Novella az "Izzó króm" című kötetből • eredeti címe: The Belonging Kind

    A Club Justine-ban történhetett, vagy Jimbónál, vagy a Bús Jack-ben vagy a Gerendásban; Coretti sohasem jött rá, hogy hol látta meg először. A nőcske bármikor, bármelyik bárban jelen lehetett. A palackok és az üvegpoharak között keresztülúszott a felszín alatti ál-életen és a cigarettafüst lassú örvényén, átlebegett természetes közegén, egyik báron a másik után.
    Coretti később úgy látta maga előtt első találkozásukat, mintha egy nagy teljesítményű teleszkóp másik végébe lesve nézné végig újra: minden kép kicsi volt, tiszta és nagyon távoli.
    Először a Kiskapu Szalonban vette észre. A helyet azért hívták Kiskapunak, mert a bejárata egy szűk sikátor végéből nyíló ajtó volt. A sikátor falain mázolmányok hemzsegtek, rácsos burokkal körülvett lámpái körül molylepkék verdestek, az arra járók lábai alatt fehér téglák törmeléke ropogott. Aki végighaladt a sikátoron, benyomulhatott a félhomályos terembe, ami azt az enyhén zavaró érzést keltette az emberben, hogy ebben a helyiségben már több tucatnyi, más és más vezetők által irányított bár működött és ment tönkre. Coretti időnként benézett ide, mert tetszett neki a fekete mixer fáradt mosolya, és mert csak ritkán fordult elő, hogy a néhány vendég közül bárki haverkodni próbált a másikkal.
    Coretti nem értett valami jól hozzá, hogyan kell csevegni az idegenekkel partikon vagy bárokban. A főiskolán, ahol alapfokú lingvisztikát tanított, nem volt ilyen problémája, nem volt ilyen problémája; még a tanszék vezetőjével is el tudott beszélgetni az igeidő-egyeztetésről meg a társalgások megkezdésének lehetséges módozatairól. Ennek ellenére a partikon és a bárokban sohasem beszélgetett idegenekkel. Különben partikra nem járt sűrűn, de jó néhány bárban rendszeresen előfordult.
    Coretti nem tudott öltözködni. A ruházkodás külön nyelv volt, amit Coretti csak dadogva beszélt. Képtelen volt rá, hogy a divat segítségével megtegye azokat az alapvető és összefüggő kijelentéseket, amik általában megnyugtatják az idegeneket. Az ex-felesége sokszor a fejéhez vágta, hogy úgy öltözködik, akár valami marslakó, hogy úgy néz ki, mintha az egész városban nem lenne egyetlen hely sem, ahová tartozik. Coretti nem szerette, amikor a felesége ilyeneket mond, mert tudta, hogy igaza van.
    Corettinek még sohasem volt dolga olyan lánnyal, mint az, aki enyhén görbe háttal a Kiskapu bárpultja mentén végigcsapó tengermélyi fényben ült. Abban a fényben, ami befúrta magát a mixer szemüvegének lencséibe, ami belemetszett a sorban álló palackok nyakába, és fáradtan végigömlött a tükrökön. Ebben a fényben a nő ruhája zöld volt, mint a kukorica friss hajtása; úgy villant ki alóla a női hát és dekoltázs, sliccelt oldalán pedig a hosszú combok, akár a zsenge kukoricaszemek, ha megfosztják a csövet a zöld csuhától. A nő haja azon az éjszakán rézvörös volt. Azon az éjszakán zöldek voltak a szemei.
    Coretti eltökélten keresztülfurakodott az üres króm- és plasztikasztalok között a bárpulthoz, és rendelt egy tiszta bourbont. Levetette duffelkabátját, és miközben felkapaszkodott a lány melletti bárszékre, az ölébe gyűrte. Remek, üvöltött magára, ez most azt fogja hinni, hogy így próbáltad eltakarni az erekciódat. Meglepődött, amikor rájött, hogy van mit rejtegetnie. Szemügyre vette magát a bárpult mögötti tükörben. Harmincas férfi ritkuló fekete hajjal, sápadt, keskeny arccal, hosszú nyakkal. Ami még hosszabbnak látszott az 1910-es automobilok háromszínű lenyomataival mintázott nejloning hosszúkás gallérja miatt. Jókora gesztenyebarna és fekete, átlós vonalakkal díszített nyakkendőt viselt, amit – ahogy jobban belegondolt – valahogy túl keskenynek talált. Vagy az is lehet, hogy a színével volt baj. Mindenesetre valami nem stimmelt.
