Mese a Végtelen történet és a Momo írójának tollából, melyből megtudható, hogy mi a varázslás legelemibb titka.

Mivel egészen biztos vagyok benne, hogy ifjú olvasóimban heves kíváncsiság él minden iránt, ami az iskolával függ össze (vagy tévednék?), el szeretném mesélni, hogyan folyik a tanítás Vágyországban.
     Vágyország az az ország, amelyről bizonyos mesékben és történetekben az áll, hogy ott „a kívánság még segít valamit”. Egyébként egyáltalán nincs olyan szörnyű messze a mi Mindennapi Világunktól, ahogyan a legtöbb ember képzeli, ennek ellenére elég nehéz odajutni. Ugyanis ez csak úgy lehetséges, ha az embert személyesen meghívják, mert Vágyország lakói semmiképpen sem akarnak tömegturizmust a területükön. Egyesek ezt sajnálatosnak találják, ám alapjában véve így helyes – amint hamarosan mindenki be fogja látni, aki elolvasta beszámolómat.
     A régi idők legtöbb varázslója ebből az országból származik. Manapság, eltekintve néhány kivételtől, szívesebben maradnak otthon. Azt mondhatnánk, hogy Vágyországban mindenki tud egy icipicit varázsolni. Ám, hogy a varázslást pontosan és szakszerűen elsajátítsák, iskolába kell járniuk.
     Sok éve annak – régebben, mint legtöbben közületek a világon vannak –, hogy számos utazásom egyike abba a mesebeli országba vitt (mint mondottam, természetesen hivatalos meghívással). A lakosság szokásait és életmódját akartam alaposan tanulmányozni, ezért hosszabb ideig tartózkodtam ott, s közben megismerkedtem két gyerekkel és össze is barátkoztam velük. Ikrek voltak, a fiút Mugnak, a lányt Amalasvintának hívták, az egyszerűség kedvéért Málinak. Mindketten körülbelül kilencévesek voltak, kék szeműek és fekete hajúak, a fiúnak kefehaja volt, a lánynak lófarok frizurája. Annak a vendéglős családnak a gyermekei voltak, akiknél szobát béreltem, mind kimondottan barátságos emberek, a gyermekek is igazán kedves kedvesek voltak, és képességeikhez mérten segítettek a tanulmányaimban. Így alakult ki, hogy egyszer-másszor ott lehettem az iskolai oktatásukon. Legtöbbször egész hátul ültem az utolsó padban, és csendben figyeltem, mivel nem akartam zavarni.
     Máskülönben nem mindenki mehet csak úgy egyszerűen ilyen iskolába, csak olyan gyerekek, akik különösen tehetségesek, vagyis akik rendkívül erősen tudnak kívánni valamit. Általában persze minden gyerek képes arra, hogy ezt-azt hevesen megkívánjon, de a legtöbbjénél ez csak rövid ideig tart, s aztán a dolog feledésbe merül. Ahhoz, hogy valaki a varázslóiskolába járhasson, nagy kitartással és egyenesen izzó erővel kell valamit kívánnia. E tekintetben előzőleg vizsgálaton esik át.
     Az osztály, amelyet megismertem, hét tanulóból állt, de most az öt másikat nem akarom egyenként bemutatni, mert nagyon elkalandoznék. Amint később megtudtam, mindig páratlan számú növendéknek kellett lennie, tíz alatt, tehát legkevesebb háromnak és legfeljebb kilencnek. Ha kilencnél többent jelentkeztek oktatásra, akkor egyéni osztályt képeztek ki, s ha páros volt a szám, várniuk kellett, míg még egy gyerek hozzájött. Hogy ez miért volt így, nem sikerült kiderítenem, de így volt.
     A tanítót Szilber Rozmarinónak hívták, bizonytalan korú, gömbölyded úr volt, aki kicsi szemüveget viselt az orrán és világoskék cilindert a fején. Gyakran huncutul mosolygott, és egyébként is olyannak látszott, mint akit nem könnyű kihozni a sodrából.
     Amikor első nap az osztályterembe léptem, már minden tanuló a helyén ült (magam, mint említettem, az utolsó sorban), és várakozásteljesen néztek a tanítóra. Ez bemutatkozott a gyerekeknek, és megkérdezte a nevüket, csakúgy, mint ahogy nálunk is szokásban van. Ezek után helyet foglalt egy kagylófotelben a falitábla mellett, kezeit a hasán összekulcsolta, szemét lehunyta és hallgatott.
     – Szilber tanító úr kérem – szólalt meg Mug kissé kotnyelesen, mert nagyon türelmetlen volt –, mikor kezdjük már a varázslást?
     Mivel a tanító csak hallgatott, kérdését megismételte, valamivel hangosabban. Szilber úr felnyitotta a szemét, és kis szemüvegén keresztül elgondolkodva pillantott rá. Elmosolyodott, és így válaszolt: – Nem kell kiabálnod, fiam, nem vagyok nagyothalló. Legyetek türelemmel, de mindenekelőtt valami fontosat kell nektek megmagyaráznom, és azon gondolkozom, hogyan.
     Miután ismét egy ideig hallgatott, megkérdezte: – Tehát ti most azért vagytok itt, hogy varázslást tanuljatok. Meséljétek el hát, hogyan képzelitek.
     Máli jelentkezett: – Úgy gondoltam, hogy mindenféle mondásokat és szabályokat kell kívülről megtanulnom, és talán ilyen-olyan mozdulatokat és jeleket, amiket az ember a kezével csinál.
     – Valószínű – mondta egy másik fiú –, hogy egy sereg felszerelés és készülék is kell hozzá, melyekhez érteni kell kémiai retorták, vagy hogy hívják ezeket, és különleges befőttesüvegek.
     – És mindenféle füvek, porok és eszközök! – kiáltotta egy kislány.
     – Varázspálca! – javasolta egy másik.
     – Vagy titkosírással írt könyvek – vélte egy fiú –, melyeket csak úgy lehet megfejteni, ha az ember ismeri a trükköt.
     – Egy mágikus kard! – kiáltotta Mug lelkesen.
     – És talán egy szép hosszú köpeny – mondta Máli álmodozva –, kék bársonyból, rajta csillagképek és egy hosszú, csúcsos süveg...
