Részlet Ranschburg Jenő: Egy egész életre szóló találkozás... c. írásából (Mesterkurzus sorozat – Sorsdöntő találkozások: szülők és gyermekek).

...
De nem beszéltünk még az apáról. Mindazt, ami eddig elhangzott, már régóta tudja a pszichológia. Az anya-gyerek kapcsolat elöntötte a pszichológiai irodalmat, mely az elmúlt tíz-tizenöt évet leszámítva alig beszélt az apáról. Úgy gondolom, hogy ideje ezt jóvátenni a pszichológiának is – és nekem is.
     Az a tapasztalatom, hogy a mai magyar társadalom alapvetően apátlan társadalom. Az "apátlan társadalom" fogalma nekem nagyon sok mindent jelent. Elsősorban azt, hogy a gyerekek harminc-nagyven százaléka (de lehet, hogy több) a harmadik életévétől nagyjából a tizedikig csak nőkkel (gyakran frusztrált nőkkel) találkozik. Anyuka elvált, tele van vélt és valós sérelmekkel a viág és a férfiak iránt. Ha kislányt nevel, ezt bele is próbálja nevelni a gyerekbe: “a fiúkkal vigyázz, kislányom, mert minden férfi csak azt akarja!” Ez rengeteg problémát okoz a kislány személyiségfejlődésében (de ebbe most nem mennék bele, mert messzire vezetne). Ha fiút nevel, akkor azt mondja: “Istenem, csak ki ne üssön rajta az apja vére!” Kérem, mi mást tehetne egy fiú, minthogy kiüt rajta az apja vére. Ez a dolga. És az anyja ezzel a neveléssel borzasztó sok kárt okoz. És a gyereket az óvodában és az iskolában is szinte kizárólag nők fogadják. Az "óvó bácsi" régebben még része volt a nyelvnek, de mára már kiveszett, mint ahogy a "tanító bácsi" most van éppen kiveszőben nyelvünkből. Tehát a gyerek bemegy az óvodába, az iskolába, a napközibe, és csak nőkkel – sokszor bizony frusztrált nőkkel – találkozik, majd hazamegy a frusztrált anyukához – és férfi sehol.
     Tapasztalataim szerint a társadalom "apátlansága", a tény, hogy a gyermek sorsdöntő találkozása az apjával hiányos vagy éppen teljesen elmarad, rettentő sok kárt okoz. Mindenekelőtt azonban azt kell elmondanom, miért sorsdöntő ez az apával való találkozás. A mindennapi életben azt szokták mondani, hogy az apa adja meg a férfi modellt, és ez főként a fiuknak fontos. Ezzel szemben: nem tud az ember férfi lenni nők nélkül, és nem tud a nő nő lenni férfi nélkül. Hogy mutassa meg egy nő a feminin szerepvilágot egy lánynak, ha nincs ott egy férfi, aki felé ezeket a magatartásmintákat gyakorolhatja? Hogy tudok én férfias mintákat mutatni a fiamnak, ha nincs ott egy nő, aki felé "férfiként" viselkedhetem? Én lassan hetvenéves leszek, és ma is, ha csinos nők vesznek körül, kihúzom magam, megigazítom a nyakkendőm, megpróbálok okosabbnak látszani, mint amilyen vagyok, a férfiasságnak ez a része a sírig kíséri az embert – a másik része talán nem –, de ez elsősorban akkor működik, ha nők veszik körül. Mind a lányok, mind a fiúk az ép családban – anyjuk és apjuk jelenlétében – képesek elsajátítani "hibátlanul" a "nőies", illetve a "férfias" szerepviselkedés alapvető szabályait.