    Mellette a zöld szemű nő úgy nézett ki, mintha az Irma te édesből lépett volna elő. Ám ahogy jobban szemügyre vette, ahogy megvizsgálta az arcát, Coretti megremegett. A nő arca egy állatéra emlékeztetett. Gyönyörű volt, de egyszerű, ravaszkás és kétdimenziós. Amikor megérzi, hogy nézed, mondta magának Coretti, rád fog mosolyogni. Lenéző csodálkozással – vagy ahogy akarod.
    – Meghívhatom egy... öööö... italra? – nyekeregte.
    Ilyen helyzetekben mindig a hatalmába kerítette egy gyötrelmesen merev, tanítóbácsis lingvisztikai remegés. Ööööö. Pislogni kezdett. Ööööö.
    – Meg szeretne hívni egy… ööööö… italra? Ó, milyen kedves öntől! – A nő válasza ámulatba ejtette Corettit. – Nagyon szívesen elfogadom.
    Corettinek feltűnt, hogy a nő hangja éppen olyan mesterkélt és bizonytalan, mint az övé volt.
    – Erre az alkalomra egy Tom Collins lenne a legpompásabb.
    Erre az alkalomra? Pompás? Coretti izgalomba jött, megrendelte a két italt, és fizetett.
    Coretti mellett egy farmernadrágos, hímzett cowboy-inget viselő, hatalmas termetű nő tolta a hasát a bárpulthoz, és aprópénzt kért a mixertől.
    – Hé, hó! – mondta, majd peckesen átvonult a zenegéphez. Comway és Loretta Te vagy az oka, hogy rondák a kölykeink című számát kérte. Coretti a csupazöld nőhöz fordult, és nehézkesen mormolni kezdett:
    – Kedveli a country-western zenét? – Kedveli...? Coretti magában felhördült a saját frázisától, és megpróbált mosolyogni.
    – Igen – felelte a nő. A hangját alig észrevehető vibrálás tette élessé. – Igen, nagyon.
    A cowgirl letelepedett Coretti mellé, és a nőre kacsintott.
    – Tán izélget ez a kis förmedvény?
    – Ó, a francba, dehogy! – felelte az állatszemű, zöldruhás nő. – Szemmel tartom én ütet. – Felnevetett. Épp a megfelelő mennyiségű nevetés szakadt ki belőle.
    A Corettiben lakozó nyelvész kényelmetlenül feszengeni kezdett. A nő valahogy túlságosan is tökéletesen váltott át egy másfajta stílusra. Színésznő lenne? Vagy valami tehetséges parodista? Az agyában hirtelen felszínre bukkant a mimikri szó, de gyorsan elhessegette, hogy még jobban szemügyre vehesse a tükörben a nő arcmását. A sorba állított palackok – mint valami üvegből készült estélyi ruha – épp a nő mellét takarták el.
    – A nevem Coretti – mondta Coretti. A benne lakozó verbális kisördög minden átmenet nélkül, abszolút meggyőzően átváltott a keményfiú-stílusra. – Michael Coretti.
    – Örvendek – mondta a nő túl halkan ahhoz, hogy a másik nő meghallja, és közben újra visszaváltozott Emily Poe szelíd paródiájává.
    – Comway és Loretta – mondta cowgirl, csak úgy magának.
    – Antoinette – mondta a zöldruhás nő, és biccentett. Kiitta az italát, úgy tett, mintha az órájára nézne, átkozottul udvariasan megköszönte az italt, és elment.
    Coretti tíz perccel később már a Third Avenue-n követte a nőt. Egész életében még soha, senkit sem követett, így a dolog egy kicsit megrémítette – ugyanakkor azonban élvezte is. Negyven lábnyi távolság elég diszkrétnek tűnt, ám arról fogalma sem volt, mit fog csinálni, ha a nő véletlenül hátranéz.
    A Third Avenue nem valami sötét utcácska, mégis itt történt, az egyik lámpa fényében – mint valami kivilágított színpadon – hogy a nő elkezdett átalakulni. Az utcán éppen senki sem járt.
    A nő átment az úttesten. Akkor kezdődött el a dolog, amikor lelépett a járdáról. Először a hajában jelentek meg más árnyalatú foltok – Coretti akkor már azt hitte, csak a visszaverődő fényt látja ilyen furcsának. Ám egyetlen neon sem volt a közelben, ami olyan színcsöppeket vetett volna rá, amilyenek megjelentek rá. A szín úgy csúszott egyre tovább, úgy terjeszkedett, akár egy olajfolt. Amikor a színek kifakultak és elhaltak, a nő haja már szőkének, majdhogynem fehérnek látszott. Coretti még mindig biztos volt benne, hogy csak az utca fényei űznek tréfát vele – egészen addig, míg a nő ruhája remegni nem kezdett, és zsugorfóliaként a testére nem feszült. A ruha egyes részei lehullottak, és gyűrött cafatokként hevertek a járdán, akár valami mesebeli állat levedlett bőre. Amikor Coretti elhaladt az egyik mellett, a foszlány már zöldes habbá alakult, majd sisteregve feloldódott és eltűnt. Coretti a nőre nézett, aki már egy másik, csillámló zöld szaténruhát viselt. A cipői is átváltoztak. Mindkét válla meztelen volt, csak a háta közepén keresztezte egymást két vékonyka pánt. A haja rövid lett és tüskés.
