Az eredeti darab nem ott fejeződik be, ahol a belőle készült My Fair Lady, és Shaw prózában követi a szereplők életét nagyvonalakban.

Ami még hátra van, azt fölösleges eljátszani, s elmondani igazán fölösleges volna, ha elcsenevészedett fantáziánk nem ragaszkodnék olyan tehetetlenül ahhoz az iparilag gyártott s bőven raktáron tartott tucat „happy end”-hez, mellyel minden történetet úgy el szoktak fuserálni. Nos, Eliza Doolittle esete, bár a valószínűtlennek tetsző átváltozás miatt regényesnek tartják, valójában mindennapi história. Száz meg száz bátor és becsvágyó fiatal nő lepte meg a világot efféle átváltozással, mióta Nell Gwynne példát mutatott nemének, királynékat játszva és királyokat hódítva abban a színházban, hol narancsáruslányként kezdte. Különféle emberek széltében-hosszában mégis azt képzelik, hogy Lizi csak azért, mert egy regényes kis történet hősnője lett, bizonyára férjhez is ment a hőshöz. Ez tűrhetetlen. Nemcsak azért, mert az ilyen együgyű elképzelés tönkretenné Lizi kis drámáját, hanem azért is, mert a valódi végkifejlet nyilvánvaló mindenki számára, aki csak kicsit is ismeri az emberi természetet, de kivált a női ösztönt.
     Mikor Lizi azt mondta Higginsnek, hogy ha megkérné, sem menne hozzá feleségül, nem kacérkodott vele, hanem igen jól megfontolt döntést adott tudtára. Ha egy legényember tanít egy lányt, ha uralkodik rajta, s érdekes és fontos lesz a szemében, mint Higgins Lizi szemében, akkor a lány – ha elég erős jellem – alaposan meggondolja, megfogja-e férjnek ezt a férfit. Kivált, ha a férfi oly keveset törődik a házassággal, hogy egy talpraesett, elszánt nőszemélynek igazán nem nehéz megkaparintani – épp csak akarni kell. A lány döntése jórészt attól fog függeni, hogy valóban szabad-e a választásban. Ez pedig a lány korától és anyagi helyzetétől függ. Ha már benne van a korban, s nincs biztosítva a megélhetése, hozzá fog menni a férfihoz, mert mindenképpen férjhez kell mennie valakihez, aki gondoskodik róla. De Lizi korában egy csinos lány nem érzi magát ilyen szorítóban: szabadon akar szétnézni és választani. Éppen ezért az ösztönére bízza magát. Lizi ösztöne pedig azt súgja, hogy ne menjen férjhez Higginshez. Persze nem azt, hogy mondjon le róla. Semmi kétség, hogy Lizi számára, élete végéig, Higgins marad a legizgalmasabb emberek egyike. Igen fájdalmasan érintené Lizit, ha akadna más nő, aki az ő helyét elfoglalhatná Higgins életében. De mert e tekintetben nyugodt, nem habozik egy cseppet sem. Nem haboznék még akkor sem, ha nem volna kettejük közt a húsz év korkülönbség – nagy idő egy fiatal lány szemében!
      De minthogy saját ösztönünk még nem mondott áment Lizi döntésére: lássuk most, nem találunk-e abban mi magunk is némi bölcsességet? Mikor Higgins azzal magyarázta a fiatal nők iránti érzéketlenségét, hogy valamennyinek verhetetlen vetélytársa az ő édesanyja, ezzel már meg is fejtette a maga megrögzött agglegény voltának titkát. Az ilyen eset csak annyira ritka, amennyire a rendkívüli anyák ritkák. Ha egy tehetséges fiúnak az anyja elég gazdag, s van benne intelligencia, egyéni báj s jellemerő – durvaság nélkül – ha még e mellett van benne némi kiművelt ízlés kora legjobb művészete iránt, hogy otthonát széppé tegye, akkor ez az anya olyan példaképet állít a fia elé, mellyel csak igen kevés nő mérkőzhet sikerrel. S mindezzel öntudatlanul arra ösztönzi fiát, hogy az gyengéd érzelmeit, szépérzékét, idealizmusát különválassza kizárólag szexuális vágyaitól. Így azután a fiú örök talány marad annak a sok műveletlen embernek szemében, ki ízléstelen otthonban közönséges vagy éppen kiállhatatlan szülők keze alatt nőtt fel; mert az ilyenek számára irodalom, festészet, szobrászat, zene s minden gyengéd emberi kapcsolat csak mint szexuális komédia jöhet szóba – ha egyáltalán szóba jöhet. A „szenvedély” sem jelent számukra egyebet. Az, hogy Higgins szenvedélye a fonetika, s hogy Lizi helyett anyját idealizálja, az ilyenek szemében valami képtelen és természetellenes dolog. Pedig ha körülnézünk s látjuk, hogy alig akad férfi vagy nő olyan csúnya és kiállhatatlan, aki élettársat ne kapna, ha akar – miközben annyi vénlány és agglegény értékesebb és kulturáltabb az átlagnál – ha mindezt látjuk, nehezen tudunk szabadulni ama gyanútól, hogy a szexualitás különválasztása mindattól, amivel lépten-nyomon összetévesztik – e tisztázás, melyet nagy szellemek ragyogó lelki analízissel érnek el – olykor egy szülői igézet műve.