     A modern kutatások bebizonyították, hogy az apa szerepe már a csecsemőkorú gyermek esetében is igen fontos. A biztos kötés az apa felé – igaz, hogy kicsivel később – ugyanúgy kialakul, mint az anyánál. Az apa azonban egészen másképp kommunikál gyermekével, mint az anya. Amikor a házaspár veszekszik, az asszony rendszerint azt mondja a férjének: “én foglalkozom a gyerekkel többet, mosok, főzök rá, etetem, te mindig csak játszol vele!” Én viszont azt állítom: ennek a “játéknak”, ami az apa és a gyerek kapcsolatát jellemzi, igen fontos szerepe van a gyerek személyiségfejlődésében. Mint említettem, az apa már a gyermek életének első hónapjaiban másképp kommunikál, mint az anya. A mamát meleg, folyamatos, ritmusos kommunikáció jellemzi, az apa kommunikációjában tüskék vannak, kiugrások, tehát megjelenik – és végigkíséri a gyermekkort – az apa játékos kiszámíthatatlansága. Ez fantasztikusan vonzó egy egészséges baba számára. (Tegyük hozzá, a nők sem vetik meg ugyanezt. – Trezor) Amikor az apa a levegőbe dobálja a gyereket, az anya haja az égnek áll, a gyerek meg sikongat örömében. Vizsgálatok igazolják, hogy az apa játékstílusának “kalandossága”, izgalmas kiszámíthatatlansága (a "veszély", melynek hátterében a teljes biztonság rejlik) igen fontos szerepet játszik a gyerek intellektuális fejlődésében. A kisgyerekkortól fölfelé egészen a kisiskolás korig megjelennek a játéknak azon formái, melyek miatt a találkozás valóban sorsdöntő apa és gyereke között, ezek a birkózó játékok. Tulajdonképpen nem is játék ez, hanem aréna, ahol a gyereknek meg védenie magát, ahol ki kell számítania a másik reakcióját, meg kell tanulnia, hogyan viselkedjen, mit tegyen bizonyos váratlan helyzetekben, hogyan kell – a másik gondolataiba "belelátva" – küzdeni, milyen érzés a győzelem és milyen a vereség. Számos pszichológiai vizsgálat és tapasztalat bizonyítja, hogy a gyerek bontakozó kreativitásában, önértékelésében, empátiájában, abban, hogy bele tud helyezkedni mások gondolatvilágába, ebben az apai játéknak fontos szerepe van.
     Amikor azt mondom, hogy apátlan társadalomban élünk, az nemcsak azt jelenti, hogy a gyerek méltánytalanul el van zárva az apjától, hanem azt is, hogy ebben a mai társadalomban a ragyogó jogi elmék képesek azon törni a fejüket hónapokig, évekig: hogyan lehet távol tartani az apát a gyerekétől és senkinek nem jut eszébe, hogy azon gondolkozzék: hogyan hozzuk közel hozzá. Az anyaság vele születik a nőkkel, az apaság nem születik a fiúkkal. Az apaságra szocializálni kell a fiúgyereket. Nem elegendő azt mondani, hogy manapság sok a rossz apa, azon kell elgondolkodni, hogy hol rontottuk el, és segítenünk kell a fiainkat abban, hogy jó apákká válhassanak.
    Harminc évvel ezelőtt beszélgettem egy apukával, mert foglalkoztam a gyerekével. Megkérdeztem tőle, miért dolgozik ilyen rettenetesen sokat? Elővette a tárcáját, megmutatta a családi fényképeket.
    – Ez a lányom, most érettségizik, kell neki egy szép ruha a bálra. Ez a fiam, kerékpárra vágyik. Kell a pénz.
    Ma az apák – különösen az elvált férjek – nem mondanak ilyesmit, és szerintem ez gazdasági kérdés is, nem csak szociális. Nincs miért hajtania magát ma egy ilyen férfinak, és sokszor úgy érzem: a volt férjek (és "volt apák") a véletlennél jóval gyakrabban találhatók meg városaink aluljáróiban és pályaudvarain, a lézengő hajléktalanok között. Ma az apaság a válást követően – de gyakran már előtte is – két tényezőre redukálódik. Egy korábbi biológiai aktusra (mert ebből ma még nem lehet kihagyni a férfit) és a tartásdíjra, vagyis annak fizetésére. Az apa nem motivált abban, hogy nagyon sokat dolgozzék, mert nem tud közel kerülni a családjához. Elvált és a kéthetenkénti láthatás azt jelenti, hogy az apa és a gyerek rövidesen nem tud mit mondani egymásnak. Az apaszerep nem működik.