Coretti hirtelen ráébredt, hogy egy ékszerbolt kirakatának támaszkodik. Szaggatottan és zajosan lélegezte be a nedves őszesti levegőt. Két háztömbnyi távolságból egy diszkó szívdobogását hallotta. Ahogy a nő közelebb ért a diszkóhoz, a mozdulatai lassan felvették az új ritmust – ahogy a sarkai a járdához értek, a csípője egyre élénkebben mozgott. A kapus egy alig észrevehető biccentéssel beeresztette, Corettit azonban megállította, komor tekintettel végigmérte duffelkabátját, és elkérte a jogosítványát. Coretti ideges pillantással belebámult a kapus mögötti tejfehér plasztiklépcső tetején világító fényörvénybe. A nő közben már eltűnt a robotikus villódzásban és a dörgésáradatban.
    A kapus végül mogorván beeresztette. Coretti feldübörgött a lépcsőkön; sietős léptei összezavarták az áttetsző plasztiktéglák alól felszivárgó fényeket.
    Coretti, aki addig még sohasem járt diszkóban, olyan környezetben találta magát, amit komplett kielégülésre és kikapcsolódásra terveztek. Idegesen keresztülfurakodott a táncolókon, a divatos vendégseregen és a hangszórókból dübörgő nagyvárosi kántáláson. Félig vakon kereste a nőt a pózoló hülyékkel teli táncparketten, a fényzuhatagban.
    A bárpultnál bukkant rá. A nő egy hosszúkás pohárból valami rikító színű italt ivott, és egy fakó selyeminget, meg elképesztően szűk fekete nadrágot viselő fiatal férfi előadását hallgatta. Néha bólintott – Coretti úgy látta, szabályos időközönként teszi. Coretti rábökött egy bourbonos palackra; a mozdulattal rendelt magának egy italt. A nő megivott öt adagot a hosszú pohárból, majd követte a fiatal férfit a táncparkettre.
    Tökéletes összhangban volt a zenével, egymás után vette fel a különböző pózokat; nem művészien, de kecsesen sorra végigcsinálta az előírásosnak számító lépéseket, tökéletesen illeszkedve a ritmushoz. Mindig tökéletesen. Partnere mechanikusan táncolt, és erőlködve hajtotta végre a szertartást.
    Amikor a szám véget ért, a nő rögtön megfordult, és belemerült a tömegbe. A lüktető embermassza folyadékként zárult össze körülötte.
    Coretti a nő után vetette magát. Egyetlen pillanatra sem vette le róla a szemét, így ő volt az egyetlen, aki tanúja lehetett az átváltozásnak. Mire a lépcsőhöz ért, a nő haja aranybarnára színeződött, és már egy hosszú, kék ruhát viselt. A jobb füle mögött fehér virág virult; a haja hosszabb és egyenesebb lett, mint korábban. Mellei kissé megduzzadtak, dereka egy árnyalatnyival megvastagodott. Kettesével vette a lépcsőket. Coretti aggódni kezdett miatta: ennyi ital után így lépkedni!
    Ám a jelek szerint a nőre nem volt hatással az alkohol.
    Coretti egyfolytában szemmel tartotta és követte. Szívdobogása gyorsabbá vált a háta mögött robajló muzsika üteménél. Tudta, hogy a nő bármelyik percben hátrafordulhat, és akkor észreveszi őt, és segítségért kiált.
    Két háztömbnyire a diszkótól a nő lefordult a Third Avenue-ról, és betért Lothario bárjába. Menet közben mintha a lépései is megváltoztak volna. Lothario bárja valóságos terem-komplexum volt; a falakat páfrányok és Art Deco tükrök díszítették. A mennyezetről lelógó Tiffany-utánzat lámpák között falapátos ventillátorok kavargatták a kedélyes beszélgetéseken átszűrődő füstcsíkokat. A diszkó után Lothario bárja ismerős és vidám helynek tűnt. A halszálkamintás galllérú inget és lazán megkötött nyakkendőt viselő dzsesszzongorista játéka lágyan olvadt át a tucatnyi asztal mellől felhallatszó beszélgetésbe és nevetésbe.
    A nő már a bárpultnál járt. A bárszékek fele üresen állt, Coretti mégis az egyik fal melletti asztalhoz telepedett, egy miniatűr pálma árnyékába. Bourbont rendelt. Megitta, és rendelt egy másodikat. Ezen az éjszakán valahogy nem érezte az elfogyasztott alkohol hatását.
