Részlet, melyben a lánglelkű művész srác és “múzsája” beszélgetnek.

Lyngstrand: Pokoli nehéz lehet az ilyen hímzés, ugye, Wangel kisasszony?

Bolette: Nem, dehogy, nem olyan nehéz. Ha odafigyelek a számolásra.

Lyngstrand: Számolásra? Számolni is kell?

Bolette: Persze, az öltéseket. Nézze csak.

Lyngstrand: Jé, csakugyan! Ki hinné! Ez már szinte művészet! Rajzol is?

Bolette: Igen, de csak mintáról.

Lyngstrand: Anélkül nem?

Bolette: Nem, minta nélkül nem.

Lyngstrand: Akkor ez mégsem igazi művészet.

Bolette: Nem, inkább csak kézügyesség.

Lyngstrand: Én azt hiszem, a kisasszony még a művészetet is megtanulhatná.

Bolette: Tehetség nélkül?

Lyngstrand: Az nem tesz semmit. Ha állandóan egy igazi, vérbeli művész társaságában lehetne...

Bolette: Gondolja, hogy tanulhatnék tőle?

Lyngstrand: Nem hétköznapi módon. Azt hiszem, lassan, fokozatosan rájönne a nyitjára. Amolyan csoda segítségével.

Bolette: Valóban csodálatra méltó lenne.

Lyngstrand: (kis szünet után) Töprengett-e már a kisasszony, úgy értem, gondolkodott-e már komolyan, elmélyülten a házasságról?

Bolette: (futólag felpillant rá) A házasságról?... Nem.

Lyngstrand: Én igen.

Bolette: Valóban? Ön igen?

Lyngstrand: Persze, nagyon gyakran gondolkodom ilyen dolgokról. Különösen pedig a házasságról. Rengeteg könyvet is olvastam róla. A házasság, véleményem szerint, csodának tekinthető. Ahogy az asszony lassanként átváltozik, és férjéhez idomul.

Bolette: Úgy érti, hogy átveszi az érdeklődését?

Lyngstrand: Pontosan erre gondolok.

Bolette: És az adottságait is? A tehetségét és a készségeit is?

Lyngstrand: Hm, igen, talán még azokat is...

Bolette: Abban is hisz talán, hogy amit a férfi az olvasmányaiból szív magába, vagy kigondol, mindaz csak úgy átszáll a feleségére?

Lyngstrand: Igen. Szépen, lassan. Mint valami csoda. Persze tudom jól, ez csak tiszta, szerelemmel teljes, igazán boldog házasságban történhet meg.

Bolette: Az még nem jutott az eszébe soha, hogy a férj is idomulhat a feleségéhez, ő is ‘átváltozhat’? Ő is egybeforrhat vele?

Lyngstrand: A férfi? Nem, erre így nem gondoltam.

Bolette: Ha az egyik esetben előfordulhat, miért ne történhetne meg a másikban is?

Lyngstrand: Mert a férfinak rendeltetése van. Ezért erős és szilárd. Élethivatása van.

Bolette: Kivétel nélkül mindegyiknek?

Lyngstrand: Dehogy. Főként a művészekre gondolok.

Bolette: Úgy gondolja, helyes, ha egy művész megházasodik?

Lyngstrand: Persze. Ha talál valakit, akit szívből szeret...

Bolette: Szerintem akkor sem. A művész éljen a művészetének.

Lyngstrand: Hát persze, annak éljen. De ezt akkor is megteheti, ha megnősül.

Bolette: Hát a nő?

Lyngstrand: A nő? Hogyhogy?

Bolette: A nő, akit elvesz feleségül. Neki mi legyen az élethivatása?

Lyngstrand: Éljen ő is a férfi művészetének. Meggyőződésem, hogy ez nagyon boldoggá tenné.

Bolette: Nem tudom.

Lyngstrand: Higgye el, kisasszony, higgye el. Nem a férj jóvoltából élvezett tisztelet és tekintély miatt. Az vajmi keveset számít. Ennél sokkal többet jelent, hogy alkotótársa lehet, megkönnyítheti munkáját, tejbe-vajba füröszti, és amúgy igazából vidámmá varázsolja életét. Hiszem, hogy ennél pompásabb, magasztosabb feladat nő számára nincsen.

Bolette: Tudja, magának fogalma sincs arról, hogy milyen önző!

Lyngstrand: Én önző?! Édes jó istenem!... Ha csak egy kicsit jobban ismerne, mint amennyire ismer... (Közelebb hajol Bolettéhez) Wangel kisasszony, ha én már eltávoztam, ami pedig hamarosan bekövetkezik...

Bolette: (részvéttel ránéz) Már megint kezdi? Ne legyenek ilyen szomorú gondolatai.

Lyngstrand: Végeredményben nincsen abban semmi szomorú.

Bolette: Miben? Hogy érti ezt?

Lyngstrand: Nos, hát körülbelül egy hónap múlva elutazom. Először innét. Aztán messzebbre, délre.

Bolette: Aha. Értem.

Lyngstrand: Gondol majd olykor-olykor rám a kisasszony?

Bolette: Persze, szívesen.

Lyngstrand: (boldogan) Ígérje meg.

Bolette: Megígérem.

Lyngstrand: Mindenre, ami szent?

Bolette: Mindenre, ami szent. (Hangot vált) Ugyan, mi értelme van ennek? Nem vezet sehová.

Lyngstrand: Hogy mondhat ilyet? Milyen pompás érzés lesz, ha tudhatom, hogy maga, miközben idehaza tesz-vesz, rám gondol majd.

Bolette: És azután? Azután hogyan tovább?

Lyngstrand: Hogyan? Igen... Magam sem tudom pontosan...

Bolette: Én sem. Annyi az akadály. Minden csak akadály.

Lyngstrand: Még csoda is történhet. Szerencsés sorsfordulat, vagy valami hasonló. Most már biztos vagyok benne, hogy én a szerencse fia vagyok!

Bolette: (élénken) Hát persze! Miért ne lenne az? Higgyen benne bátran!

Lyngstrand: Hiszek is: szilárdan és határozottan. S ha majd a híres szobrász néhány év múlva jómódban és makkegészségesen hazatér, akkor...

Bolette: Igen, igen, biztosan így lesz. Reméljük.

Lyngstrand: Bízvást remélheti. Csak gondoljon rám hűségesen, meleg szeretettel, amíg a messzi délen tartózkodom. Ahogy ígérte.

Bolette: Megígértem. (Fejét rázza) De minek? Ebből úgysem lehet semmi.

Lyngstrand: Miért ne, Bolette kisasszony? Ha csak annyi, hogy jobban, könnyebben dolgozom, már akkor is megérte.

Bolette: Maga tehát hisz ebben?

Lyngstrand: Igen, a szívem mélyén érzem. De tudom, hogy magát is lelkesíti majd itt, az isten háta mögött az a tudat, hogy – ahogy mondani szokás – segített nekem az alkotásban.

Bolette: (Lyngstrandra néz) Jó, de maga, a maga részéről?

Lyngstrand: Én?

Bolette: (kinéz a kertbe) Pszt! Beszéljünk másról. Megjött Arnholm úr.