Avagy a “lehettem volna, de nem lettem mégse”.

Tizenöt éves korom környékén, amikor elkezdtem önmagamra eszmélni, a belső kérdéseimre, kétségeimre leginkább az undorgrund zenék kezdtek rímelni, főleg a hazaiak. Nyers vagy épp mélybehúzó zenéi és sokszor verseknek is tekinthető dalszövegei sablonokat és tabukat zúztak szét, amik őszintébb köntöst varázsoltak a megszokások rutinjából felépülő köznapi valóságra. Sőt, inkább pont fordítva: nem is köntöst varázsoltak rá, hanem lerántották a leplet a kommersz, tettetett (vagy takaréklángon megélt) érzelmekkel operáló világról. Ennek révén ismertem meg a Vágtázó Halottkémeket is, ami egyfajta ‘sámánpunk’ zenekar, rengeteg szabadon eresztett, zabolátlan energiával, amibe ősi ritmusok és ütemek szövődnek, megidézve az ember előtti vagy emberen túli világ (szószerint) észbontó mélyebb valóságát… néha a külső űr végtelenébe repít, néha a tudat legmélyebb bugyraiba, és néha egyszerre mindkét helyre.
     Ez a fajta pokolraszállás, űrrepülés engem is nagyon megérintett, mert ilyenkor mintha éreztem volna a bennem tomboló energiák és fékevesztett indulatok miértjét, helyét, szerepét.
     Ugyanígy rendkívül közel éreztem magamhoz Waszlavik Gazember László sámándalait is, amik mókásabbak voltak, én mégis éreztem (és érzek a mai napig) benne a zeneiségen túl az őserőt, hogy ez nem csak pusztán valami kis vicces jópofiság.
     Először ’93-ban estem bele tábortűzbe. Egy telki bulin történ Pándon, ahol a kertben – úgy emlékszem – pont VHK-t hallgattunk magnóról. Vadul roptam a valami sámántánc-szerűt (vagy inkább madárijesztőset), mármint ami kijött belőlem 16 évesen. Természetesen rongyrészeg révületben voltam. A tábortűz mellett elvesztettem az egyensúlyomat, dőltömben magam elé kaptam a két kezem, így két tenyérrel estem rá az izzó parázsra. Nagy üvöltéssel járt, gyors józanodással és másodfokú égési sérülésekkel az egész tenyéren, mindkét kézen. (Sokáig valami büdös krémmel kellett kenegetnem, ami a nyári hőségben izzadástól bűzbéli bónusz árnyalatokat kapott, de ha sokan voltak a buszon, néha tudtam úgy csinálni a kapaszkodást, mintha nem hozzám tartozna a kezem.)