    A nő fiatal férfi mellett ült. Egy másik fiatal férfi mellett, a szokásos szelíd és szabályos arcvonás-készlettel. A fickó sárga golfinget és mintás farmernadrágot viselt. A nő csípője egy kissé – de csak egy kissé – hozzáért a férfiéhoz. Látszólag nem beszélgettek, Coretti mégis úgy érezte, valahogy kommunikálnak egymással. Enyhén és némán egymás felé hajoltak. Coretti furcsán érezte magát. Kiment a mellékhelyiségbe, és megmosta az arcát. Amikor visszatért, sikerült úgy a helyére mennie, hogy alig három lábnyira haladt el a pártól. Amíg hallótávolságon kívül volt, a nő és a férfi ajkai nem mozogtak, hirtelen azonban mormoló hangon semmitmondó fecsegésbe kezdtek.
    – ... a korábbi filmjeit is láttam, de...
    – De puhány, nem gondolod?
    – Igen, ha viszont úgy nézzük, hogy...
    Coretti egyszeriben rájött, hogy kik ezek, kiknek kell lenniük. Ahhoz az emberfajtához tartoztak, akiket a bárokban lehet látni, akik mintha ott nőttek volna fel, akik a jelek szerint teljes mértékben otthon érzik magukat. Nem alkoholisták, inkább bútordarabok – a berendezés hús-vér összetevői. A bárnépség.
    Valami arra késztette, hogy szóba elegyedjen velük. Közben már elérte az asztalát, rádöbbent, hogy képtelen leülni. Megfordult, mély lélegzetet vett, és merev mozdulatokkal a bárpulthoz sétált. Végig akart simítani a nő bársonyos vállain, meg akarta kérdezni a nevét, és hogy micsoda tulajdonképpen; hűvös öniróniával szerette volna megmondani, hogy ő Coretti, a hallgatózó, a kívülálló, akinek a ruhadarabjai sohasem illenek egymáshoz, akinek végre sikerült megfejtenie a nő fajtájához tartozók titkát.
    Ám inába szállt a bátorsága, és ahelyett, hogy megszólította volna a párt, egyszerűen leült a nő mellé, és rendelt egy újabb bourbont.
    – De nem gondolod – kérdezte a nő a partnerét –, hogy ez az egész relatív?
    A nő partnere melletti két bárszéket hamar elfoglalta egy másik pár. Ők a politikáról beszélgettek. Antoinette és Golfing minden zökkenő nélkül rátért ugyanarra a témára. Elég hangosan beszéltek ahhoz, hogy hallani lehessen a szavaikat. A nő arca a társalgás közben is kifejezéstelen maradt. Olyan volt, akár egy ág végén csiripelő madár. Olyan kényelmesen ült a magas a magas bárszéken, mintha az lenne a fészke. Golfing rendre kifizette az italaikat. Mindig pontosan akkora címletű bankjegy volt nála, amilyenre szükség volt – kivéve persze azokat az eseteket, amikor borravalót akart hagyni. Coretti elnézte, ahogy a párocska módszeresen felhajt fejenként hat koktélt. Olyanok voltak, akár a nektárt habzsoló rovarok. Nem beszéltek hangosabban, az arcuk nem pirult ki, és amikor végül felálltak, a spiccesség legcsekélyebb nyoma nélkül mozogtak. Ez a gyenge pontjuk, gondolta Coretti. A rés az álcájukon.
    A pár ügyet sem vetett Corettire, aki követte őket a soron következő három bárba is.
    Amikor belépték a Waylonba, olyan gyors volt a metamorfózisok, hogy Coretti alig tudta követni a szakaszait. A hely különben egyike volt azoknak a bároknak, ahol a WC-k ajtaján a KANDÚRKÁK és CICUSKÁK felirat díszelgett, a fasírtokkal és pácolt kolbászokkal teli üvegedények fölött egy műfenyőfa táblácskára írt szöveg: Szerződést kötöttünk a bankkal: ők nem szolgálnak fel sört, mi pedig nem fogadunk el csekket.
    A Waylonban a nő kövérkés volt, szemei alatt mély árkok sötétlettek. Műszálas nadrágkosztümjén kávéfoltok. Partnere farmernadrágot, pólóinget és Marlboro matricával díszített piros baseball-sapkát viselt. Coretti kénytelen volt megkockáztatni, hogy szem elől téveszti őket, egy ideges percet töltött a KANDÚRKÁK feliratú ajtó mögött, ahol zavartan pislogva elolvasta a kifüggesztett kartonlapra kézzel felírt szöveget: Mi elértük a célunkat: megleptük. Kérjük, ön is érje el a célját: célozzon pontosan.
