Két fejezet C. Molnár Emma: A nő ezer arca c. könyvéből

A két nem ambivalens viszonya

A kisgyermekkor naiv „szerelmi” állapotát kisiskoláskorra felváltja egy majdnem nyílt ellenséges viszony a két nem között, mely majdnem az egész életet végigkíséri, és csak időszakos béke és egymásra találás oldja fel. Ennek ellenére ott él lelkünkben a kívánság és a vágy arra a folyamatos örömre és boldogságra, amelynek gyökere a kisgyermekkorban megtapasztalt „első szerelem” élménye. A felnőttkor viszont a házasság vagy együttélés keretei között zajlik. Hoz „szürke” hétköznapokat, gondokat, melyek közül sokra Karinthy találó szavai illenek: „A házasság olyan intézmény, ahol meg kell oldani azokat a problémákat, amelyek a házasság nélkül soha nem jöttek volna létre.”

    Az élet nagy kérdése: ki lesz a párom, akivel leélhetem az életem? Ezzel szemben áll a tapasztalás kettős arca: a nagy egymásra találás a megújulás érzését színezi, és egyre jobban átfesti a csontig ható, szívbe markoló sértettség, a gyűlölet, a „haragszom rád” és a mindezen érzelmi hullámokat követő kibékülés (egyre kevésbé édes) megnyugvása. Sok esetben csak a békekötés vagy a változtatni nem tudás érzésével járó beletörődés közönyössége. Az életünk nagy drámai színpada a magánéletünk. A dráma egyik fenntartója az olthatatlan vágy az örök boldogságra, a másikban – a férfiban – való feloldódásra, mely az élet teljességéhez viszonyítva csak röpke pillanatokban mérhető. A dráma másik mozgatója az az „ellenségkép”, melyet a másik – a férfi – a maga érthetetlen másságával jelent számunkra. Vajon ez az „ellenségkép” hogyan és miért jelenik meg egyáltalán az életünkben?
    A freudi pszichoanalitikus teória egyik legvitatottabb fejlődési szakasza a 6-7 éves kortól a pubertásig tartó szakasz, melyet latenciaperiódusnak neveznek. A latenciaszakasz arra a vonatkozik, hogy a kisgyermekkor naiv „erotikus-szerelmi fűtöttsége” lecsökken, és az érzelmi energia a világ megismerésére, a világ megtanulására, a szellemi képességek kibontakoztatásának irányába fordul. Ez a jelenség napjaink átszexualizált világában élesen és kitapinthatóan egyre kevésbé nyilvánul meg, mégis nyomaiban felfedezhető. Bármennyire is vitatható ez a teória, az az igazságtartalma megvan, hogy a kisfiúk és a kislányok nyíltan ellenségessé válnak egymás iránt. Az egymás iránti érdeklődés szinte csak a „kicikizésben” és a versengésben nyilvánul meg. Előtérbe kerül a versenyszellem, és persze sok területen a lányok győznek. A lányok szorgalmasabbak, ők azok, akikre jobban lehet számítani, jobb a verbalitásuk, kitartóbbak, együttműködőbbek, szófogadóbbak. A fiúk inkább gyorsaságban, ügyességben, bátorságban győzedelmeskednek , hacsak korán nem nyilvánul meg valamiben a kiugró tehetség. Mit is szeressenek akkor egymásban?
    Az iskolás fiúk egyre inkább azt tapasztalják, hogy ami kisgyermekkorukban izgatta őket, az, hogy miben jeleskednek majd, ha felnőnek – orvosok lesznek-e vagy mérnökök –, azokat a szakágakat megalapozó tárgyakban sokszor a lányok is jobban teljesítenek. A lányok pedig azt tapasztalják meg, hogy a fiúk könnyen legyőzhetőek. Tetézi ezt az ellenségességet a folyamatos együttlét (koedukáció), annak előnyeivel, de ezt tekintve hátrányaival együtt. Erősíti továbbá ezt a folyamatot az a jelenség, melyre a szociológia hívta fel a figyelmet már az ’50-es évektől. Nevezetesen úgy fogalmaztak, hogy megjelent az „apátlan nemzedék”. Ezen azt értették, hogy sok a válás, a gyermekek az anyánál maradnak, nem látják a férfi-női viszony sikeres konfliktuskezelési módszereit. Sőt az anya sok esetben a gyermek előtt és gyermekében szidja, ítéli el az apa általa „rossznak” (pedig sok esetben csak más) tulajdonságait, értékrendjét. Ehhez tartozik a pedagógus pálya elnőiesedése is, azaz hiányzik a férfi modell, a férfi értékek megjelenése a gyermek életéből. Hiányzik a világ kétarcúsága. Ez a hiány felnőttkorra lassacskán mind a két nemet sújtja.
