Amikor írni szeretnék, és ott ülök a sör mellett és semmi nem jön... vagy semmi nem jó. Önreflexió...

Szeretek beszélgetni és pletyózni, szeretek eszmét és élményt cserélni. Ezt persze nem lehet bárkivel, kell hozzá hasonló hullámhosszú partner. Nem kell vele feltétlenül mindenben egyetérteni, de szükséges, hogy legyen közös téma, és hogy meg tudjuk hallgatni egymást, illetve ne keveredjen össze a baráti froclizás a gúnyolással. De emellett szükségét érzem, hogy írjak is a beszélgetésekből és élményeimből fakadó dolgokról, mondhatni ‘publikáljak’ a széles közönségnek. Nem elég, hogy néha ezt-azt gondoljak és érzigéljek, hanem azt is, hogy megosszam a külvilággal is. Nem állítom, hogy én vagyok a legérdekesebb önkéntes mérvadó, de lassanként arra jutottam, hogy vannak érdekes dolgaim. Akárhogy is, írnom kell, kikívánkozik. Belső igény, sőt szükség.
     Viszont a hétköznapi gubancok engem is legyőznek sokszor. Minél összetettebben, több oldalról tudok látni valamit, annál nehezebb írni róla, összefüggő és viszonylag szerkesztett fogalmazássá gyúrni, annál több időt igényel. Pláne, minél több a felgyülemlett élmény, minél többet beszélgetek, annál több az ötlet mondanivalóra. És minél több, összetettebb az összegyűlt mondanivaló, annál nehezebb őszintének lenni. Az ugyanis szerintem több, mint szókimondónak lenni, hogy mi jár épp a fejemben, bár a csan/zen buddhizmus (is) részben erre törekszik, viszont az sem kritikátlanul, ukmukfuk. Vagy ahogy a klasszikus viccben, amikor

egy ember bemegy a kalapboltba, akihez odamegy az eladónő:
– Segíthetek, uram?
– Igen, egy kalapot szeretnék venni.
– És mégis mire gondol konkrétan?
– Hát konkrétan a dugásra, de most csak egy kalapot szeretnék.