    A Third Avenue folyóparti része téglarengetegbe fagyott vicsorgás mögé rejtette valóját. A legutolsó háztömbben, ahol egymás előtt szabályos távolságokra csillogó hányásfoltok tarkították a járdát, garniszállók örökre megfakult üvegablakai mögé zárt vénemberek bóbiskoltak fekete-fehér televízióik előtt.
    A bárnak, amibe betértek, még neve sem volt. A mocskos kirakatüvegről félig már lekopott a cégjelzés, egy karó ász; a csapos arca összeszorított ökölre hasonlított. Egy elefántcsontszín plasztikdobozba zárt tranzisztoros rádió lágy rockzenét üvöltött metsző hangon az egyenetlen sorokban álló üres asztalokra. A nő és a férfi egy-egy sört meg egy-egy felest ivott. Most öregek voltak; két vén hajléktalan, akik a meztelen villanykörték fényében isznak és füstölnek, akik krákogva szívják a gyűrött Cameleket, amiket a nő egy koszos, barna esőkabát zsebéből húzott elő.
    2:25-kor már egy új, folyóparti hotelkomplexum tetején levő szalonban voltak. A nő kisestélyit, a férfi szmokingot viselt. Konyakot ittak és úgy tettek, mintha ámulatba ejtenék őket a város fényei. Mindketten három poharat ürítettek ki; Coretti gömb alakú Waterford kristálypohárba töltött Wild Turkey fölé hajolva leste őket.
    Záróráig iszogattak. Coretti a liftbe is utánuk ment. A férfi és a nő udvariasan mosolygott, de ettől eltekintve nem törődtek vele. A hotel előtt két taxi állt. A férfi és a nő beszállt az egyikbe, Coretti a másikba.
    – Kövesse azt a taxit – mondta Coretti izgatottan, és a sofőr, egy korosodó hippi kezébe nyomta az utolsó húszasát.
    – Persze, haver, rendben...
    A sofőr hat háztömbön át követte a másik taxit, egészen egy másik, az előbbinél sokkal szolidabb szállodáig. A férfi és a nő kiszállt a kocsiból és bement az épületbe. Coretti lassan kikászálódott a taxijából. Már alig kapott levegőt.
    Égette a féltékenység. Hiszen ez a nő nem is nő, hanem a megtestesült komformitás, egy eleven, emberi díszlet! Coretti a szállodára bámult... és elvesztette a bátorságát. Megfordult és elment.
    Tizenhat háztömbnyit sétált, mikor rádöbbent, hogy nem is részeg. Színjózan volt.

    Reggel betelefonált a munkahelyére, és töröltette az első két előadását. Hiába számított rá, nem volt másnapos. A szája nem száradt ki, és amikor a fürdőszobatükörben magára bámult, látta, hogy a szemei sem véresek.
    Délután aludt, és birkaarcú emberekről álmodott, akiknek a képe italospalack-sorok mögötti tükrökből verődik vissza.

    Azon az estén úgy döntött, elmegy valahová vacsorázni. Egyedül ment – és nem evett semmit. Úgy érezte, mintha az étel visszanézne rá. Összekavarta, hogy úgy nézzen ki, mintha evett volna belőle, majd fizetett, és átment egy bárba. Aztán meg egybe. Aztán a következőbe. A nőt kereste. Már a hitelkártyáját használta, bár tudta, hogy a számlája már jócskán mínuszban van. Ha látta is a nőt, nem ismerte fel.
    Időnként benézett a szállodába, ahová látta bemenni. Óvatosan szemügyre vett minden érkező és távozó párocskát. Tudta, hogy a külseje alapján képtelen lenne felismerni a nőt, de arra számított, hogy érezni fog valamit, valamilyen intuitív módon mégis megismeri, ha meglátja. Figyelte a párokat, és egyszer sem volt benne biztos, hogy megtalálta, akit keresett.
    Az elkövetkezendő hetekben szisztematikusan végiglátogatta a város összes francos piáldáját. Egy térképpel és öt tépett szaknévsorral felfegyverkezve, fokozatosan haladt az egyre eldugottabb csehók, a telefonkönyvben nem is szereplő bárok felé. Némelyik "intézménynek" még telefonja sem volt. Belépett néhány kétes hírű privát klubba; felfedezte az engedély nélkül, de nonstop üzemelő önkiszolgáló kocsmákat, és idegesen üldögélt sötét szobákban, ahol olyan szexuális perverziók jelentették a műsort, amelyek létezéséről addig nem is álmodott.
Folytatta a kutatást és lassan kialakult a szokásos esti útvonala. Mindig a Kiskapuval kezdte. A nőt sohasem találta ott, de másik, és a következő helyen sem. A mixerek és csaposok már ismerték, és örültek, ha meglátták, mert egymás után rendelte az italokat, és sohasem látszott részegnek. Egy kicsit ugyan megbámulta a többi vendéget... na és?
