akar hallani egy történetet?
     – Persze! – mondta a hang a fejében. – De kérlek, meséld hangosan, jobb lesz úgy.
     – Rendben, de akkor maga is használja a hangját – javasolta Henry.
     – Igazad van – egyezett bele az asszony. – Különben gyanakodni kezdenek.
     – Gyanakodni? Mire?
     – Arra, hogy fejlődünk – visszhangzott az asszony hangja Henry fejében, aki ebben a pillanatban értette meg, hogy a hang az elméjében – a telepátia – nem csupán azért veszélyes, mert őrültségnek tarthatják, hanem azért is, mert az eaktív világ előbb-utóbb fenyegetésnek veheti.
     – Na, mi lesz azzal a történettel? – kérdezte hangosan az idős hölgy.

    Az asszony másnap újra eljött, és ezúttal mások is jöttek vele. Mindegyikük noneakt volt és telepata. Henry egyre ügyesebben használta az új képességét, így mindenkiről egyetlen pillanat alatt megtudta a legfontosabbakat. Közös megegyezéssel hangosan üdvözölték egymást, aztán Henry elmondott nekik egy történetet.
    Nem próbáltak az elméjébe nézni, hogy kilessék, mi történik legközelebb. Henry történeteinek egyik vonzereje éppen az volt, hogy sosem lehetett tudni, milyen fordulat következik.
    Pár nap múlva a közönség már túl nagyra nőtt ahhoz, hogy Henry a folyónak háttal állva tudjon beszélni hozzájuk, ezért felmászott a parti sétány fölött húzódó töltésre, és így mondta el a történetét. Idővel egyre javultak a szónoki képességei, és megtanulta kiengedni a hangját, hogy még szeles időben is mindenki jól hallja.
    Hallgatósága nagy része noneakt volt, és ebben nem volt semmi meglepő. Az eaktoknak ott volt az adatszféra. Henry részéről nyugodtan meg is tarthatták maguknak. A mentális képességei már olyan fejlettek voltak, hogy beleláthatott az emberek elméjébe, amint a virtuális világban utaztak, és amit látott, átláthatatlannak és hiábavalónak tűnt. Sivárnak, mint egy üres látóhatár.
    Nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy Elisát magára hagyja ebben a csapdában.
    Így hát egy alkalommal elhívta őt, hogy meghallgasson egy előadást. A közönség addigra már akkorára duzzadt, hogy Henry a folyóhoz közeli amfiteátrumban mesélte nekik a történeteit. A weltgeschichte előtti időkben ebben a színházban nyaranta Shakespeare-t játszottak. Azóta persze benőtte a gyom, de egy héttel azután, hogy Henry átköltözött ide, a közönség néhány tagja kitisztította a helyet, és visszaállította régi, bukolikus hangulatát.
    – Nézd, mennyi ember – csodálkozott Elisa. – Még sosem láttam ennyit egy helyen... mármint élőben.
    – Többségük nem eaktív, vagy túl szegény, hogy implantot vegyen – magyarázta Henry.
    – Zavarna, ha... rögzíteném a történetedet? – kérdezte a lány. – Persze, ha eladom a produceremnek, mindenképp megosztom veled a bevételt.
    – Jaynek?
    – Jay? – kérdezte Elisa. – Nem, vele már nem dolgozom együtt. Visszavonult. Mostanában minden idejét az adatszférában tölti.
    – Hogy érted?
    – Hát, vannak néhányan, akik így csinálják.
    Persze rengeteg pénz kell hozzá, mert szükség van egy pár orvosra, akik vigyáznak a testükre, amíg az elméjük szabadon utazik.
    – Szabadon? – Henry megborzongott.
    – Igen. Soha többé nem kell enniük, aludniuk vagy járkálniuk.
    Henry nem tudott mit válaszolni, de hallotta az idős asszony hangját: "Igen, ez szerintem is maga lehet a pokol."
     – Remélem, tetszeni fog a történet.
      Henry felment a színpadra, és elmondott egy régi mesét egy királylányról, akit elátkozott egy gonosz varázsló. A királylány olyan mély álomba zuhant, hogy számára az álmok jelentették a valóságot, és ez a világ rabságba ejtette. A herceg azonban nem tudta felébreszteni egy egyszerű csókkal, hogy kiszabadítsa az álmok virtuális börtönéből. Csak annyit tehetett, hogy az alvó királylány fülébe suttogott, és reménykedett, hogy az hallja őt. A királylánynak saját magát kellett kiszabadítania.
     Elisa hallgatta Henry Overduin történetét, és rájött, hogy egy nagy művészt hallgat. A férfi a puszta hangjával teremtette meg körülöttük a drámai feszültséget. Elisa tudta, hogy amit hall, az mély és szívhez szóló, de azt nem is sejtette, hogy ez a történet gyökeresen meg fogja változtatni a világot.

Tamás Dénes fordítása

Egy ehhez kapcsolódó scifi rövidfilm: Sight

címkék: #olvasósarok #kreativitás-introverzió #misztika