Göbölyös N. László mondta azt Roger Watersről (és rajta keresztül az egész Pink Floydról), hogy az emberek mennyire kommunikáció-képtelenek, még jó, hogy ők legalább erről tudnak kommunikálni és énekelni.
     És most épp én is arról kommunikálok, hogy miért nem megy a kommunikálás, és hogy miért nehéz.
     Namerhogy az úgy kezdődött, hogy megint úgy ültem be kocsmába, hogy nem találkozok senkivel, hogy tudjak írni – van egy csomó összegyűlt téma, ami feszít belülről. És ültem a csehóban és bambán bámultam a falat és a távlatokat, de csak a bénultság vett rajtam megint erőt, hogy mit írjak, meg ahhoz kellenének más könyvek is, hogy ne írjak hülyeséget, ha idézek vagy utalást teszek. És nehéz is belekezdeni, mert mégis melyik pontján kezdjek bele a történetbe, hogy fűzzem össze a különböző dolgokat? Mert már megint az van, hogy csak valami rövidebb szösszenetnyit akartam kiírni magamból, aztán elkezdek szőrözni, alaposkodni, újabb dolgok jutnak eszembe, a könyvekben matatok pontosabb utalásokért, míg végül az történik, hogy a “fél-egy óra alatt megírom és kész” helyett a “basszameg, már megint itt ülök hét-nyolc órája, fázok, azóta nem is ettem, és bevásárolni is kellene, és még mindig nem fejeztem be ennek a látszólag nyúlfark dolognak a megírását”...
     Szóval nem úgy gondolom, hogy az őszinteség egyenlő lenne a keresetlen szókimondással, több ennél. Nem biztos, hogy az az őszinte vélemény, ami egy adott pillanatban megfogalmazódik bennem. Például nem biztos, hogy egy Tourette-szindrómás tényleg azt mondja ki, amit legbelül érez és közölni kíván. Ugyanígy nem hiszek abban a mondásban sem (legalábbis ha szó szerint vesszük), hogy a gyerekek és a részegek mindig az igazat mondják. Abban persze egyetértek, hogy a kevesebbet vacillálnak azon "jólnevelt" felnőttnél, hogy kimondják azt, ami épp megfogalmazódik bennük. E véleményemet nem akarom különösen bizonygatni, helyette inkább azt kérdezném, hányan voltunk már olyan szituban, amikor kimondtunk valamit és utána hülyén éreztük magunkat, mert gyorsan rájöttünk, hogy igazándiból nem is ezt akartam mondani, így viszont hülyének is érzem magam és a másikat is megbántottam? Mert ha már olyat mondok, amivel megbántok valakit, legalább olyan dologgal tegyem, amit igazabbnak látok, ne csak féligazságokkal puffogtassak. Vagy a szókimondás stílusa teszi érdektelenné vagy épp bántóvá a véleményt, így annak igazságtartalma, építő volta nem jut el a másikhoz, a többiekhez. Hogy nem ezekkel a szavakkal kellett volna mondani, mert így esetleg csak további félreértések születnek belőle. És ebből felvetődik a kérdés, hogy vajon, aki nem beszél határozottan és kategorikusan, az vajon őszintétlen? Aki nem beszél fekete-fehéren, az szükségképpen "hablatyol"? Aki hallgat, mert nem érzi egyértelműnek a dolgot, vagy mert nehezen megfogalmazhatónak érzi, vagy mert hosszabb lenne, az biztos, hogy kummant vagy mellébeszél?
     Ülök a kocsmában, hogy írjak, de nem könnyű írni, még egy-két oldalas dolgokat is. Persze, lehet mondani, hogy miért nem megyek akkor haza, hiszen ott van a többi könyv is, meg egyedül élek és senki sem zavarna? Hát mert ott sokszor bekebelez a banalitás. Ott a hűtő: egyél má’ valamit, he! Ott vannak a mosatlanok: rakj má’ be egy adagot vagy mosogassá’ el! Vagy porszívózzál. Ha már kajálsz, kapcsold be egy kicsit a tévét közben. És ha nincs szerencsém, még találok is valami jó filmet, amit nincs szívem félbehagyni. Vagy közben rakj be valami zenét, amit ugye még ki is kell választani. És ha még internetem is lenne otthon, az már kegyelemdöféssel ér fel. Egy kocsmában jobban ki lehet kapcsolódni, nincs hűtő, nincs mosatlan, nincs film, nem én választok zenét, nincs videójáték, nincs egy rakat könyv. A kocsma ilyenkor olyan tud lenni, mint egy templom, ahol kettesben tudok maradni önmagammal, sőt közben még mozizni is lehet a jövő-menő embereket. De akkor is nehéz, hisz egyrészt eszembe sincs alkoholistává válni, pedig ugye a szesz jótékony hatással bír a témában elmerülésre, a dolgok másként látására és az alkotói hévre. Tényleg nehéz. Skorpió vagyok, általában nem szeretek félgőzzel csinálni bármit is – ha ejtőzök, akkor intenzíven ejtőzök.

“Ülünk a bárban, akár a sitten
És nem igaz, hogy van isten, és nem igaz, hogy nincsen.”

Szóval most is itt ülök egy kocsmában és arról írok, hogy miért nehéz írni, kommunikálni, mert másról most nem tudok, de szerencsére legalább erről. Mint az az írás Roger Watersről. Egy csomó dolog jár az eszemben, de nem érzek motivációt, ihletet bármi konkrétabb dologról, és ez erősen nyomasztott, feszültté tett. Mert őszintének lenni nem csak annyi, hogy kimondom az épp eszembe jutó megfogalmazást. Egyszer láttam egy kettlebell-es pólót, amire az volt ráírva:

“Strength is a skill”

Az erő jártasság. Mélyen megragadt bennem, mert úgy érzem az erőn kívül sok olyan tulajdonság van még, amit “alanyinak” érzünk (lehet fejleszteni, de mindenki rendelkezik vele), pedig ugyanúgy időt és odafigyelést kell rájuk szánni, mint a többi jártasság esetén, tehát nem csak az angol nyelv, vagy az autóvezetés, vagy a szerves kémia, vagy a kőművesség jártasság, hanem az intuíció, az empátia, a kommunikáció, a letisztultság, az egyszerűség, az őszinteség is... de akár még a szeretet is.
     És mindezekhez nem elég a józan ész, a jólneveltség és a tettrekészség, hogy na most én őszinte leszek. Ugye ismerős a klasszikus mondás:

“Aki dudás akar lenni,
 Pokolra kell annak menni.”

Az őszinteséget nem adják könnyen. És miközben mindenféle egyébről akartam írni, és marhára nem volt hozzájuk most tehetségem és erőm, legalább ez kijött belőlem. Így talán kicsit méltóvá váltam a Pink Floydhoz, Dire Straitshez, Cseh Tamáshoz és más, hasonló fajsúlyú megnyilvánulásokhoz...