      Lizi persze képtelen lett volna így megmagyarázni magának Higgins határtalanul szívós ellenálló erejét azzal a női bájjal szemben, mely első látásra megbabonázta Freddyt. Ösztönösen mégis megérezte, hogy sohasem tudna odafurakodni fiú és anyja közé (márpedig ez minden feleség elsőrendű tennivalója). Röviden, Lizi rájött, hogy valami titokzatos oknál fogva Higgins nem jó férj-anyag: nem az ő embere, mert nem az a férfi, ki a leggyengédebb, legmelegebb, legbizalmasabb érzéseit neki tartja fenn. Ha nem lett volna ott vetélytársul az anya, akkor is visszautasította volna olyan ember érdeklődését, akinek életében ő csak a tudomány után következhet. Mert ha meghal is Higginsné, megmarad Milton és a fonetikus ábécé. Lizit bajosan nyerte volna meg Landor ama híres megjegyzésével, hogy a szerelem épp a leghatalmasabb szeretők szemében másodrendű ügy. S vegyük hozzá mindehhez a lány ellenszenvét Higgins zsarnoki fölényeskedése iránt, bizalmatlanságát, melyet kezdettől felkeltett a tanár szemfényvesztő hízelgése s állandó kisiklása az ő dühös lázongásai elől, végül be is fogjuk látni, jó ösztön óvta Lizit, nehogy feleségül menjen az ő Pygmalionjához.
      De kihez ment hát feleségül Lizi? Mert Higgins ugyan született agglegény, de Lizi aztán legkevésbé sem született vénlánynak. Nos, a választ röviden meg lehet adni azoknak, kik még nem találták ki a lány szavaiból.
      Rögtön azután, hogy Lizi a vita hevében kimondja jól megfontolt elhatározását – sohasem fog férjhez menni Higginshez – rögtön ezután említi az ifjú Frederick Eynsford Hill urat, ki naponta elárasztja szerelmeslevelekkel. Freddy fiatal, jó húsz évvel fiatalabb Higginsnél. Ezenkívül talpig úriember (Lizivel szólva, „klasszikus tag”), s ez minden szaván megérzik. Jól is öltözik. Az ezredes mint egyenrangút kezeli. Végül pedig Freddy őszintén szereti a lányt, nem „ura és parancsolója”: úgy látszik, születési előnyei ellenére sem fog regnálódni rajta. Lizinek semmi érzéke ahhoz az ostoba romantikus tradícióhoz, mely szerint a nők imádják, ha uralkodnak rajtuk vagy éppen jól meggyötrik, jól megverik őket. „Ha asszonyhoz mégy, ne feledd az ostort” – mondja Nietzsche. Okos despoták sohasem korlátozták e metódust csupán az asszonyokra: nem feledték otthon az ostort akkor sem, ha férfiakkal volt dolguk. S a férfiak, kik felett az ostor pattogott, szolgalelkűen istenítették urukat – sokkal inkább, mint az asszonyok. Semmi kétség: szolgalelkű nők éppúgy akadnak, mint szolgalelkű férfiak. S a nők, csakúgy, mint a férfiak, bámulják azt, aki erősebb náluk. De más dolog bámulni az erőst, s más dolog a járma alatt élni. Azt, aki gyenge, nem bámulják s nem imádják hősként; de nem is utálják s nem is kerülik. A gyengéknek semmi nehézségük sem szokott lenni, ha olyannal akarnak házasságra lépni, ki náluk jóval többet ér. Veszedelmes helyzetekben elbukhatnak; de az élet nem csupa veszedelem, inkább olyan helyzetek láncolata, melyekhez nem kell különösebb erő: elbírja a gyengébb is, ha erős élettárs áll mellette. Így hát mindenki számára érthető és közismert dolog, hogy erős alkatok – nők, férfiak egyaránt – nemcsak hogy nem keresnek házastársul még erősebbet, de barátaikat sem az erősek közül válogatják. Ha egy oroszlán nála is nagyobb hangon üvöltő oroszlánnal találkozik, „az első oroszlán pokolba kívánja a másodikat”. Az olyan férfi vagy olyan asszony, aki két ember erejét érzi magában, mindent inkább kíván a párjától, mint erőt.