    Ebbe a győző-legyőzött és győzni akaró érzelmi megalapozottságú lelkivilágba robban be a pubertás, a nemi érés, amely a két nem tagjait ismét egymás felé fordítja. A másik felfedezésének a tárgya sok-sok esetben inkább csak a nemiség felfedezésére, semmint a másik másságának, az együttlét és az együttműködés felfedezésére irányul. Hisz arról a kölcsönös tapasztalataikból fakadó előítéleteik már úgyis megvannak. Szinte csoda, hogy van még szerelem, mellyel idealizálni vagyunk képesek a másikat, érzelmileg megnyílva, befogadni és elfogadni vagyunk képesek. A szerelem több, mint nemi vágy. A szerelem örökbefogadási aktus. Misztériun, de nem örök.
    Szerencsére a pubertáskori „egymásra találások” fellángolásai és csalódásai, szakításai és újrakezdései (ugyanavval vagy mással) sok tapasztalattal gazdagítanak bennünket. Megtanuljuk – ha megtanuljuk –, hogy nem kell mindent megérteni, elég elfogadni. Az összetartozás legalább annyira fontos érzés, mint a szerelem. Van azonban egy nagy különbség. A szerelem alig befolyásolható, alig-alig uralható szenvedély. Ezzel szemben az összetartozás kimunkálása és a megtartása képesség. Képesség, amely csiszolható, fejleszthető, egyszóval munkát igényel. A kérdés az, hogy vajon egyforma munkát végez-e ennek érdekében a férfi és a nő. Nem valószínű.
    Napjainkban egyre inkább a „női” értékek, a női megoldásmódok kerülnek előtérbe, szinte az élet minden területén. A nő vágyik a férfiakra, vágyja, hogy lesz párja, családja. De megütköznek a férfiakon, akik férfiak maradtak, és az „elnőiesedett” férfiakról pedig megállapítják, hogy bár könnyebb velük az együttlét, az együttműködés, de… Hiányzik valami. Lehet, hogy a nő toleranciája a férfi férfias mássága iránt? De az is lehet, hogy már alig-alig találkozni a női fejekben reális férfiképpel? Csak a férfiakról alkotott általánosított vélemények dominálnak?
    Több nő fordult hozzánk avval a problémával, hogy több éve él szeretetteljes, tartós kapcsolatban, csak sokat veszekednek. A veszekedéseket, sírásokat általában a nők provokálják. Bizonytalanok abban, hogy egyformán fontosak-e egymás számára. Általában féltékenyek mindenre és mindenkire, még a férfi munkájára is. Az életesemények feltárása során kibontakozik a férfikép hiánya. Nézzünk konkrétan egy esetet!
    Fiatal, 28 éves nő keresett fel, aki 1,5 éve él együtt a „párjával”. Havi rendszerességgel – általában premenstruális szakban – nagy kiborulások jellemzik a kapcsolatot. Párja ezeket a kiborulásokat „fegyelmezetten” tűri, csak ő szégyelli magát. Féltékenység és félelem gyötri. Mint mondja, „tudom, hogy szeret, de ezeket a kiborulásokat, amiket én rendezek, biztosan nem fogja egy idő után bírni, és beigazolódik, amitől félek. Elhagy!”
    Az életesemények feltárása folyamán kiderült, hogy édesanyja elvált, amikor ő 1 éves volt. Apjával jó kapcsolatot alakított ki, de anyja féltékeny volt erre a jó kapcsolatra. Kb. 10 éves kortól nem engedte, hogy apjánál aludjon. Ezt a tiltást nem értette. Apja meghalt, amikor ő 14 éves lett. Anyjával nagyon szoros, jó kapcsolatban van. Fő törekvése, hogy anyját biztosítsa arról, hogy ő „biztos nem fog csalódást okozni, mert szegény anyának nem igazán sikerültek a férfi-nő kapcsolatai”. „Anya mindig mondta, hogy nem szabad a férfiakban bízni.” Anyja a jelenlegi barátját inkább értékeli, a kapcsolatát igyekszik elfogadni. „Ha neked jó, nekem jó” – mondja az anyja, akinek a tanácsára fordult pszichoterápiához.