     – Ezek azonban – szakította félbe Szilber úr – mind csak külső segédeszközök, melyek egyesek számára fontosak, mások számára nem. Ami valóban szükséges, az sokkal egyszerűbb és egyúttal sokkal nehezebb. Bennetek magatokban rejtezik.
     Mindnyájan tanácstalanul hallgattak.
     – Ez bizony a vágyerő – folytatta Szilber tanító úr. – Aki varázsolni akar, annak uralkodnia kell a vágyerején és alkalmaznia azt. Ám ehhez előbb ismernie kell a valódi kívánságát és meg kell tanulnia bánni vele.
     Ismét szünetet tartott, mielőtt folytatta: – Tulajdonképpen csak igazán meg kell ismerni, őszintén és becsületesen, s minden egyéb úgyszólván magától adódik. De egyáltalán nem egyszerű rájönni, hogy kinek mi a valódi vágya.
     – Mit jelent az, hogy rájönni? – tudakolta Mug. – Ha én valamit kívánok, akkor kívánom és kész. De mennyire kívánom! Viszont ettől még korántsem fogok tudni varázsolni.
     – Épp ezért beszéltem a valódi vágyról – magyarázta Szilber úr –, ezt ugyanis csak akkor ismeri meg valaki, ha átéli a saját történetét.
     – A saját történetét? – csodálkozott Máli. – Hát mindenkinek van ilyen?
     – Nem, nem mindenkinek, egyáltalán nem mindenkinek – a tanító sóhajtott –, jóllehet mi itt Vágyországban viszonylag még jól állunk e tekintetben. Ám kint a Mindennapok Világában az emberek többsége soha nem éli meg a saját történetét. Nem is helyeznek súlyt rá. Amit tesznek vagy ami megesik velük, azt éppúgy megtehetné egy másik és megeshetne egy másikkal. Nem így van?
Ezzel rám nézett, aki ott ültem az utolsó padban. Minden gyerek hátrafordult felém. Zavartan bólintottam, és kissé elpirultam.
     – És emiatt – vette fel Szilber úr újra a beszéd fonalát –, nem jutnak el soha oda, hogy a valódi vágyukat felismerjék. A legtöbb ember csak úgy gondolja, hogy tudja, mit kíván. Az egyik például úgy gondolja, hogy híres orvos vagy professzor vagy miniszter szeretne lenni, pedig igazi vágya szerint, melyet egyáltalán nem ismer, egyszerű, jó kertész lenne. A másik úgy véli, hogy gazdag és hatalmas szeretne lenni, de igazi vágya szerint cirkuszi bohóc lenne. Sokan úgy gondolják, hogy őszintén szeretnék, hogy a világon minden embernek jó dolga legyen, hogy mindenki boldogan és elégedetten éljen, hogy mindenki kedves legyen a másikhoz, hogy az igazság győzzön és béke uralkodjék. Az ilyen emberek igencsak elcsodálkoznának, ha megismernék a valódi vágyukat. Csak úgy gondolják, hogy mindezt kívánják, mert önmagukat erényes és jó embernek szeretnék látni. De az óhaj nem ugyanaz, mint a valódi vágy. Az ő valódi vágyuk gyakran egészen másra irányul, időnként éppenséggel az ellenkezőjére. Emiatt soha nincsenek egészen összhangban önmagukkal. És minthhogy idegen kívánságaik idegen történetből valók, soha nem élik át saját történetüket. És természetesen emiatt nem tudnak varázsolni sem.
     – Ez azt jelenti, hogy aki összhangban áll önmagával, már tud is varázsolni? – kérdezte hitetlenkedve Máli.
Szilber úr bólintott. – Néha a kisujját sem kell mozdítania azért, hogy a kívánsága teljesüljön. Nyilván szinte magától áll össze az egész.
     A gyerekek egy darabig gondolkoztak, azután Mug szólalt meg: – A tanító úr valóban tud varázsolni?
     – Természetesen – válaszolta méltóságteljesen Szilber úr –, különben nem lennék a tanítótok. Én mindenre megtanítalak benneteket, mert éppen ez a kívánságom.
     – Lehetne, hogy bemutatna nekünk valami varázslást? – tudakolta Máli. – Csak úgy a tréfa kedvéért gondolnám.
     – Mindent a maga idejében – mondta Szilber úr. – Majd rákerül a sor. Ebben a pillanatban nincs ilyen kívánságom.
     A gyerekek kissé csalódott arcot vágtak.
     – Előfordult már, hogy úgy igazából varázsolni tetszett? – tudakolta Mug abban a reményben, hogy legalább hallhatnak valami történetet.
     – Magától értetődő – válaszolta Szilber úr –, például azt kívántam magamnak, hogy mindnyájan hozzám jöjjetek az iskolába, és most itt vagytok.
     – Vagy úgy – mondta Mug vontatottan, és gyors pillantást váltott testvérével –, és ha nem jöttünk volna?
     Szilber úr mosolyogva csóválta a fejét. – De hát eljöttetek.
     – De önként, magunktól jöttünk! – kiabáltak most egymás szavába vágva a gyerekek.
     – Csendet kérek! Mindig csendet és nyugalmat! – csitította az osztályt Szilber tanító úr. – Persze hogy önként vagytok itt. Egy jó varázsló ugyanis mindig tiszteletben tartja a másik ember szabad akaratát. Senkit nem kényszerít semmire. A ti kívánságaitok és az enyém pontosan kiegészítették egymást. Ez a dolog titka.
     – És nincsenek rossz kívánságok – kérdezte gondterhelten Máli. – És gonosz varázslók?
     Szilber úr arca elkomolyodott. – Ez nagyon fontos kérdés, Málikám. Igazad van, akad gonosz varázsló is – de igen ritkán. Mert az ilyennek is teljes összhangban kell lennie önmagával, csak éppen a gonoszságban. És erre szinte senki sem képes. Ugyanis senkit és semmit nem szabad szeretnie, alapjában véve még önmagát sem. Azonkívül az ilyennek csak azokon van hatalma, akik nem ismerik valódi vágyaikat, és emiatt nincsenek összhangban önmagukkal. Ezért olyan fontos, hogy vegyétek a fáradságot és szorgalmasan tanuljatok, mert a varázslás komoly dolog – akkor is, ha sokan csak azért csinálják, hogy másokat szórakoztassanak. Remélem, mindnyájan megértettétek.
     A gyerekek hallgattak és elgondolkodó arcot vágtak.