Másodszorra szintén egy telki bulin estem bele ’96-ban, szintén részegen, szintén tánc közben. Sikerült felborítanom állványostul a bográcsot. A földön ülve lehorgasztott fejjel, röstellve és mélán dobálgattam le magamról a különböző mindenfélét, tűzifát, a bográcsállvány rúdjait, egyebet. Az egyik rúd nem akarózott arrébb menni. Aztán kiderítettem, hogy azért, mert a lábamba szúródott. Mivel nem éreztem fájdalmat, azt hittem, biztos csak felületi sérülés, de amikor felemeltem a kezemet a tapogatózásnak álcázott diagnóziskeresés után, könyékig véres volt az alkarom. Aznap éjszaka még nyugodtan mászkáltam, mintha ’mise történt volna, utána két-három hétig csak küszködve sántikáltam (a barátaim szerint új táncot találtam fel). Otthoni kényszerszabadságom alatt került a kezembe a Piers Vitebsky: A sámán című ismeretterjesztő könyve, amit olvasgatva persze rádöbbentem, hogy alighanem sámán vagyok és ez lehetett a (spontán) beavatódásom.
     Sokáig ebben a hitben éltem, mert magyarázatot nyújtott a magamban érzett zsigeri vágyak erejének, bevillanó képek, képzeletek, sötét és szilaj energiák, a hétköznapi erkölcs szerint embertelen (vagy inkább emberin túli) érzések gubancára. A skorpió-jegyűek ugye egyébként is vonzódnak a misztikumhoz, mágiához, túlvilághoz. (Bár akkor még nem olvastam tisztességes asztrológiával foglalkozó írást, arra még másfél évet kellett várni, csak tévéújságos marhaságokkal találkoztam.) Már kisgyerekkoromban is sokat kérdezősködtem a halálról, amitől anyám rendszerint megrémült (és olyan 7-8 éves lehettem, amikor azon töprengtem, vajon nem lehet-e, hogy csak én találtam ki ezt az egész világot... és talán egy földönkívüli vagyok, aki álmodja ezt az egész földi életet, aztán majd felébredek egy idegen bolygó óvodájában, ahol mindenki elmondja a másiknak, hogy ő milyen világot talált ki magának... azt gondoltam, ha igen, akkor büszke lehetek magamra, mert elég fantáziadúsra sikeredett az enyém).
     Ezt a vélekedésemet magamról nem nagyon hirdettem, egyrészt mert nem akartam nagyzolni olyan dologgal, amiről alig tudok igazándiból, másrészt nem is tudtam igazán mit kezdeni a dologgal. Mindezek miatt sokszor meg is feledkeztem erről átmenetileg, hiszen éltem mindennapi életemet, ahogy mások. Bár időről időre szembetűnt, hogy mintha mégsem úgy élnék, mint mások. Persze senki se él úgy, mint mások, ahogy nincsenek ‘átlagemberek’ sem, de mintha mégis nagyobb lett volna az eltérés a többi embertől, bár nem voltam se autista, se szellemi fogyatékos, se hasonlók. Ahogy Müller Péter Sziámi fogalmazza az egyik dalában:

„Lecsukom a szemem, hogy világot lássak
Megadom magam egy látomásnak
Én vagyok a hírnök, én vagyok a hír
És mindegy ki tisztel, de ért, aki érteni bír”

vagy ahogy Bérczesi Róbert:

„Napba nézek és fázik a szemem
Látom, amit te nem”

Később aztán egyre több olyan emberrel találkoztam, aki boszorkány, táltos, sámán, nagymágus, indigó, rézfaszubagoly és ki tudja még mi, úgyhogy úgy gondoltam, pláne nem szeretnék beszállni az önjelölt ezo-fantaszták közé tucatodiknak. Hozzáteszem, a sámánok sosem önként választják ezt az utat, sőt a legtöbben húzódoznak a kiválasztottság elől (ahogy pl. Jónás is el akart menekülni a ‘nagyszellem’ parancsa elől), nem akarják, mert tudják, milyen borzalmakkal kell szembenézniük időről időre. Hogy mennyire egyedül maradnak, mert ezeket az élményeket, tapasztalásokat nem tudja megosztani mással. Marhára nem arról szól, hogy hagyományőrzők közt eljátssza valaki a nagytudású varázslót anakronisztikusan archaikus beszédmóddal igyekezve a hitelesség látszatát lopni a beszédének és saját szerepének. És nem is arról, hogy az erdő közepén egy dobbal a kézben jól begombázzunk a háverokkal.
     Végül persze rájöttem, hogy sámánnak nem elég képességekkel és hajlamokkal születni, ahhoz kell a törzs (közösség) is, valamint egy tanár is, vagyis szükség van kulturális háttérre, befogadó közegre és valódi beavatóra, aki maga is csinálta a dolgot. Talán az ilyen, modernitásban valahogy beavatódó valódi tanár nélkül megrekedteket lehet hívni sztalkernek (itt a Tarkovszkij filmre gondolok, nem a Sztrugackij kisregényre és nem is a videójátékra). Ha egy urali faluban születtem volna vagy kétszáz éve, tuti, hogy sámán lettem volna. De nem vagyok az. Nem tudom, mi vagyok, és sokszor azt se tudom, hogy hova tartozok. Általában két világ határán állok, a folyónak mindkét partját ismerem. Talán én vagyok a révész, akinek a víz és a hajó az otthona két part között (ahogy az az óceánjáró zongoristának). Talán ezért ragaszkodok jobban olyan helyekhez és emberekhez, akik mellett otthonosságot érzek, ha csak “pillanatokra is az életemből”.