     Ennek fordítottja éppúgy igaz. A gyengék vágynak az erős pár után – feltéve, hogy az nem rémíti meg őket túlságosan. Így esnek gyakran abba a hibába, melyről a közmondás szól: „Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka.” Túl sokat kérnek és túl keveset kínálnak. S ha tűrhetetlenül irreális az üzlet, az egyezség lehetetlen: a gyengébb felet vagy otthagyja az erősebb, vagy keresztként viseli, ami még rosszabb. Akik nemcsak gyengék, de bolondok vagy együgyűek is, gyakran kerülnek ilyen nehéz helyzetbe.
     Nos, ha ilyen az emberi természet, merre fog megindulni Lizi, keresztúton állva Freddy és Higgins között? Vajon arra szánja-e magát, hogy egy életen keresztül cipelje a papucsot Higgins után, vagy arra, hogy őutána cipelje a papucsot Freddy egy életen keresztül? Nem nehéz kitalálni a megfejtést. Feltéve, hogy Freddy biológiailag nem visszataszító Lizi számára, s feltéve, hogy Higgins biológiailag nem oly mértékben vonzó, hogy ez a lányban minden más ösztönt elhallgattasson: a két férfi közül Freddyt fogja választani.
     Lizi így is tett.
     Persze merültek fel nehézségek; de nem érzelmiek, hanem anyagiak. Freddynek nem volt sem pénze, sem állása. Anyjának kegydíja, a hajdani vagyon utolsó emléke, csak arra volt elegendő, hogy az özvegy kellő méltósággal viselje sorsát Earlscourtban, de arra már nem, hogy bármilyen jobb intézetben neveltesse gyermekeit, vagy éppen valami foglalkozásra taníttassa ki fiát. Egy heti harminc shillinges hivatalnoki állást Freddy méltóságán alulinak tartott volna, s amellett felettébb undorítónak. Váltig abban reménykedett, hogy ha tartja a nívót, valamit majd csak tesznek érte. Mi ez a valami? Freddy homályos elképzelése szerint talán egy magántitkári állás vagy más ilyesféle „sine cura”. Anyja ábrándja inkább egy gazdag lány volt, aki nem tud ellenállni az ő Freddy fia elragadó bájának. Képzeljük el a mama érzelmeit, mikor Freddy feleségül vesz egy virágáruslányt, akit csak a sors szeszélye ragadott ki osztályából, hírhedten kalandos körülmények között!
      Igaz, hogy Lizi helyzete nem egészen megvetendő. Apja – bár azelőtt szemetes volt, s szintén csak egy vakeset vetette felszínre – hallatlanul népszerű lett a legfinomabb körökben, hála annak a minden nehézségen és előítéleten diadalmaskodó társadalmi tehetségének. A középosztály nem fogadta be – attól különben a háta is borsódzott – de egy csapásra meghódította a legelőkelőbb társaságot eredeti szellemével, szemetes múltjával (melyet zászlóként lobogtatott), s a „túl jón és rosszon” nietzschei bölcsességével. Szűkkörű hercegi ebédeken rendesen a hercegné jobbján foglalt helyet. Vidéki kastélyokban szívesen eldohányozgatott kint az éléskamrában (a pohárnok ilyenkor nem tudott hová lenni a nagy megtiszteltetéstől); ha pedig odabent, a fehér asztal mellett lakmározott, miniszterek kérték ki erről-arról a véleményét. De minderre Doolittle csaknem oly kevésnek találta az évi háromezret, mint Eynsford Hillné az earlscourti életre a maga sokkal kisebb, siralmasan kisebb járadékát (meg sem merem mondani, mennyit!). Egyszóval Doolittle kereken megtagadta, hogy csak egy lyukas vasat is adjon a lánya eltartására.