     – És most – folytatta Szilber tanító úr –, a vágyerő első és legfontosabb szabályát ismertetem meg veletek. – Felállt, és ezt írta a táblára:

1. Csak azt kívánhatod igazán,
    amit lehetségesnek tartasz.
2. Csak azt tarthatod lehetségesnek,
    ami a történetedhez tartozik.
3. Csak az tartozik a történetedhez,
    amit valóban kívánsz.

     – Ezt a szabályt – mondta Szilber úr, és még egyszer aláhúzta a sorokat –, jól az elmétekbe kell vésnetek és el kell rajta gondolkodnotok. Akkor is, ha most talán nem egészen értitek, majd lassanként megvilágosodik előttetek.
     – Ez azt jelenti – kérdezte izgatottan Mug –, hogy ha lehetségesnek tartom, hogy repüljek, akkor tudok is repülni – egyszerűen így?
     Szilber úr bólintott. – Igen, akkor fogsz tudni.
     Mug felugrott. – Ezt akkor rögtön kipróbálom! Felmászom az iskola tetejére és elrepülök.
     Az ajtóhoz rohant, és Szilber úr nem tett semmit, hogy visszatartsa. Mug habozott, és visszafordult a tanító felé: – És ha mégis leesnék?
     Szilber úr levette a szemüvegét és megtörölte. – Nem vagy biztos benne, hogy ez a valódi történetedhez tartozik-e? – kérdezte, és vizsgálódva pillantott az üvegen keresztül.
     – Fogalmam sincs – ismerte el megszeppenve Mug.
     – Tehát nem tartod minden kétséget kizárón lehetségesnek? – faggatta tovább Szilber úr.
     – Hát nem – mondta Mug, és megvonta a vállát.
     – Talán bizony nem is vagy összhangban önmagaddal? – érdeklődött Szilber úr. – A valóságban talán egészen más kívánságaid vannak?
     – Lehet – felelte Mug.
     – Akkor még kellemetlen meglepetés is érhet, kedves Mug. Természetesen nem fogsz repülni, hanem leesel és eltöröd a lábad. Ennyire azért nem egyszerű a varázslás, hiszen akkor teljesen fölösleges lenne az iskola, éppúgy késéőbb a varázslógimnázium és a varázslóegyetem is. Vagy talán jobban tudod, és ennek ellenére megpróbálod?
     – Inkább nem – mormogta Mug, és visszaült a helyére. – Sokkal nehezebb, mint gondoltam.
     – Jó, hogy ezt belátod – mondta Szilber úr, és újra feltette a szemüvegét. – És ezzel a tanításnak mára vége. Viszontlátásra holnap.
     Muggal és Málival együtt mentem haza. Mindketten gondolataikba merültek, s én nem akartam zavarni őket.
     A következő három hétben másfelé voltam elfoglalva. Ugyanis Vágyország Rege- és Meseügyi Minisztere országos szemleútra hívott meg, melynek folyamán igen sok rendkívül érdekes látnivaló jutott osztályrészemül. De erről most nem akarok beszélni. Amint visszaérkeztem, tüstént a varázslóiskolába siettem, hogy meglássam, mit tanultak időközben a gyerekek – mindenekelőtt barátaim, Máli és Mug.
     Az osztály éppen azon szorgoskodott, hogy a legelső leckét gyakorolja, amely abból állt, hogy bizonyos tárgyakat mozgásra bírjanak, mégpedig anélkül, hogy hozzáérnek, pusztán saját vágyerejük segítségével. Mug előtt egy gyufaszál feküdt, Máli előtt egy tollacska, a többi gyerek varrótűvel, ceruzával vagy fogpiszkálóval kísérletezett.
     Szilber úr ismételten bemutatót tartott a tanítványainak, amennyiben cilinderét a fogasra úsztatta, majd visszahozatta a fejére, vagy egy darab krétát arra bírt, hogy a falitáblára írjon, mintegy magától.
     A gyerekek ott ültek, és igencsak erőlködtek, úgy, hogy a fejük is belevörösödött, de a dolog sehogy sem akart sikerülni.
     – Talán nem találtatok igazi kapcsolatot a kiválasztott tárgyakkal – vetette fel a tanító. – Vegyetek valami mást.
     A gyerekek kicserélték a tárgyakat, és most radírgumival, sapkával vagy zsebkéssel próbálkoztak. Máli egy pingponglabdát helyezett maga elé, és Mug megkísérelte, hogy egy kis öntözőkannával megöntöztesse az ablakpárkányon álló virágcserepet. De mindhiába.
     – Azt kell erősen elképzelnetek – magyarázta Szilber úr –, hogy a tárgy úgy tartozik hozzátok, mint a karotok vagy a lábatok. Ezeknél sem tudjátok, hogy miként történik a mozgatásuk – egyszerűen csináljátok, mert egyek vagytok vele. Pontosan így kell az elképzelésetek révén belebújnotok a tárgyatokba, míg csak nem érzitek belülről, mintha az ujjatok vagy az orrotok lenne. Na, csináljátok már, hiszen olyan egyszerű!
És bizonyítékul keresztülröptetett egy füzetet a szobán, mintha egy nagy pillangó lett volna. A füzet Mug feje körül szálldosott és meglegyintette néhányszor, majd visszavitorlázott Szilber úrhoz. Ebben a pillanatban magasra ugrott az öntözőkanna, de nem a virágcseréphez repült, hanem Szilber úr felé, ahol is megbillent, és egész tartalmát a tanító fejére öntötte. Ezután csörömpölve esett a földre.
     – Hoppá! – hebegte Mug ijdeten. – Bocsánat, tanító úr, nem ezt akartam.
     Az egész osztály nevetett. Szilber úr megtörölte az arcát egy nagy kék zsebkendővel, mosolygott, és így szólt: – Természetesen ezt akartad, kedves Mug fiam, különben nem történt volna meg. Magad sem tudod, hogy ez volt a kívánságod. De nem tesz semmit, hiszen nem vagyok cukorból, örülök azonban, hogy végre megtetted a legelső lépést. Ebből mindnyájan láthatjátok, hogy nem lehetünk elég óvatosak, ha varázslásról van szó.
     Nem tudom, mivel magyarázható, de Mug sikere nyomán láthatóan a többi gyerek is egymás után rájött a dolog nyitjára. Rövid idő múltán már a legkülönbözőbb tárgyak röpködtek ide-oda a teremben.