    Talán a leírásból is kiderül több fontos szál. Nevezetesen, hogy a self-érzet az anyja hatására alakult, az anya szemével látja a világot. Kilép saját idősíkjából. Olyan férfiképet alkot, aki majd rácáfol anyja „igazára”. Azaz olyan lesz a férfi, mint ő, aki az anyát meg akarta védeni attól, hogy őbenne, a lányában csalódjon. Azaz a saját anya-lánya kapcsolat érzetmegfelelőit keresi – csak éppen megfordítva – a férfi-nő kapcsolatban. Legyen a férfi olyan megnyugvást, biztonságot nyújtó és engedelmességet mutató, mint ő volt – a valamikori jókislány – az anyukájával, de legyen a férfi olyan megértő és melegen elfogadó, jutalmazó, őbenne, a nőben az „élet értelmét és örömét” kereső és megtaláló biztonság, mint amit számára valamikor régen az anyja jelentett. Ennek – az idősíkok és komplementer szerepek (anya-lánya, férfi-nő) összevegyítésének, felcserélésének – korrekcióján keresztül vezetett az út a kliens és partnere számára is igenelt férfi-nő kapcsolat kimunkálása felé.

Hogyan leszek én boldog?

A fiatal felnőttkorral, a húszas évektől egyre sürgetőbb és megvalósításra ösztönző, nagy élet- és sorsfordulót jelentő kérdés a megvalósulásra törekvő életterv, amit már nem elég gondolatilag érlelgetni. A realitáselv kényszerítő ereje révén egyre sürgetőbb és egyre nyomasztóbb önkövetelményként jelenik meg, hogy a gyakorlat adja meg a választ az élet nagy kérdésére, arra, hogy: „hogyan alakul, milyen irányba alakítsam az életem? Hogyan leszek én boldog?” Ez az egy nagy kérdés alapvetően két kérdést és a hozzá tartozó döntési kényszert takar, nevezetesen: Mi lesz a munkám, és hol lesz a munkahelyem, amely a végzettségemnek, képzettségemnek megfelel és a további fejlődésemet is biztosítja? Ki lesz a párom, mikor lesz családom? És vajon össze tudom-e tartani a munkámat és a magánéletemet?

    A pszichológia krízisszituációnak nevezi azokat az élet- és sorsfordulót jelentő helyzeteket, amelyek az élet folyamán időszakosan fellépnek. A krízisszituáció az egyéntől változásokat és változtatást igényel – sok esetben élettani szinten is változásokkal jár (pl. születés, pubertás, szülés, menopauza, stb.). A fiatal felnőttkor is krízisszituáció a sorsfordítót jelentő, külső és egyben belső döntési nyomás révén. Bár a két kérdés időben szinte egyszerre jelenik meg – különösen a lányoknál –, nem egyszerre kell a valóságban megvalósítani – főleg a férfiaknak –, holott egyívásúak, korban összeillenek. Ez a fáziskülönbség sok párkapcsolatra ránehezedik.
    A hivatást is választó nőkre ez a krízisszituáció még további terhet hárít. Ők ugyanis szenvedélyesen keresik a szellemi képességeik számára kihívást jelentő munkát és munkahelyet, ahol keményen helytállni, bizonyítani akarnak. Meg akarják „alapozni” szakmai jövőjüket. Emiatt sokan késleltetik a párválasztás és a családalapítás beteljesítését (mint a férfiak). Előbb be akarják bizonyítani, hogy „érnek valamit”, „lehet rájuk számítani”. És ami mindennél fontosabb, örömöt keresnek a munkában (is). Ez a bizonyítási „kényszer” növeli az igényességet, és a „keményebb, szikárabb” személyiségvonások előtérbe kerülésének kedvez.
