Ezt a rövid részletet egy ismerősöm könyv-blogjáról halásztam ki, miután ez a helyzet az én életem eddigi folyamában sem teljesen idegen. Szintén a labirintológia és zónázás egyik kulcsfontosságú sajátosságáról beszél...

“Megkérdeztem, szerinte meddig tart az ember életében az az időszak, amíg körbe-körbe rohangál és keres valamit: Egy nőt, egy történetet, amit mindenképp el kell mesélni, vagy talán csak egy nagy halom pénzt. Előbb-utóbb megkeseredünk és feladjuk, nem?
    Azt mondta, tévedek. Ennek sohasem lesz vége.
    Akkor nem hittem neki, de utólag be kell látnom, igaza volt. Húsz évesen a harmincasokat szottyadt vénembereknek tartottam, később a negyvenesekről gondoltam, hogy már teljesen feleslegesen élnek, ehhez képest jövőre negyvenkettő leszek, és még mindig keresem a Nagy Mittudoménmicsodát*.

*A Nagy Mittudoménmicsoda a végtelenül végtelen dolgok világában lebeg, talán ki is tölti teljesen, csak mi itt az ideiglenesen véges dolgok világában elég homályosan érzékeljük. Az emberek életük jó részét azzal töltik, hogy próbálják megtippelni, mi is lehet a Nagy Mittudoménmicsoda. Valamiért úgy gondolják, ha ez a dolog a birtokukba kerül, sokkal jobb lesz nekik, mint azelőtt. Az okosabbak persze már rájöttek, hogy ezt valós tárgyakra kivetíteni hiba, mert a Nagy Mittudoménmicsoda maga a Nagy Mittudoménmicsoda. Persze ettől még ők is keresik, és nevezik egyesített térelméletnek, Messiásnak, örök szerelemnek, könyvnek, ami egyszer majd kész lesz, és még sok mindennek, aminek csak addig van értelme, amíg a kezünk közé nem kerül. A Nagy Mittudoménmicsoda egy hegy, aminek nincsen csúcsa, csak úgy tűnik. Elérhetetlen. Ha pedig elérhető, akkor rögtön kiderül, hogy az már nem is a Nagy Mittudoménmicsoda, csak egyszerű hamisítvány. Jöhet a következő.

[eredeti: Az ember, aki sose volt]

[lásd még: útvesztési alapok]