    Coretti elvesztette a munkáját. Túl sokszor hiányzott. Amikor ideje volt rá, mindig a szállodát figyelte. Sokszor már napközben is odament. Túl sok bárban látták. Úgy tűnt, mintha sohasem váltana ruhát. Nem vállalt előadásokat az esti tagozaton. Sokszor félbehagyta a mondókáját, és üres tekintettel bámult kifelé az ablakon.
    Titokban örült neki, hogy kirúgták. A tantestületi ebédek során mindig furcsán néztek rá, ha nem tudta megenni az ételt. Különben is, így sokkal több ideje jutott a kutatásra.
    Coretti egy szerda hajnalban, 2:15-kor, egy Mag-tárnak nevezett buzibárban találta meg a nőt. A helyiség falait durva falambéria borította, amin kötőfékek, meg elrozsdált földművesszerszámok függtek. A levegőt metszővé tette a parfümillat, a nevetgélés és a sörszag. A nő éppen mindenki viháncoló nővérkéje volt; kékflitteres ruhát viselt, rövid, sima, barna hajába zöld tollat tűzött. Amikor meglátta, Coretti kis híján felzokogott örömében, és szinte fizikai megkönnyebbülést érzett. A nő és a hozzá hasonlók léte valami furcsa büszkeséggel töltötte el. A nő ezen a helyen is otthon érezte magát. Tipikus példány volt, ártalmatlan boszorkány, aki nem jelentett veszélyt sem a bikákra, sem a kis köcsögeikre. Partnere – egy kortalan, gondosan beőszített halántékú férfiangóraszvettert és hosszú viharkabátot viselt.
    Ittak és ittak, megállás nélkül kacarászva – a nevetésük is illett a helyhez –, aztán kimentek az esőbe. Taxi várt rájuk; az ablaktörlői láttán Coretti szíve dupla sebességgel kezdett dobogni. Kiporoszkált a vizes járdára, bemászott a taxiba, és várta a nő meg a férfi reakcióját.
    Coretti a hátsó ülésre, a nő mellé telepedett. Az ősz halántékú előreszólt a sofőrnek. A sofőr belemormolt valamit a kézimikrofonjába, sebességet váltott, és a kocsi kiszáguldott az esőverte, sötét utcákra. A városkép a legcsekélyebb benyomást sem tette Corettire, aki magába nézve szinte látta, hogy a taxi megáll, és az ősz férfi, meg a nevetgélő nő kilöki őt, és mosolyogva mindketten egy elmegyógyintézet kapujára mutatnak. Vagy hogy a taxi megáll, a pár őfelé fordul, és mindketten szomorúan megrázzák a fejüket. Tucatnyi variációban elképzelte, hogy a taxi fékez egy néptelen mellékutcán, a férfi és a nő pedig módszeresen megfojtja őt, majd kilöki hulláját az esőbe. Megölik, mert nem közéjük való. Kívülálló.
    Ám végül nem ez történt: megérkeztek Coretti szállodája elé.
    A kocsi utasterének erőtlen világításánál Coretti közvetlen közelről látta, ahogy a férfi a kabátja alá nyúl, hogy kifizesse a viteldíjat. Látta a kabát szegélyét, és azt is, hogy a viharkabát voltaképp a szvetter külső rétegét képezi. Sem zseb, sem tárca nem dudorodott ott, ahová a férfi nyúlt, valami mégis feltárult odabent. Ahogy a férfi ujjai hozzáértek, kitágult a rés, és kiöklendezett magából valamit. Három összehajtogatott bankjegyet. A papírdarabok nedvesek voltak, de ahogy a férfi szétnyitotta őket, olyan gyorsan száradtak, akár a gubóból kibúvó molylepke szárnyai.
    – A többi a magáé – mondta a bárférfi, és kimászott a taxiból.
    Antoinette is kisiklott. Coretti követte őket, s közben még mindig maga előtt látta a nyílást, a nedves, vörös szélű, kopoltyúszerű rést.
    Az előcsarnok üres volt, a recepciós egy keresztrejtvény fölé hajolt. A pár nesztelenül átsiklott a hallon, és belépett a liftbe. Coretti követte őket. Egyszer megpróbálta elkapni a nő pillantását, ám az mintha észre sem vette volna. Amikor a lift hét emelettel maga mögött hagyta Coretti szintjét, a nő előrehajolt, és kutyaként szimatolt a krómozott fali hamutartóba.