     Egy hét múlva meggyőződhettem róla, hogy minden gyerek képes egy kis kézmozdulattal vagy csak tekintete erejével nemcsak kis tárgyakat, mint ceruzákat vagy pingponglabdákat megmozdítani, hanem asztalokat és székeket is körbevándoroltatni, vagy egy szekrényt a mennyezeten lebegtetni. Hogy nehéz-e az a tárgy vagy könnyű, így magyarázták nekem, az teljesen mellékes.
     Mug és Máli egyébként gyakran használták szüleik örömére az újonnan szerzett képességüket, amennyiben – mintegy házi feladatként – azt gyakorolták, hogy vágyerejükkel megterítsék az asztalt és étkezés után leszedjék az edényt. Kések, villák, kanalak és tányérok maguktól masíroztak szép sorban az ebédlőbe vagy távoztak onnan, hogy a konyhában rögtön leöblítsék és leszárítsák magukat. Ez a szülők számára rendkívül praktikus volt, és igen büszkék voltak tehetséges ikreikre.

A második lecke már lényegesen nehezebb volt, és néhány gyereknek egy egész hónapra volt szüksége ahhoz, hogy fáradságát siker koronázza. A feladat abban állt, hogy olyan tárgyakat, melyek nem voltak szem előtt, hanem kisebb-nagyobb távolságban rejtőztek, előhívjanak és váratlanul megjelentessenek.
     Szilber úr egy mágnest hozott magával, és egy zacskó igen finom vasreszeléket. Ez utóbbit óvatosan kiöntötte egy darab papírra.
     – Amit itt láttok – magyarázta –, csak egy kis halom vasreszelék. Nincs benne semmi rendszer. De most figyeljetek ide!
     A mágnest a papír alá tartotta, és a vasreszelék rögtön határozott mintába rendeződött.
     – Látjátok – mondta a tanító –, eddig a mágnes volt, vagyis az előttetek levő tárgy, mely a vágyerőtöket egész határozott irányba terelte. De most, hogy ez a tárgy máshol van, a saját erőtökből kell ugyanezt véghezvinnetek.
     Ehhez arra volt szükség, hogy a mindenkori tárgyat olyan élénken képzeljék maguk elé, mintha előttük lenne. Ezenközben semminek nem volt szabad a figyelmet elterelni és nem lehetett másra gondolni. Minden kis részlet fontos volt, különben a kísérlet nem sikerült, vagy megeshetett valakivel, hogy figyelmetlenségből egészen mást varázsolt elő, mint például Máli, aki az óra alatt egyszer megéhezett és a szandálja helyett, melyet eredetileg elő kellett volna hjvnia, a tízóraiját dagasztotta a lábával.
     A gyerekeknek először olyan dolgokkal kellett gyakorolniuk, melyeket a mindennapi használatból jól ismertek, úgy mint fésűvel, övvel, sapkával. Eleinte csak a szomszédos helyiségekbe vitték ezeket a tárgyakat, később az iskolaépület elé, végül egyre messzebbre. Ezután visszatértek az osztályterembe, és magukhoz kívánták a tárgyakat.
     Amikor ezeken a feladatokon végül úrrá lettek, Szilber úr a következőre tért rá: olyan tárgyat kellett előhívniuk, melyet addig nem ismertek, és amelyről azt sem tudták, hogy merre lehet. Ehhez egy képet vettek igénybe, melyet pontosan rögzíteniük kellett, vagy, ami még nehezebb volt, egy leírást. Szó volt például egy bizonyos meghatározott virágról, mely egy bizonyos hegycsúcson virít, vagy egy bizonyos kőről egy tó fenekén, sőt végül egy elásott kincsből származó, értékes gyűrűről is. A legnehezebb mindamellett az volt, hogy ezeket a tárgyakat visszakívánják oda, ahonnan jöttek. Erre Szilber úr, aki különben inkább türelmes és vidám volt, igen nagy súlyt fektetett, és nem tűrt semmiféle felületességet. – Csak a semmirekellő és tisztességtelen emberek veszik igénybe azokat a dolgokat, melyekre nincs is igazán szükségük – mondogatta –, és így zűrzavart keltenek a világban.
     – Aki ezt a szabályt megsérti – magyarázta –, az soha nem jut tovább, és abba kell hagynia a tanulást. – Ezt természetesen egyik gyerek sem akarta, ezért teljes erőből azon voltak, hogy mindent helyesen csináljanak.
     Mint említettem, ezeknél a feladatoknál a gyerekek nem tartózkodtak állandóan az iskolaépületben, hanem gyakran elég messzire távoztak onnan.
     Néhány ilyen kirándulásra elkísértem őket, és így közben megismertem Vágyország legszebb vidékeit. Gyakran azonban saját kötelezettségeimnek kellett eleget tennem, ezért nem tudom saját tapasztalatommal igazolni, hogy a tanulóknak valóban mindig sikerült-e midnent ugyanoda visszavarázsolniuk, ahonnan a dolgok származtak. Ám minthogy Szilber úr szemlátomást elégedett volt velük, felteszem, hogy úgy volt.

Közben ősz lett Vágyországban, viharos szél fújt, és majdnem mindennap esett az eső. Minthogy hajlamos vagyok a meghűlésre, inkább otthon maradtam. Azonkívül megbízást kaptam a királyi könyvtár igazgatójától, hogy részletes beszámolót készítsek a Mindennapi Világban előforduló vágyálmokról. Noha ez az unalmas munka nemigen volt ínyemre, mint az ország vendége nem mondhattam nemet a felkérésre. Így a következő leckét csak Mug és Máli elbeszéléseiből ismerem, akik a napi munka után minden este meglátogattak és beszámoltak varázslóiskolai előmenetelükről.
     Szilber úr megkezdte a következő leckét. Azt a művészetet kellett a résztvevőknek elsajátítaniuk, miképp lehet az egyik dolgot egy másikká átalakítani. Amennyire ifjú barátaimat megértettem, arról volt szó, hogy alkalmi „varázshidat” építsenek. Vagyis ki kellett találniuk, mi a közös két dologban, miáltal a kettőt egymással rokonítani lehet. Ezen az úgynevezett hídon át kellett a vágyerő segítségével az átváltoztatást nyélbe ütni.