Georgia államban egy válóperes bíró azt nyilatkozta, hogy a válóperek alkalmával minden esetben gondolkodás nélkül az anyának ítéli a gyereket. Amikor megkérdezték, hogy miért, azt felelte, ő ott él az állattartók között, és látja, hogy a borjú mindig a tehén után megy, soha nem a bika után. Magyarországon is így működik a jogrendszer, ha nem is ilyen primitív formában és ilyen szélsőségesen fogalmazva. De mindenképpen az apaság ellen ható folyamatok vannak jelen a mai magyar társadalomban.

Ha megkérdeznék tőlem, hogy mi a legfontosabb, amit az apától kap a gyerek, mitől valóban sorsdöntő találkozás a gyerek és az apa találkozása, azt kell mondanom, az apa az, aki átemeli a küszöbön a gyereket. Mit jelent ez a metafora?
    Az anya funkciója annak a meleg, szeretetteljes atmoszférának a megteremtése, amelyben a növekedő gyerek öt-hatéves koráig biztonságban érezheti, érzi magát. Ez nagyon fontos dolog. Az a kicsi élet borzasztóan kiszolgáltatott, kell neki a biztonság érzése, és az a melegség, amit elsősorban az anya nyújthat számára. De egyszerre csak ez elkezd túl kevés lenni. A gyerekben erősödik a vágy, hogy kilépjen a családnak ebből a meleg, biztonságos, de zárt és egyre fullasztóbb dependens viszonyrendszeréből: egyre jobban érdekli az a személyi és tárgyi világ, ami a családon kívül esik, nyitni akar, átlépni a küszöbön, ki a külvilágba. A gyerek átemelése a küszöbön – ez elsősorban az apa feladata a szocializáció folyamatában. Megmutatkozik abban, amikor az apa együtt mossa, szereli a kocsit kisfiával a garázsban, amikor horgászni vagy éppen edzésre viszi őt, és így tovább. Megmutatja neki: milyen a világ odakint, hogyan kell bánni az otthonon kívüli eszközökkel – és az otthonon kívüli emberekkel. Egyfajta jártasságot szerezni a küszöbön túli világ értékrendjében és magatartásformáiban: ez egyértelműen az apa feladata, és ezt az apától kell megkapnia a minden gyereknek. A tapasztalatok azt mutatják: az apa nélkül felnövő gyerek nem szerzi meg ezt a jártasságot, és így, amikor a serdülés kezdetén átlépi a küszöböt, egy ismeretlen világgal kell szembenéznie; olyannal, amelynek kihívásaira nincsenek tanult válaszai. Ennek következménye lehet aztán a kábítószer, a bandázás, a fiatalkori bűnözés és ezer antiszociális és aszociális magatartásforma. Hiányzik az apa, aki nem serdülőkorban, hanem csecsemőkorban és kisgyerekkorban, óvodáskorban tanítja a gyereket, segíti őt abban, hogy majd a küszöbön – zökkenés nélkül – átléphessen.