    A szállodák késő este sosem nyugodtak. A folyosókon sosem teljes a csend; alig hallható sóhajok, lepedőzizegés, álmukban beszélő emberek fojtott hangjai törik meg a némaságot. A kilencedik emelet folyosóján Coretti mégis úgy érezte, mintha abszolút vákuumban, süket csendben mozogna. Még a cipői sem koppantak a színtelen szőnyegen, még kívülálló szívének dobogása is beleveszett a tapéta bizonytalan mintázatába. Megpróbálta figyelemmel kísérni az ajtókra csavarozott háromjegyű plasztikszámokat, ám a folyosó mintha végtelen lett volna. A férfi végül megállt egy ajtó előtt – egy ugyanolyan műrózsafa ajtó előtt, mint az összes többi –, kezét a zárra tette, tenyerét a fémre tapasztotta. Halk, kaparászó hang hallatszott, a zárszerkezet kattant egyet, s az ajtó kitárult. Ahogy a férfi leengedte a kezét, Coretti látta, ahogy a szürkés-rózsaszín, kulcs alakú nyúlvány nedvesen visszahúzódik a sápadt húsba.
    A szobában sötét volt, a reluxán keresztül azonban beszűrődött a város neonaurájának fénye, így Coretti szemügyre vehette az ágyon, a díványon, a karosszékekben és a teakonyha magas székein ülő tucatnyi ember arcát. Először úgy látta, nyitva van a szemük, aztán rájött, hogy mattszínű pupilláikat pillogó hártyák fedik, harmadik szempillájukon halványan visszatükröződik az ablakon beszivárgó neonfény. Mindannyian olyan öltözéket viseltek, ami illett a bárhoz, ahol legutoljára jártak: alaktalan, az Üdvhadseregtől beszerzett nagykabátokat, fényes, külvárosi ízlésnek megfelelő szabadidőruhákat; az estélyi ruhákkal poros munkásoverallok, a motoros bőrcuccokkal gondosan kefélt Harris tweedöltönyök feleseltek. Alvás közben minden hamis emberi vonás eltűnt a bárnéphez tartozók arcáról.
    Pihentek.
    Coretti nője partnerével együtt a teakonyhában, a munkapult plasztiktetején talált helyet magának. Coretti tétován állt az üres szőnyeg közepén. Úgy érezte, több fényévnyi távolság választja el a többiektől, de valami hívta, hogy küzdje le a messzeséget. Valami pihenést ígért neki, békét és azt, hogy végre ő is tartozhat valahová. Mégis habozott, remegett a bizonytalanságtól, ami mintha a testét alkotó sejtek genetikus magjából eredt volna.
    Az alvók végül kinyitották szemüket; a hártyák mintegy vezényszóra oldalt csúsztak, és feltűnt mögöttük az óceán legmélyebb árkaiban lakó lények földönkívüli nyugalma.
    Coretti felüvöltött és elrohant. Végigszáguldott a folyosókon, le a visszahangzó lépcsőkön, ki a hűvös esőbe, a majdnem üres utcákra.
    Soha többé nem tért vissza abba a szállodába, a harmadik szinten levő szobájába. Egy unott házideteketív összegyűjtötte a lingvisztikai jegyzeteket, és az egyetlen bőröndre való ruhát. Egy árverésen mindent eladtak.
    Coretti egy panzióban vett ki szobát, amit egy antialkoholista baptistanő vezetett, aki minden túlfőzött vacsora előtt rákényszerített a lakóira egy közös imát. A nőt nem érdekelte különösebben, hogy Coretti sohasem csatlakozik hozzájuk – a férfi elmagyarázta neki, hogy munkahelyén ingyen vacsorát kap. Szabadon és nagy szakértelemmel hazudott. A panzióban sohasem ivott, és egyszer sem fordult elő, hogy részegen ment volna haza. Mr. Coretti kicsit furcsa volt, de mindig időben kifizette a lakbért. Ráadásul nagyon csendes embernek bizonyult.
    Coretti abbahagyta a lány keresését. Már nem járt bárokba sem. Papírzacskókba rejtett üvegekből ivott, miközben hazafelé, vagy a munkahelyére, egy könyvkiadó raktárházába ment, ami körül – mivel iparzónában volt – csak néhány kocsma kapott működési engedélyt.
    Coretti éjszakánként dolgozott.
    Időnként, hajnalban, vetetlen ágya szélén kuporogva, szenderegve – már sohasem aludt fekve – a lányra, Antoinette-re gondolt. És azokra. A bárnépségre. Az összetartozókra. Időnként álmodozott. Lehet, hogy olyanok ezek, mint a háziegerek vagy a rovarok, amik arra rendeltettek, hogy emberkéz alkotta házak falaiban éljenek. Egy olyan állatfajta, melynek egyedei pusztán alkoholtartalmú párlatokon élnek. Különleges felépítésű testük átalakítja az alkoholt, és a koktélokban, borokban, és sörökben meglevő különböző proteineket azzá, amire a szervezetüknek szüksége van. A kaméleonhoz és a kőhalhoz hasonlóan változtatják külsejüket, ezzel védik magukat, és így nyugodtan élhetnek közöttünk. Lehet, gondolta Coretti, hogy fokozatosan fejlődnek ki. Az első stádiumokban még embernek látszanak, emberi ételeket fogyasztanak, és csak annyiban mások, hogy érezni rajtuk: kívülállók.