     Egy alma esetében, melynek labdává kellett válnia, viszonylag egyszerű volt a dolog. Mindenki azonnal látja, hogy mind a kettő golyó formájú és belső rokonságukat úgyszólván maguktól mutatják. Már nehezebb volt például almává változtatni egy villát. Ekkor a következőképpen kellett eljárni: egy villa – erre kellett gondolni – mindig villa marad, akár nagy, akár kicsi. Ha a villa nagy, akkor mindegy, hogy vasból vagy fából van-e. Nos, minden fa ágazatában mindenféle nagyságú favilla előfordulhat, úgy is mondhatjuk, hogy a fa alapjában véve semmi más, mint egy nagy, sokágú villa. Ez érvényes természetesen az almafára is. Gyümölcse, az egyes alma nyilván csak kicsiny része az almafának, azonban a valóságban minden almamagocskában ismét egy egész almafa rejtőzik. Tehát jogosan állapíthatjuk meg: az alma egyenlő a villával. S ha ez így van, a fordítottja is igaz: a villa egyenlő az almával. S ha valaki a helyes varázs-vágyerőt alkalmazza, e hídon át az egyiket a másikká változtathatja.
     Ebben a példában a híd mindazonáltal még viszonylag rövid, gyorsan eljutunk egyik végétől a másikig. Ám van elég bonyolultabb összefüggés is, melyek húsz, ötven, sőt néha száznál több áthidalást is igényelnek. Mugnak és Málinak gyakran naphosszat kellett töprengenie, míg bizonyos feladatokkal elkészült. Aki ezt nem akarja elhinni, próbáljon meg csak egyszer varázshidat találni egy varrógép és egy aranyhalas üveg, egy kókuszdió és egy tangóharmónika, vagy egy pár papucs és egy napszemüveg között.
     – És tudod – lelkendezett Máli egy este –, tudod, mi a remek az egészben? Az, hogy egész Vágyországban, mi több, valószínűleg az egész világon nincs két olyan dolog, amely valami módon ne lenne egymással összefüggésben. Minden mindennel összefügg valami rejtélyes úton, és ezért lehet valóban mindent mindenné átváltoztatni. – Persze, ha az ember képes rá, gondolom.
     – Ez azért van – fűzte hozzá Máli, miközben okos arcot vágott –, mert a valóságban minden egy. Mindenesetre Szilber tanító úr így mondta.
     Ezen sokáig kellett gondolkodnom, és – őszintén szólva – máig sincs határozott véleményem.

Az ezután következő negyedik leckével minden gyerek láthatólag elég gyorsan megbirkózott. Itt arról volt szó, hogy az eddig elsajátított képességeket nemcsak tárgyakra, hanem ki-ki saját személyére is alkalmazza. Amikor körülbelül egy hét múlva megint az iskolában jártam, minden tanuló azzal foglalkozott, hogy saját magát a gondolat gyorsaságával más helyre juttassa, majd onnan ismét visszahozza.
     Eközben egyébként ismét kellemetlen esemény történt – ezúttal is barátomnak, szegény Mugnak volt kellemetlen.
     Ennél a gyakorlatnál minden részletében pontosan el kellett képzelni a célpontot, ahova valaki át akarta magát helyezni. Mug kedvenc erdei helyét választotta, de a sok fa közül az egyiket, mely ott állt, elfelejtette elképzelni. Amikor éppen oda kívánta magát, olyan erővel ütközött a fa törzsébe, hogy csillagokat látott és kábultan zuhant a földre. Sokáig tartott, míg visszatérhetett, és már Szilber úr is komolyan kezdett érte aggódni. Mikor Mug végül is elénk került, jókora púp volt a homlokán és kék karika a szeme körül. Ilyen maradt a következő két hétben is, habár a mamája otthon tüstént gyógynövényfőzettel átitatott borogatást rakott rá. Ez az élmény mindenesetre figyelmeztetőül szolgált a számára, és ettől kezdve a többi gyerek is még nagyobb gonddal látott a munkához.
     A negyedik lecke másik gyakorlata a repülés volt. Nem mindegy ugyanis, hogy ha valaki egy szempillantás alatt máshová költözteti magát, meg kell-e tennie egy bizonyos utat vagy pedig mint a madár siklik a légen át. Ahogyan a tanulók előzőleg megtanulták a tárgyakat a levegőbe emelni és ott lebegtetni, úgy kellett ezt most önmagukon gyakorolni. Az induláskor először megszabott ritmusban kellett lélegezni, majd röviden visszatartani a lélegzetet, a könyököt oldalra emelni és néhány „szárnycsapással” lassan a magasba lendülni. Ha valaki már a levegőben volt, kiterjeszthette a karját, és nagyon óvatos kézmozgással kormányozhatta magát a levegőben. Ez bizonyos gyakorlást kívánt, a legtöbb gyerek először bukfenceket vetett a levegőben, mert túl hevesen mozgott. Ezért kezdetben addig gyakoroltak az osztályban, míg teljes biztonsággal tudtak a mennyezet alatt tovavitorlázni, anélkül, hogy valamibe beleütközzenek. Csak miután mindnyájan képesek voltak erre, folytatták a tanulást a szabadban. Itt lényegesen nehezebb volt a dolog, mert, mint említettem, időközben már majdnem tél lett, és az idő szörnyen viharos volt. A legkisebb széllökés elég volt ahhoz, hogy valakit eltérítsen a pályájáról és máshová fújjon, minthogy semmibe sem lehetett kapaszkodni. Ám a gyerekeket láthatóan éppen ez szórakoztatta, sivalkodtak és ujjongtak, mintha csak egy láthatatlan hullámvasút hintáztatta volna őket. Szilber úr, aki természetesen velük repült, hiába intette őket rendre és nyugalomra. Csak amikor egynéhányan nem valami gyengéden összeütköztek vagy fakoronákban fennakadtak, szedték össze magukat és folytatták kellő komolysággal és fegyelemmel a gyakorlást.

Vágyországban való tartózkodásom lassan a végéhez közeledett. Egy este látogatóba jött hozzám Szilber úr, kifejezetten személyes jelleggel. Eddig még soha nem tette, így gyanítottam, hogy fontos oka volt rá. Kérésére a szobámban vonultunk vissza, hogy magunkban legyünk.
     – Kedves barátom, ön hamarosan visszatér a Mindennapok Világába – kezdte –, és úgy gondolom, tervbe vette, hogy odaát tudósítást közöljön az iskolánkról, így van?