     Így aztán Freddy meg Lizi – illetve most már Eynsford Hill úr és Eynsford Hillné úrasszony – éhkoppon maradtak volna a mézeshetek alatt, ha az ezredes meg nem lepi Lizit ötszáz font nászajándékkal. Ez a pénz jó ideig tartott: Freddy nem értett hozzá, hogy elverje (hisz sosem volt elverni való pénze), Lizi pedig, akit két öreg legény nevelt a társaséletre, addig hordta a ruháit, míg el nem szakadtak, vagy el nem piszkolódtak, egy szemet sem törődve a havonként változó divattal. De hát ötszáz font mégsem tart örökké egy fiatal pár kezén. Tudták ezt ők mind a ketten; s Lizi érezte, hogy végül is meg kell fogni valahogy a dolog végét. Persze ellakhatott volna a Wimpole utcai lakásban (Higginsnél), hisz az már otthonává lett; de tudta, hogy nem volna helyes Freddyt odaköltöztetni, s hogy ez nem is tenne jót a fiú jellemének.
     Nem mintha a két öreg legény tiltakozott volna a dolog ellen. Mikor Lizi tanácsot kért, Higgins nem is volt hajlandó foglalkozni a lakáskérdéssel, olyan egyszerűnek látta a kézenfekvő megoldást. Lizinek az a vágya, hogy Freddyvel együtt lakjék, semmivel sem érdekelte jobban, mintha a lány azt kérte volna, hogy hálószobájába állítsanak be egy új bútort. A Freddy jelleméről szóló elmélkedés, az a vélemény, hogy a fiú számára morális kötelesség a kenyérkereset, Higginsnél süket fülekre talált. Ő azt mondta, hogy Freddynek nincs is semmiféle jelleme, s ha bármi hasznos dolgot próbálna végezni, csak annak gondját szaporítaná, akinek az elfuserált munkát helyre kéne hozni. Ez pedig csak kárára volna a társadalomnak, és boldogtalanságára Freddynek magának. Hiszen Freddyt nyilván az anyatermészet is afféle könnyű munkára szánta, mint Lizi szórakoztatása (ami különben, Higgins véleménye szerint sokkal hasznosabb és becsületesebb foglalkozás, mint valami hivatali munka). Ha Lizi vissza-visszatért eredeti tervéhez, hogy ő is fonetika-tanár lesz, Higgins éppoly hévvel tiltakozott ellene, mint első alkalommal. Azt mondta, hogy Lizi tízévi stúdium nélkül ne is álmodjon arról, hogy az ő nagyszerű szakmájába avatkozzék. Minthogy pedig ezzel nyilván az ezredes is egyetértett, Lizi úgy érezte, ebben a nehéz küzdelemben le kell tennie a fegyvert. Nem is találta volna jogosnak, hogy Higgins beleegyezése nélkül hasznosítsa a tőle kapott tudást. Az ő szemében ez a tudás éppúgy Higgins tulajdona volt, mint mondjuk a zsebóra: Lizi semmiképpen sem volt kommunista. Rajongva ragaszkodott két mesteréhez, házassága után még őszintébben és melegebben, mint azelőtt.
      Végül is, sok nehéz fejtörés után, az ezredes oldotta meg a kérdést. Egy napon kissé pirulva kérdezte meg Lizit, vajon végleg letett-e arról a tervéről, hogy virágüzletet nyisson. Lizi azt felelte, hogy gondolt ő erre, de aztán kiverte fejéből, mert az ezredes azon a bizonyos napon, Higginsné szalonjában, úgy nyilatkozott, hogy szó sem lehet róla. Az ezredes megvallotta, hogy mikor ezt a kijelentést tette, még teljesen az előző nap felkavaró élményeinek hatása alatt volt. Mindjárt este felvetették hát az ötletet Higgins előtt. A tanár csak egy megjegyzést tett, de abból majdnem komoly összezördülése támadt Lizivel. Higgins ugyanis azt találta mondani, hogy Lizi Freddyben megtalálta az ideális kifutófiút.
     Hamarosan Freddyt is megkérdezték a dologról. Ő azt felelte, maga is gondolta már egy boltra; bár nagy pénztelenségében mindig csak afféle kis butikról mert álmodni, ahol egyik pultnál Lizi árulja a cigarettát, másiknál meg ő az újságot. De megjegyezte, hogy szerinte is elragadó volna naponta korán reggel Lizivel együtt virágot összevásárolni a Covent Garden piacán, hol annak idején először látták meg egymást. Jutalmul ezért a megjegyzésért Lizi összevissza csókolta férjét. Freddy hozzátette még, hogy ő maga sohasem mert volna ilyen javaslattal előállni, mert Klára nagy patáliát fog rendezni, ha efféle boltossággal csökkenti az ő férjhezmenési esélyeit. Azt meg éppen nem lehet várni – vélte Freddy – hogy a mama megörül az ötletnek: szegény asszony annyi éven át igyekezett tartani azt a bizonyos társadalmi rangot, melynek szintjén bármiféle kiskereskedelem elképzelhetetlen.