    Egy saját fortélytárral és saját adottságokkal vagy ösztönökkel rendelkező nagyvárosi állatfajta, aminek egyedei képesek rá, hogy közelről felismerjék egymást.
    Talán.
    Vagy mégsem.
    Coretti álomba merült.
    Az egyik szerdán, három héttel azután, hogy elkezdett dolgozni az új munkahelyén, háziasszonya rányitotta a szobája ajtaját – sohasem kopogtatott –, és közölte, hogy telefonon keresik. Az asszony hangja zord volt a nála megszokottnak számító gyanakvástól. Coretti követte a sötét folyosón át a második emeleti nappaliba, ahol a telefon volt.
    Amikor a füléhez emelte a régimódi fekete kagylót, először csak valami halk zenét hallott, majd a hang-falak töredezett beszélgetés-amalgámmá foszlottak. Nevetés. Senki sem beszélt hozzá, senki sem beszélte túl a bár zajait, de a háttérben szóló dal a Te vagy az oka, hogy rondák a kölykeink volt.
    Azután csak a tárcsahang hallatszott. A telefonáló bontotta a vonalat.

    Később, mikor újra egyedül maradt a szobájában, miközben az egy emelettel lejjebb járkáló házinéni kemény lépteinek koppanásait hallgatta, Coretti rádöbbent, hogy semmi értelme maradnia. Megérkezett a hívás – a tulajdonos azonban mindenkitől megkövetelte a háromhetes felmondási időt, aki el akarta hagyni a házat. Ez azt jelentette, hogy Coretti tartozott egy bizonyos összeggel. Az ösztönei azt súgták, ne vitatkozzon.
    A szomszéd szobában lakó keresztény munkás álmában felköhögött. Coretti felállt, végigment a folyosón, és a telefonhoz sietett. Beszólt az éjszakai műszak vezetőjének, hogy kilép a munkahelyéről. Letette a kagylót, visszament a szobájába, kulcsra zárta maga mögött az ajtót, és lassan levetette a ruháit. Meztelenül állt a barna acélkomód fölé akasztott, rikító keretbe foglalt, Jézust ábrázoló kőnyomat előtt.
    Azután előszámolt kilenc darab tízest. A komód tetején díszelgő, imára kulcsolt kezeket ábrázoló szobrocska mellé tette őket.
    Szép bankjegyek voltak, tökéletesek. Ő maga készítette valamennyit.

    Ezúttal nem volt kedve cseverészni. A nő egy margaritát ivott, és ő is ugyanazt rendelte. A nő fizetett – a pénzt egy fürge kézmozdulattal a mélyen dekoltált ruhában domborodó mellei közül húzta elő. Coretti az összezáródó kopoltyúra pillantott. Izgalom áradt szét benne – de ezúttal valahogy ez sem váltott ki erekciót.
    A harmadik margarita után a csípője összeért a nőével. Valami lassú, orgazmikus hullámokkal terjedő érzés kerítette hatalmába. Ahol egymáshoz értek, ragacsos lett a testük; egy akkora területen, mint a hüvelyujja hegye, szétnyílt a ruhájuk. Coretti megkettőződött. Az egyik énje, a belső, teljes sejtegyesüléssel összekapcsolódott a nővel – a másik, a porhüvely a bárszéken ült, egy pohár mellé támasztotta könyökét, keverőkanálkát forgatott az ujjai közt, és jóindulatúan mosolygott maga elé. Nyugodt volt a rideg homályban.
    És egyszer, de csak egyszer, a távolinak tűnő, aggódó énje arra kényszerítette Corettit, hogy nézzen le oda, ahol halványvörös csövecskék pulzáltak, ahol piciny ajkakban végződő, egymáshoz kapcsolódó szellőrózsák összegabalyodott kacsaira emlékeztető csápok mozogtak kettejük között.
    Párosodtak, és senki sem tudott róla.
    A mixer, amikor elé tette a következő italát, fáradt mosolyt villantott Corettire.
    – Jól esik odaki’, mi? Nem akarja abbahagyni.
    – Az egész francos héten ilyen volt – felelte Coretti. – Úgy esik, mintha mindent el akarna mosni.
    Pontosan ejtette ki a szavakat. Úgy beszélt, akár egy valódi ember.