     – Valóban – ismertem el –, úgy képzeltem, hogy valamit írok róla.
     – Hát, ugye – mondta Szilber úr –, ez ellen semmi kifogás sem merülhet fel, hiszen azért volt itt. Itt tartózkodásának hátralevő idejére is szívesen látjuk önt, kedves barátom, mint tanóráink megfigyelőjét, de egy dologra nyomatékosan meg szeretném kérni.
     – És mi volna az? – kérdeztem.
     – A most következő leckék gyakorlatairól nyugodtan megírhatja, hogy mit tanulnak a nebulók – mondta Szilber úr –, de, kérem, kerüljön minden utalást arra nézve, hogy hogyan csinálják.
     – És miért? – tudakoltam. – Biztos vagyok benne, hogy olvasóimat éppen ez érdekelné a legjobban.
     – Nézze, igen tisztelt uram – magyarázta Szilber úr gondterhesen –, az ember sohasem tudhatja, hogy kinek a kezébe kerül a tudósítása. A mi gyerekeink gyakorlatainál állandóan jelen vagyok, és vigyázok, hogy minden rendben menjen, és semmi baleset ne történjék. Ám lehetséges, hogy olvasói között akadnak felelőtlen, könnyelmű vagy más módon jellemgyenge emberek, akik nem tudnak ellenállni a kísértésnek, hogy egyik vagy másik mutatványt maguk is meg ne próbálják. És ennek ártalmas következményei lehetnek nemcsak ezekre az emberekre, de másokra nézve is.
     Mosolyognom kellett. – Ne aggodalmaskodjék, tisztelt mester – nyugtattam meg –, nálunk a Mindennapok Világában úgysem működik az ön varázslata. Azonkívül a legtöbb olvasóm még csak el sem hinné, amiről beszámolok.
     – Ennek ellenére – makacskodott komolyan Szilber úr – előfordulhat, hogy ön téved. Kérem, teljesítse hát ezt a kis kérésemet.
     – Ha ez önt megnyugtatja – válaszoltam vonakodva.
     – Tehát megígéri? – kérdezte.
     – Jó, megígérem.
     Ezt az ígéretemet természetesen meg kell tartanom, még akkor is, ha számomra meglehetősen fölöslegesnek tűnik. Ezért tehát a továbbiakban csak azt fogom elbeszélni, amit a gyerekek tanultak, de nem azt, hogy hogyan hajtották végre.

Az ötödik lecke abban állt, hogy saját magukat láthatatlanná kellett tenniük. Ebben az állapotban valaki nemcsak észrevétlenül mehetett bárhova, hanem – akárcsak a korábbi leckék folyamán – egy tetszőleges helyre vitethette át magát vagy a levegőben lebeghetett. Mi több, zárt ajtókon és vastag falakon is átjárhatott, mintha ködből volna. Amikor Mug és Máli már elsajátították ezt a művészetet, elmesélték, hogy ennek a láthatatlan állapotnak egyvalami hátránya is van. Mert közben az ember csak meglehetősen és bizonytalanul észleli a körülötte lévő dolgokat, mintha színes fátylon át nézné őket. Egy levelet vagy egy könyvet például nem tud elolvasni, ehhez először ismét láthatóvá kell tennie magát. Mindez elég kellemetlen testi közérzettel jár, és komoly veszély forrása is lehet. Ha valaki figyelmetlenségből láthatóvá tenné magát, mialatt egy vastag falban, egy sziklában vagy valami hasonlóban tartózkodik, menthetetlenül benne rekedne.
     Ez azonban egyik gyerekkel sem esett meg, erről Szilber úr gondoskodott. Mindenesetre kezdtem belátni, hogy az ígéret, melyet a tanítónak kellett tennem, nem is volt annyira megalapozatlan. Jóllehet, most is ugyanúgy meg vagyok győződve róla, mint akkor, hogy ezek a dolgok a Mindennapok Világában lehetetlenek, mégis libabőrös leszek a puszta gondolattól, hogy a dolog másképpen is alakulhatna. Az ajánlott óvatossági rendszabály jelentőségét illetően ugyanakkor teljes bizonyosságot szereztem Vágyországban való tartózkodásom utolsó hetében, amikor megtörtént az a szerencsétlenség, mely komolyan kétségessé tette Mug és Máli magasabb osztályba lépését. De sorjában akarom elbeszélni a dolgokat.

A hatodik és hetedik lecke bizonyos értelemben egymásba olvadt, noha nehézség tekintetében jelentősen különbözött egymástól. Mindkét esetben valaminek a létrehozásáról volt szó – a hatodik leckében tárgyak alkotásáról, a hetedikben, mely egyébként az utolsó volt ebben az iskolaévben, lények teremtéséről. Igen, valóban, Vágyország varázsló-tanulói már az elemi iskolában megtanulják, hogy olyan tárgyakat és lényeket találjanak ki, melyek azelőtt soha sehol nem léteztek még, és hogy ezeket vágyerővel valóságossá tegyék.
     Ahogyan minálunk festenek, rajzolnak vagy modelleznek a gyerekek, Mug és Máli azt gyakorolták, hogyan tudnak a semmiből, jobban mondva a fantáziájukból, dolgokat létrehozni. Mint már korábban, itt is feltétlenül szükséges volt, hogy a legkisebb részletekig pontosan elképzeljék a tárgyat, mintha csak a szemük előtt állna. Csak most éppen az volt a lényeg, hogy egészen új elképzelést alakítsanak ki, az emlékezet előképe nélkül.
     Ez a gyakorlat a legtöbb gyereknek kezdetben csak lassan sikerült, egy-két órai tökéletes koncentráció kellett ahhoz, hogy a legegyszerűbb elképzelést a láthatóságig sűrítsék. Néhány dolog csak részben, nem teljes formában jött létre: fél baba, szár nélküli pipa, bicikli kerekek nélkül... Pár nap múlva Máli annyira jutott, hogy egy röpke negyedóra alatt létrehozott egy pohár málnaszörpöt, melyet meg is lehetett inni. Ezután ment minden, mint a karikacsapás. További egy hét múlva Mugnak sikerült tizenegy perc alatt egy egész mozdonyt az osztályterembe varázsolnia, s az füstölt és fújtatott. Mindenki elkezdett köhögni és majd megfulladt, míg Mugnak sikerült a mozdonyt újra eltüntetnie. Ettől a kis közjátéktól eltekintve, élvezet volt nézni, mi mindent produkáltak a gyerekek: játék órát, csillárt, korcsolyát és cserépkályhát, lovagi felszerelést és távcsövet, cowboykalapot és tűzijáték-rakétákat – egyszóval mindent!