      Ez a nehézség semmivé foszlott egy oly fordulat következtében, melyet Freddy anyja várt legkevésbé. Klára, kinek számára a művészvilág volt az elérhető legmagasabb kör, e világba tett kirándulásai során rájött, hogy ha nem akar kicseppenni a társalgásból, alaposan el kell mélyednie H. G. Wells regényeiben. Fűtől-fától kölcsönkérte hát a Wells-regényeket s ritka buzgalommal látott munkának: két hónap alatt felfalta valamennyit. Ennek eredménye aztán olyan pálfordulás lett, mely napjainkban cseppet sem ritka. Egy modern „Apostolok Cselekedetei” ötven egész bibliát megtölthetne, ha egyáltalán valaki képes volna megírni.
      Szegény Klára, aki Higgins meg az öreg Higginsné szemében afféle nevetséges, kellemetlen perszóna volt - tulajdon anyja szemében pedig valami érthetetlen rejtély, valami társadalmi tévedés – szegény Klára nem látta magát kívülről sem egyik, sem másik megvilágításban. Mert ha kissé nevették és csipkedték is West Kensingtonban – mint e tájon mindenkit – végül is úgy tekintették, mint normális, elfogadható – vagy mondjuk: elkerülhetetlen – istenteremtését. Legföljebb azt mondták rá: afféle törtető; de éppoly kevéssé vették észre, mint maga Klára, hogy voltaképpen sötétben tapogatózik és rossz irányba törtet. Egyszóval Klára nem volt boldog. Egyre inkább kétségbeesett. Egyebe sem volt mint az a rang, hogy az epsomi zöldséges a „hintós nagysága”-ként emlegette anyját. Ennek a rangnak pedig nyilván igen kevés volt a forgalmi értéke; s méghozzá megfosztotta Klárát mindenféle neveltetéstől, hiszen az ő viszonyaik mellett legfeljebb a zöldséges lányával nevelkedhetett volna együtt. Ragaszkodva a nívóhoz, az anyja rangjabeli társaság után futott; ez a társaság pedig nem kért őbelőle, hiszen Klára sokkal szegényebb volt a zöldségesnél is. Még komornáról vagy akárcsak szobalányról sem álmodhatott: meg kellett elégednie egy rosszul tartott mindenes cseléddel. Ilyen körülmények közt sehogy sem sikerült neki a hamisítatlan, villanegyedbeli úrilány szerepét játszani. De rangjának magasáról tekintve, minden számára elérhető „parti” elviselhetetlenül megalázó lett volna. Kereskedőktől, kishivatalnokoktól egyszerűen irtózott. Festők, írók után futott, de sehogy sem tudta őket elbájolni. Hiába szedte fel s használta nyakrafőre a művészvilág szólásait: ezzel is csak bosszantott mindenkit. Egyszóval, félresiklott figura volt mindenestül: lehetetlen, műveletlen, kellemetlen, szerénytelen, vagyontalan, haszontalan sznob. S bár Klára el nem ismerte volna ezt a sok szörnyűséget (hisz az ilyen kellemetlen igazságokkal senki sem néz szembe, míg van módja félrenézni), mégsem lehetett kibékülve helyzetével: végül is minden az ő hátán csattant.