    Ezzel szemben a párválasztásra vonatkozó sürgető érzés nem szorul háttérbe, nem halványul el. Sok fiatal nő vigasztalja magát avval, hogy még ráér, ismerkedik ugyan, de a kapcsolatot hamar maga is „átmenetinek”, „nem véglegesnek” gondolja (talán ugyanúgy, mint a partnere). Ezek a laza igényekkel jellemezhető kapcsolatok jól funkcionálhatnak, tartósak is lehetnek. De nem igényelnek egymás részéről elfogadó, befogadó attitűdöt, a másik másságának tiszteletét. Nem igényelnek, mert nem igényelhetnek. Az azonos célok, azonos elvárások a jellemzők – inkább szexuális örömre irányulóan. Sokszor megnyugodnak abban, hogy „azért mi jól megvagyunk”. Megvannak, mert a kapcsolat célja csak a jelenre és nem a jövőre, a családot tervező szövetségi viszonyszál megteremtésére irányul. A közös jövőképben benne foglaltatik sok minden: az is, amikor a nő terhesen és a gyermekágyas időszakban testileg és lelkileg is rászorultabb, kiszolgáltatottabb állapotba, élethelyzetbe kerül. Ez a testi-lelki kiszolgáltatottság a „lágyabb, puhább” személyiségvonások előtérbe kerülését és működését segít(ené) elő. Benne szerepel halványan és ködbeveszően ugyan a megöregedés gondolata is, melyet együtt szeretne átélni.
    A fentiek végiggondolása talán rávilágít arra, hogy a fiatal felnőttkor élet- és sorsfordító kérdéseinek megválaszolása a nők számára azért is nehezített, mert más-más személyiségoldalak megjelenését, működését igényelné. A váltás a lélek belső színpadán viszont nagyon nehéz. Könnyebb a problémát kívül látni, kívül keresni, kívül megoldani akarni.
    Mi ez a kívül keresés? Nyilván a partnerben lehet meglátni a hibát, ráadásul ez a gondolati modell könnyen kialakítható. Nagyanyáink korában a lányokat avval irányították a realitáselvre, hogy „kár várni a fehér lovon érkező hercegre”. Az intés tartalmazta, hogy a nőnek férfi a párja, aki hordozza a férfi mentalitást. A mai lányok általában nem hercegről, hanem „társról”, „párról” álmodoznak.
    Munkám során nagyon sokszor találkoztam evvel a megfogalmazással. Nem a megfogalmazás a probléma, hanem a fogalom mögötti megbújó rejtett tartalom, az, hogy valami egyformaságot, egyenlőséget takar. Ha viccesen fogalmaznék, a magyar nyelv általában megmondja, hogy valakik miben társak, pl. munkatárs, kartárs, bajtárs stb. A társ új és absztrakt (üres) fogalom. Házastárs, élettárs van, és a kifejezés a kapcsolat célját és a külvilág felé való megjelenést tartalmazza. Nem a belső viselkedésmintázatot, hangnemet jeleníti meg. A „pár” fogalom talán még „rosszabb”. Ugyanis itt az azonosság dominál, többen ezt a férfi-nő kapcsolatot úgy képzelik el, mint egy pár cseresznyét vagy egy pár cipőt, kesztyűt stb. A pár fogalom olyan, mint az ikerhelyzet. Emellett az azonosságot tartalmazó elvárások mellett nem halványul el az ideális férfi képe, akire fel lehetne nézni, akinek a nő át tudná adni magát. Ez egy sajátos zavart okoz a férfiak iránti elvárásokban, miközben a nő saját maga munkaarcát „beviszi” a kapcsolatba. Elvárja, hogy a férfi férfi legyen (elsősorban testileg), emellett legyen erős támasz (mint egy ideális apa), és legyen segítő, puha és legfőképpen megértő, akivel „mindent” meg lehet beszélni, és támogatja önérvényesítő oldalait (mint egy ideális anya). Cserében persze ott van ő, elsősorban a kielégítésre váró vágyaival, ambícióival.
    Ezek a vágyak azért tűnnek reálisaknak, mert a nők valóban megvalósították az „erős, harcos” oldalaikat és alkalmasak a puhaságra is. Ugyanezt a többarcúságot kezdik követelni a férfiaktól. Egyet felejtenek el: puhaságot és erőt egyszerre nehéz, szinte lehetetlen produkálni. Tudomásul kellene venni, hogy a férfiak „ereje” inkább a külvilágra irányul, és a nők az újonnan megszerzett erejüket sok esetben a párkapcsolat alakításában is gyakorolják. Diktálnak, követelnek. A vágyaik beteljesülését „kemény” eszközökkel akarják elérni. Így még a siker is (pl. házasság, gyermekvállalás) sok esetben kesernyés. És megjelenik ismét a döntést követelő kérdés: ki lesz a párom? Mikor leszek végre már boldog?