     A hetedik és utolsó lecke, élőlények alkotása, sokkal nehezebb volt és sokkal tovább tartott. Málinak két teljes napra volt szüksége első művéhez, egy csodálatos tarka halacskához, mely a sötétben világított és fel-alá úszkált egy akváriumban. Olyan büszke volt rá és annyira tetszett is neki, hogy csak nehéz szívvel határozta el magát arra, hogy a kis teremtményt eltűntesse. De Szilber úr Málinak csakúgy, mint a többieknek komolyan és nyomatékkal értésére adta, milyen fontos, hogy amit megalkotnak, lelkiismeretesen vissza is varázsolják – különösen ami az élőlényeket illeti. Mert ha egy ilyen teremtmény – így magyarázta – egyszer önállósulna, beláthatatlan hatással lehetne alkotója élettörténetének alakulására. S ennek csak akkor volna szabad megtörténnie, ha okvetlenül szükséges és mindenekelőtt alaposan megfontolt lenne.
     – Jegyezzétek meg: minden teremtmény megváltoztatja alkotóját – ismételte újra és újra. Noha a gyerekeknek mintha egyéni véleményük lett volna e pont fontosságáról, ezt elhallgatták, és engedelmesen követték a tanító útmutatásait.
     Mug és Máli bizonyosfajta versengésbe kezdtek, megkísérelték egymást az ötleteikkel lefőzni. A következő napok folyamán Máli egy paradicsommadár-félét varázsolt, pompás külsejűt, mely Vágyország nemzeti himnuszát tudta fütyülni, Mug pedig egy kis mesebeli állatot, selyemfényű, lilás kis miniatűr lovacskát, mely kívánságra elülső patájának kopogásával a pontos időt jelezte. Erre Máli egy ugrándozó és trombitáló gombát talált ki, Mug pedig egy kétfejű emberkét, aki folytonosan önmagával veszekedett, és addig tiltakozott a létezése ellen, míg Mug vissza nem varázsolta. Végül Máli egy paprikajuliskát alkotott, aki majdnem akkora volt, mint ő maga, balettozott és szívszakasztón sírt, zokogott, mikor megtudta, hogy meg kell semmisülnie; miközben Mug egy mechanikus koboldot alkotott, aki makacsul és határozottan állította, hogy ő az igazi Mug, sőt avval fenyegetőzött, hogy elvarázsolja Mugot, ha tovább is ellentmond neki. Mug azonban természetesen megállította és eltüntette.

És elérkezett aztán vágyországi tartózkodásom ama bizonyos utolsó végzetes délutánja. Időközben tél lett, és az ország hótakaró alatt feküdt. Hogy a táj szépségeit még egy utolsó alkalommal élvezhessem, nagy síkirándulásra indultam, s egy jeges folyópart mentén haladva végül erdőbe jutottam. Egy dombról lesiklóban olyan ügyetlenül estem el, hogy kificamítottam a bokámat. Csúnyán fájt, és fájdalmaim minden kísérlettől, hogy a lábamat használjam, csak egyre erősebbek lettek.
     Tisztán láttam, hogy egyedül nem jutok vissza a szállásomra. Kiabáltam, ahogy csak bírtam, de a tájék kihalt volt, és senki sem hallotta meg a hangomat.
     A délután már-már estébe hajlott, és a fokozódó hideg egyre mélyebben hatolt a csontjaimba. Egyre fáradtabb lettem, de küzdöttem ellene, mert tudtam, hogy ha elalszom, az a biztos végemet jelentené.
     Az égre néztem, mely már gyorsan sötétedő rózsaszín fátyolba burkolózott, amikor nagy magasságban két parányi fekete alakot pillantottam meg, mely ide-oda röpdösött az erdő felett, mintha valamit keresne. Teljes erőmből integetni és kiabálni kezdtem, míg végül azok ott fenn észrevettek és sebesen közeledve leszálltak mellettem. Két fiatal barátom volt, Mug és Máli. Készséggel elismertem, hogy életemben ritkán üdvözöltem ilyen kitörő örömmel gyerekeket, mint ebben a pillanatban.
     Gyorsan ismertettem velük a helyzetemet, és az ikrek elmondták, hogy épp ilyesmire gyanakodtak, és ezért indultak a keresésemre.
     – Ha akarod – ajánlották –, azonnal hazaviszünk.
     – És hogyan? – kérdeztem.
     – Hát a levegőben, ahogy jöttünk. Ketten csak elbírunk.
     Kissé szédülős vagyok, s amint elképzeltem, hogy magasan a föld felett kell repülnöm csupán négy gyengéd kis gyerekkézre hagyatkozva, a csikorgó hideg ellenére kivert a félelem verítéke.
     – Nincs véletlenül valami más megoldás? – érdeklődtem megszeppenve.
     – Dehogy nincs – mondta Máli rövid gondolkodás után –, egy hátasállatot varázsolok neked.
     – Engedd, hogy én csináljam – mondta Mug –, jobban tudom, mint te.
     – Mit akar ez jelenteni? – kérdezte Máli, és csípőre tette a kezét. – Jobban, mint én?
     – Nálad nagyon sokáig tartana – válaszolta Mug –, ezt akarja jelenteni.
     – Azt állítod tehát, hogy te gyorsabban csinálod?
     – Mindenképp, kedves testvérkém!
     – Ezt te magad sem hiszed!
     – De, biztosan így van!
     – A beképzeltség is egyfajta képzettség.
     – Te magad vagy beképzelt!
     Az ikrek kezdtek komolyan tűzbe jönni, és ahogyan kettejüket ismerem, még órákig így folyhatott volna a dolog. Közben a lábam cudarul fájt.
     – Hallgassatok ide – nyögtem –, nem tudnátok inkább együtt varázsolni valamit? – (Ó, bárcsak nem mondtam volna!)
     Abbahagyták a vitatkozást, és meglepődve néztek rám.
     – Tulajdonképpen nem is rossz ötlet – vélekedett Mug.
     – Vajon menne-e? – ellenkezett Máli. – Ilyesmit még soha nem csináltunk – közös műveletet.