      Klára számára valóságos kinyilatkoztatás volt, mikor egy magakorú lány oly hirtelen lelkesedésre lobbantotta, megigézte, követésre csábította és barátnőjéül hódította – de legkivált mikor kiderült, hogy ez a csodálatos lény néhány hónap alatt vakarodott ki az alvilág sarából. Ez az esemény úgy megrázta Klárát, hogy mikor aztán H. G. Wells ragyogó tollával elbűvölte, s egyszeriben abba a magasságba röpítette, honnét egész addigi életét és körét immár az emberi szükségletek s a helyes társadalmi berendezés szempontjából nézhette, a mester olyan pálfordulást és olyan bűntudatot váltott ki belőle, mint egy Booth generális vagy Gipsy Smith, az Üdvhadsereg legragyogóbb térítő hadjáratain. Klára sznobizmusa semmivé foszlott. Egyszerre az élet sodrába került. Anélkül, hogy tudta volna, hogyan s miért: barátai és ellenségei támadtak. Bizonyos ismerősei, kiknek számára eddig afféle közömbös, unalmas vagy komikus teher volt, most hirtelen faképnél hagyták; mások annál szívesebbé lettek iránta. Meglepődve tapasztalta, hogy bizonyos „bájos” emberek valósággal telítve vannak Wellsszel, s hogy bájosságuk titka voltaképpen az eszmék iránti fogékonyság. Olyanok, akik mélyen vallásosnak gondolt, de ezen az alapon mindhiába próbált megnyerni, most egyszerre érdeklődéssel fordultak felé, s elárulták, hogy ellenségei a hagyományos vallásosságnak. (Ilyesmit Klára ezelőtt csak a legelvetemültebb alakokról tételezett volna fel.) Új barátai elolvastatták vele Galsworthyt; Galsworthy pedig meggyőzte a villanegyed életének hívságos voltáról -–s ezzel végképp leterítette. Klárát ette a méreg, ha arra gondolt, hogy börtöne, melyben annyi esztendőn át sorvadozott, tulajdonképpen egész idő alatt nyitva állt; hisz épp azok a hajlamai szerezhettek volna számára igaz barátokat, melyeket erővel fojtott el magában, csupa társadalmi „helyezkedésből”. E kinyilatkoztatás fényében s felkorbácsolt lelke mámorában Klára ugyanolyan gátlástalanul bolond módjára viselkedett a nagy nyilvánosság előtt, mint annak idején Higginsné szalonjában, mikor olyan kapva kapott Lizi „kiszólásain”. Mert Wells újdonsült hívének éppoly megmosolyogtató ügyefogyottsággal kellett megtennie első botladozó lépéseit, mint valami kisbabának. De hát senki sem haragszik egy kisbabára gyámoltalansága miatt, és senki sem gondol róla rosszat, mikor meg akarja enni a gyufát. Klárát sem utálták meg barátai a hóbortjai miatt. Gyakran szeme közé nevettek ezekben az időkben, s ilyenkor rajta volt a sor, hogy védje magát és állja a sarat, ahogy tudja.
      Mikor Freddy hazalátogatott Earlscourtba (melynek, hacsak tehette, a táját is kerülte), hogy kirukkoljon a családi címert beszennyező, szörnyű üzletnyitási tervvel, már egy feldúlt otthonba érkezett. Húga épp előzőleg jelentette be, hogy ő is állásba megy egy Dover utcai stílbútor-kereskedésbe, melyet egyik Wells-rajongó barátnője nyitott. Klára ezt az állást régebbi társaséleti törtetésének köszönhette. Annak idején ugyanis fejébe vette, hogy kerüljön bármibe, de ő bizony meg fogja ismerni Wells mestert, a maga testi valóságában. Addig ügyeskedett, míg egy garden partyn végre nem hajtotta tervét. A vakmerő vállalkozást nem várt szerencse kísérte. Wells úr beváltotta Klára hozzáfűzött reményeit. A mesteren nyoma sem volt öregedésnek vagy fásultságnak: szelleme akár egy félórán át egyfolytában sziporkázott. Ellenállhatatlan volt finomsága és határozottsága, kicsiny keze és lába, kiapadhatatlan ötletgazdagsága, természetes közvetlensége, de kivált a minden picike porcikájából sugárzó, rendkívüli érzékenységű és fogékonyságú intelligenciája. E találkozás után Klára hosszú hetekig csak róla tudott beszélni. S mivel a stílbútoros hölgy előtt is szóba hozta, s mivel a hölgynek is leghőbb vágya volt, hogy megismerje Wells mestert és csinos holmikat adhasson el neki: e cél érdekében állást ajánlott üzletében Klárának.
      Ez volt Lizi szerencséje; mert így a virágüzlettel szemben várható ellenállás semmivé foszlott. A bolt ott van a Viktória és Albert Múzeum közelében, egy vasútállomás árkádja alatt. Aki a környéken lakik, akár mindennap bemehet egy szál virágot venni a gomblyukába Lizitől.