Meg kell említenem: úgy tűnik, hogy a klasszikus családokban, ezt a feladatát az apa elsősorban a fiúgyermekével valósította meg, a lányaival kevésbé. Lányait mintha “bennfelejtette volna” a család meleg, interdependens viszonyrendszerében, amely öt-hatéves korig minden gyerek számára fontos és kielégítő, de amelyből ezt követően minden gyerek kitörni vágyik. Ennek valószínűleg konvencionális okai vannak. Hajnalban ébreszti az apa a fiát – ma is van ilyen apa –, mennek edzésre, de “pszt, halkan, nehogy a nővéred felébredjen!” Érezhető a különbség? A lányommal meleg, gondoskodó, dédelgető szülő próbálok maradni “ mint az anyuka ”, de a fiamat “ keményen és férfiasan ” átemelem a küszöbön. És ha a küszöbön átlépő nagyszerű nők biográfiáját olvasom, például Margaret Thatcherét vagy Anna Freudét, akkor szinte mindig azt tapasztalom, hogy nem volt fiúgyerek a családban. Mintha az apa arra kényszerült volna, hogy ezt a “küszöbátlépést” – fiú híján – a lányával valósítsa meg. Ha van a családban egy fiú is, talán másképpen alakul a sorsuk. Hogy sorsdöntő ez a szülői feladat, ahhoz kétség sem fér. Az apaszerepre a fiúkat szocializálni kell, és fontos, hogy felnőve engedjük és segítsük apaként tevékenykedni őket. Fontos, hogy akarjanak apaszerepben működni, mert a harmonikus felnőtté váláshoz alapvetően szükséges, hogy a gyerek serdülőkorában úgy lépje át a családi küszöböt, hogy már rendelkezik ismeretekkel a világról, amelybe benyit, és tapasztalt vezetővel, aki segít az első bizonytalan lépések megtétele során. Egy brit etológus mondta, hogy az ember élete – felnőtté válásig – három nagy szakaszra osztható:

1. Ölelj át szorosan periódus. Ez az élet első néhány éve, amikor – mint említettem – a gyereknek mindenekfelett szeretetre és biztonságra van szüksége.
   
   
2. Tegyél le, engedj el periódus. Az öt-hatéves kor tájékán jelenik meg. A szülő ilyenkor tapasztalja, hogy gyermeke – aki egyre többet kacsint a küszöb felé – már tartózkodóbb irányában, mint korábban volt.
   
   
3. Hagyjál békén periódus. A serdülőkor szakasza ez, melynek során a gyerek – az önmaga megismeréséért, az individuumért folytatott harc okán – igen sokszor élesen szembekerül a szülővel.

Aztán persze megint következik az "ölelj át szorosan" periódus, de ennek már nem az anya a tárgya. Fontos tudnunk: ha a gyerek serdülőkorára nem jut el a hagyjál békén periódusig, akkor ez az újabb ölelj át szorosan periódus – melynek alapvető feladata a baráti, kortársi és heteroszexuális kapcsolatok megteremtése – nagyon problematikussá válhat.

Remélem, hogy a fentiek alapján világossá vált: úgy látom, a szülők – az apa és az anya – meghatározott, egymástól többé-kevésbé pontosan megkülönböztethető funkcióval rendelkezik a családban. Millió tapasztalat és sok vizsgálat is igazolja, hogy ezek a funkciók bizonyos körülmények között felcserélhetők ugyan, de a "beválás mértéke" soha nem lesz olyan meggyőző, mint az eredeti felállásban. Ez azt jelenti: a férfi képes arra, hogy megfeleljen anyai feladatoknak gyermekével, de soha nem válik olyan jó anyává, mint a nő, és mindez fordítva is igaz: a nő soha nem lehet igazi apja gyermekének! Meg kell mondanom, nagyon nem szeretem az "egyszülős család" kifejezést. A "csonka család", melyet kiirtottak a nyelvből, sokkal jobban tetszik. Az "egyszülős család" kifejezés ugyanis uniformizálja a szülőt. Úgy tűnhet, mintha teljesen mindegy lenne, hogy a szülő, aki hiányzik (illetve aki van), férfi vagy nő. Azt a téves eszmét hordozza, hogy a "szülő" megvan így is, a konvencionális családban legfeljebb "duplán van meg". Holott az apa és az anya is speciális feladatok hordozói a családban. Nem az "egyik szülőt" veszíti el a gyerek, hanem az apját vagy az anyját, így a veszteségek és ezek következményei is speciálisak.