     – Talán kettesben kétszer olyan gyorsan megy.
     – Jó, kíséreljük meg.
     Szemüket lehunyták, hogy koncentráljanak.
     – Lónak kell lennie – mormogta Máli.
     – Igen, de különösen nagynak és erősnek – fűzte hozzá Mug –, hogy mindhármunkat elbírjon.
     – Talán szárnyas legyen vagy ilyesmi – ajánlotta Máli –, gyorsabb röptű lehetne.
     – Jó. Milyen színű legyen?
     – Sötét!
     – Nem, világos!
     – Hát mindegy, a fődolog, hogy tüzes legyen!
     – Megvan már? – kérdezte Mug.
     – Még nem egészen.
     – No, siess már, te kis piszmogó!
     – Végre megvan.
     – Akkor rajta!
     Néhány perc csend következett, mindkét gyerek mellettem ült a hóban, szemüket lehunyták és kezüket ökölbe szorították. Látszott, hogy erősen igyekeznek. Hirtelen valami félelmetes zaj remegtetett meg mindhármunkat. Úgy hangzott, mint egy dühös, ugyanakkor éles kiáltás. Mug és Máli felnyitották a szemüket, és én nehézkesen hátrafordultam. Mindössze néhány méterre tőlem egy teremtmény állt, amilyet még soha az életben nem láttam.
     Valóban óriási és formátlan volt, mint egy elefánt nagyságú víziló. Bőre fekete-fehér kockás. A sörényt és a farkat barátaim a sietségben lefelejtették róla. Négyszögletes koponyájából szemei mint fényszórók világítottak, de nem volt pupillájuk, és olyanok voltak, mint két tűzgolyó. Az állatnak csal egy füle volt, a másiknak helyén csak egy lyuk tátongott. Hátához két nevetségesen kicsiny szárnyacska tapadt, de olyan átlátszó hártyaszárny, mint a légyé vagy a szitakötőé. A szörny dobbantott vastag, virsli formájú lábával, és felágaskodott. Eközben látni lehetett, hogy bundája alul úgy van begombolva, mint egy túl szűk kabát. Vödör nagyságú orrlukain vadul fújtatott, és kékespiros szúrólángot lövellt. Majd még egyszer felordított – nyihogásnak igazán nem lehetett nevezni –, és közben kitátotta a száját. Nem volt sem foga, sem nyelve...
     – Ez a te bűnöd – suttogta Máli.
     – Vagy a tied – válaszolta dühösen Mug. – De most már mindegy. Az a fontos, hogy hazavigyen.
     – Micsoda? – kérdeztem vacogó fogakkal. – Csak nem képzelitek, hogy ráülök?
     – Sajnos meg kell lennie – mondta Máli. – Most nincs már más választásunk, és végül is jobb a semminél.
     – Gyere, szedd össze magad – bátorított Mug. – Bátorság, öreg barátom.
     Azonban másképp történt. Amint Mug a szörnyeteghez lépett, hogy felszálljon rá, az megriadt, és az elülső lábaival feléje rúgott. Bár nem volt patája, úgy hangzott, mintha két gőzkalapács sújtott volna le.
     Mug láthatóan megijedt, de igyekezett, hogy eltitkolja.
     – Hé, te szörnyeteg, fogadj szót! – kiáltott szigorúan, de hangja remegett. – Ha nem teszed meg, amiért idevarázsoltunk, rögvest eltüntetünk.
     Amikor ezt a szörnyszülött meghallotta, felbömbölt, egyszerre panaszosan és rémesen, és elviharzott, hogy csak úgy porzott a hó utána. Közben egyre azon igyekezett, hogy aprócska szárnyaival a levegőbe emelkedjék, de csak céltalan, nevetséges ugrándozás lett belőle. Rövid ideig még hallottuk az erdő bokrainak és fáinak recsegés-ropogását, amerre a szörny utat tört magának, azután csend lett.
     – Gyere vissza! – kiáltotta Mug és Máli. – Gyere azonnal ide vissza!
     De minden hiába volt. A félresikerült teremtmény nem engedelmeskedett nekik. Megalkottak egy monstrumot, és az önállósította magát. Ettől kezdve a saját útját fogja járni.
    Mug és Máli hosszú, gondterhelt pillantást váltott egymással.
     – Mit szól majd hozzá Szilber tanító úr? – mormogta Mug. És Máli mélyet sóhajtott.

Őszintén szólva nem emlékszem már pontosan, hogyan kerültem vissza a szállásomra. Félig megfagytam közben, és alig voltam magamnál. Azt hiszem, az ikrek előzetes tiltakozásom ellenére a légen át vittek engem, mert emlékezetemben van néhány homályos kép arról, hogy szédítő magasságban egy éjszakai téli táj felett himbálózom és valaki a galléromnál fogva tart.
     Jó néhány napig magas lázam volt, és a lábam érzéketlen és szinte béna volt. Mikor ez végre elmúlt, az ágyamban találtam magam a Mindennapok Világában. Valami módon nyilván hazaszállítottak Vágyországból.
     Legelőször is leültem, és levelet írtam Szilber Rozmarino úrnak, melyben elmeséltem az egész esetet. Én is bűnösnek éreztem magam, mert barátaim alapjában véve miattam okozták a balesetet. Nagyon megkönnyebbültem hát, amikor már két hét múlva választ kaptam a tanítótól, melyben közölte, hogy az ügy rendeződött. Bár Mug és Máli magasabb osztályba lépése komolyan kérdésessé vált, a különleges körülményekre és kiváló képességeikre való tekintettel végül mégis megegyeztek, hogy szemet hunynak az ügy felett. Közös varázslásuk sikerületlen produktumát ő maga felkutatta, és a két tanuló hathatós közreműködésével kivarázsolták a világból. A sajnálatra méltó lény számára is ez volt a legjobb. Mug és Máli e tapasztalat által érettebbek lettek, és mindketten szívélyes üdvözletüket küldték.
     Ezzel az örvendetes üzenettel szeretném tudósításomat is befejezni. Mint már az elején említettem, az egész sok évvel ezelőtt történt, és az én ifjú barátaim időközben rég a varázslóegyetemre járnak. Egyébként minden félreértés elkerülése végett szeretném hozzátenni, hogy ezen az utazáson jómagam nem tanultam meg varázsolni – igazán nem, a legcsekélyebb mértékben sem. De, persze, nem is születttem Vágyországban.