      Itt az utolsó alkalom valami regényes fordulatra! Ugye, mindenki szívesen hallaná, hogy az üzlet bámulatosan felvirágzott, hála Lizi bájos lényének és egykori piaci tapasztalatainak. Sajnos, meg kell mondanunk az igazat: az üzlet bizony sokáig csak bukdácsolt, egyszerűen azért, mert sem Lizi, sem Freddy nem értett az üzletvezetéshez. Igaz, Lizinek nem kellett az ábécénél kezdeni a szakmát: tudta már az olcsóbb virágok nevét, árát. S milyen határtalan büszkeséggel töltötte el, mikor rájött, hogy Freddy (mint afféle olcsó, rátarti és haszontalan iskolák neveltje) tud valamit latinul! Ez a latin tudás nem volt valami sok, de épp elég arra, hogy felesége szemében egy új Porson vagy Bentley fényében tündököljön, s ahhoz is, hogy kisilabizálja a virágok szakjegyzékét. Sajnos, ezen kívül semmit sem tudott. Lizi pedig, ha meg tudta is számolni a pénzt – legalább az aprót – s ha ráragadt is valami Milton nyelvéből, mikor Higginsszel együtt a döntő ütközetre készült: egy számlát már képtelen lett volna megírni anélkül, hogy gyalázatos hírbe ne keverje a céget. Freddyt a latin tudománya, hogy „Balbus épített egy falat” és „Gallia három részre oszlott”, távolról sem segítette hozzá a legcsekélyebb kereskedelmi ismeretekhez sem. Még azt is Pickering ezredesnek kellett megmagyaráznia, hogy mi fán terem a csekk-könyv meg a bankszámla. S mindezt nem volt könnyű a fiatal pár fejébe verni. Freddy is egy nótát fújt Lizivel, mikor az makacsul szembeszegült ama bölcs javaslattal, hogy – csupa takarékosságból is – legjobb lesz egy hozzáértő könyvelőt fogadni. Hogy lehetne pénzt megtakarítani azzal, ami újabb kiadást jelent – így okoskodtak mindketten – hiszen a már meglevő kiadások mellett sem tudnak nyeregben maradni. De az ezredes – miután újra meg újra nyeregbe segítette őket – végül is kedvesen, de határozottan sarkára állt. Lizit már porig alázta, hogy mindig tőle kell pénzt koldulni, s vérig sértette Higgins harsány derűje, melynek örök céltáblája volt Freddy „sikere” a munka mezején. Így hát végül is be kellett látnia, hogy a kereskedelmet éppúgy tanulni kell, mint a fonetikát.
      Hadd ne ecseteljem azokat a siralmas estéket, melyeket az ifjú pár kereskedelmi kurzusokon fecsérelt el, együtt tanulva a gyorsírást, gépírást, könyvelést, mindenféle, elemi iskolák padjaiból jött hím- és nőnemű írnokjelöltekkel egy sorban. Volt egy esti tanfolyam a Londoni Közgazdasági Akadémián, itt egy nap az igazgatónál egy szerény hölgy jelent meg s arra kérte, ajánljon neki olyan kurzust, ahol virágkereskedelmet tanítanak. Az igazgató jóhumorú ember volt, s rögtön előadta a kínai metafizikáról értekező dickensi hős módszerét, aki olvasott egy cikket Kínáról, egyet meg a metafizikáról, s a kettőt kombinálva, megalkotta saját művét. Javasolta az ifjú párnak, hogy kombinálják a Közgazdasági Akadémiát a Kertészeti Iskolával. Lizi úgy vélte, hogy a dickensi hős eljárása tökéletesen logikus (aminthogy az is volt) s egy cseppet sem nevetséges (itt már sántított az okoskodás) – nos, Lizi halálosan komolyan vette az igazgató tanácsát. De legkeservesebb megalázkodás hősnőnk számára az a pillanat volt, mikor meg kellett kérnie Higginst, hogy tanítsa meg rendesen írni. A tanárnak ugyanis, a miltoni poézis mellett, másik kedvenc bogara a kalligráfia volt, s ő maga is gyönyörű itáliai stílben rótta a jobbra dűlt betűket. Higgins először kijelentette, hogy Lizi alkatilag képtelen leírni egyetlen olyan betűt, mely méltó lehetne Miltonnak akár legszürkébb szavához is. De a lány nem adta fel a harcot, és Higgins újra fejest ugrott a munkába, hol viharos kitörésekkel, hol emberfölötti türelemmel tanítva Lizit, olykor-olykor ragyogó előadásokat rögtönözve az emberi kézírás szépségéről, nemességéről és fennkölt hivatásáról. Mindennek eredményeképpen Lizi elsajátított egy üzletileg teljességgel hasznavehetetlen, de az ő egyéni báját annál inkább kifejező kézírást. Háromszor annyit költött papirosra, mint bárki más, mert bizonyos sajátos minőségű és formátumú ívek nélkül neki sem ült az írásnak. Még egy borítékot is képtelen lett volna annak rendje és módja szerint megcímezni, hisz úgy elrontotta volna a margót.
      A különféle kurzusokra való járás a szégyen és kétségbeesés időszaka volt a fiatal pár számára. Hiába, sehol sem tanítottak semmit a virágüzletekről. Végül is föladták a küzdelmet s búcsút mondtak gyorsíró-tanfolyamnak, Kereskedelmi Iskolának, Közgazdasági Akadémiának – mindörökre. De közben az üzlet, titokzatos módon magamagától menni kezdett. A fiatalok valahogy már nem idegenkedtek attól a gondolattól, hogy alkalmazottakat fogadjanak. Egyre inkább úgy érezték, hogy ez az ő sajátos módszerük a legjobb, s hogy valami különleges tehetségük van a kereskedelemhez. Az ezredes, aki éveken keresztül állandóan fenntartott bankszámláján bizonyos összeget, az üzlet deficitjének fedezésére, egyszer csak azt vette észre, hogy a támogatás felesleges: a fiatal pár boldogul. Igaz, hogy némileg könnyebb helyzetben voltak, mint más szaktársaik. A hétvégi kirándulások költsége nem az ő gondjuk volt, s így a vasárnapi ebédek árát is megtakaríthatták. Az ezredes ilyenkor felajánlotta autóját, s a két agglegény fizette a hotelszámlát. Ami a boltot illeti: hamarosan kiderült, hogy a spárga is kelendő cikk, s a spárga után következett a többi zöldség -–mindazonáltal F. Hill, virág- és zöldségkereskedő választékos külseje előkelő jelleget kölcsönzött az üzletnek. A magánéletben pedig továbbra is megmaradt ő Frederick Eynsford Hill úrnak. Nem mintha valami nagyon rátarti lett volna: Lizin kívül más nem is tudta, hogy férjét annak idején a nemesen hangzó Frederick Challoner kettős névre keresztelték. De Lizi aztán feszített vele, mint annak a rendje.
      Eddig a történet: így ütött ki a dolog. De meglepő, hogy hősnőnk az üzlet s a saját háztartása ellenére is mennyit ott lábatlankodik a Wimpole utcai házban. S érdekes megemlíteni, hogy Lizi, aki sohasem bántja Freddyt – az ezredest meg éppenséggel apjaként szereti – arról mindmáig nem tudott leszokni, hogy Higginsszel marakodjék, már ahogy ez megpecsételődött ama végzetes éjszakán, mikor a tanár számára megnyerte a fogadást. Lizi ma is felkapja a fejét minden kis kihívásra, sőt néha ok nélkül is. Higgins már egyetlen olyan tréfát sem mer megkockáztatni, mely célzás lehet a maga s a Freddy intelligenciája közt tátongó űrre. Olykor tombol, sérteget, gúnyolódik, de Lizi oly harciasan száll vele szembe, hogy az ezredesnek minduntalan kérlelnie kell, bánjon kissé kedvesebben Higginsszel. Ez az egyetlen alkalom, mikor Pickering szavaira Lizi arcán makacs dac jelenik meg. S mindezt már csak valami olyan rendkívüli sorsfordulat vagy óriási szerencsétlenség változtathatná meg (Isten mentsen tőle!), mely összezavarna bennük minden szimpátiát és antipátiát, s erővel hámozná ki közös embervoltukat. Lizi tudja, hogy Higginsnek nincs rá szüksége, mint ahogy nem volt őrá szüksége az apjának sem. Mikor Higgins azt mondta neki amaz emlékezetes napon, hogy megszokta már a házban, hogy ragaszkodik hozzá apró szolgálataiért, s hogy hiányozna, ha elmenne: e szavakkal mélyen elültette lelkében azt a meggyőződést, hogy a tanár számára „nem ér ő többet, mint egy pár papucs”. (Freddy vagy az ezredes bezzeg sosem beszélt volna vele úgy, mint Higgins!) De valahogy azt is érzi Lizi, hogy a tanár fölényes közönye nemesebb, mint holmi közönséges lelkek önteltsége. Higgins ma is határtalanul érdekli. Sőt vannak titkos, pajkos pillanatai, mikor azt kívánja: bár volnának együtt ketten, távol minden emberi szemtől s szabadon minden köteléktől, valami puszta szigeten, ahol a mestert lerángathatná végre piedesztáljáról, s megláthatná, hogy ő is csak éppúgy szerelmeskedik, mint más közönséges halandó. Mindnyájunknak vannak ilyen titkos ábrándjai. De mikor aztán komoly dolgokról van szó, a való életről, nem pedig holmi álmokról és szeszélyekről, akkor Lizi Freddyhez vonzódik meg az ezredeshez, s nem szereti Higginst és Doolittle urat. Galatea sohasem szereti Pygmaliont mindenestül: a mester elviselhetetlenül isteni.