    Nem egy nő fordult avval a problémával hozzánk, hogy bár stabil, jó kapcsolatban él, a férfi szexuális problémával küzd, de be sem látja, hogy baj van, elutasítja, hogy orvoshoz forduljon. Ezért volt ő kénytelen orvoslathoz fordulni. A kapcsolatban egyébként nem lát semmi problémát, a férje jó apa, érvényesül a munkában, családszerető stb. Szereti férjét, ő maga igyekszik csábító lenni, de a férje elutasításán persze megsértődik. Volt olyan is, hogy követelőzött. Az így „kierőszakolt szex” persze olyan ímmel-ámmal dolog a férje részéről, de ő már ennek is örülni tud. Nem érti, hogy mindezek ellenére férje miért vádolja avval, hogy „erről is te tehetsz!”.
    Nézzünk egy konkrét példát! Egy 42 éves asszony fordult hozzánk, aki 18 éve él házasságban. Pubertáskorú lányaik vannak. Sehol semmi probléma. Évek óta vezető beosztásban dolgozik, ahol szeretik, megbecsülik. Jól megszervezte, hogy a munka és a család világa is „funkcionáljon”. Férje is jól érvényesül, öt-hat éve került első vezetői beosztásba. Szexuális problémáik bár előbb kezdődtek, eleinte az életkornak, a házasságban eltöltött időnek tulajdonította, hogy „veszített régi fényéből”, pedig mindketten ezt a kapcsolati szálat is rendkívül fontosnak tartották. Mint kiderült, gyakorlatilag három éve egyáltalán nem élnek szexuális életet. Az asszony ezt a hiányosságot mint nyílt megszégyenítési témát a vendégek előtt, sőt lányai előtt is hangoztatja, remélve, hogy férje önérzete előbb-utóbb fellázad, és a „tettek mezején” rácáfol a sértegetésekre. Férje persze nem ezt teszi, esetleg visszavádaskodik: „egy őrmester veszett el benned!” Az egymással való rivalizálás bár sok eredményt hozott az élet – elsősorban a szakmai érvényesülés – terén, de végül befészkelte magát a hitvesi ágyba is, ahonnét nem volt könnyű „kigyomlálni”.

    A nőket ez az igény jobban terheli. Számukra a gondoskodás, a tetszés, a vonzó mivolt visszatükröződése a női önbecsülés átéléséhez szinte nélkülözhetetlen. Biológiába ágyazott ösztönkésztetésüknél fogva akkor érzik magukat nőnek, ha érzik (a másik, a férfi tükrözésében), hogy teljesítik "küldetésüket", azaz "örömokozók". Örömokozók a gondoskodással, a tetszeni vágyással és cserébe a férfitól védelmet, elismerést és a női működéshez keretet és talajt kapnak. Az érzelmi anyagcsere folytatásaként tiszteletet, elismerést ad(hat)nak, mely más szinten mint ‘örömokozó’ hatás jelenik meg.
    A nők bár látják és tapasztalják, mégis kevésbé kalkulálnak avval a ténnyel, hogy a férfiak jelentős része önmaga tükröződését inkább a külvilágban való tevékenységben, a tevékenység eredményében, a kihívásokban keresi. Ezért a férfiak egy része szinte alig-alig érti, hogy a nő számára otthon ő, a férfi a külvilág, ahol ugyanúgy "dolga" van (lenne), nemcsak a nő, de a saját érdekében is. Lemond erről a tükröző funkcióról, mert előbb vagy utóbb "pihenőhelynek", az "ellazulás színterének" kezeli a nővel való kapcsolatát és otthonát. Eleinte ez találkozik a nő gondoskodó késztetésével. Segít lazulni, pihenni, kikapcsolódni. A férfi nem gondoskodásnak, hanem jogos igényének megvalósulásaként ‘könyveli el’ az "ajándékot". Még ez sem lenne olyan nagy baj, ha a férfi időben rájönne, hogy a nőt az pihenteti igazán, ha nőnek érezheti önmagát (nemcsak szexuális értelemben). Mintha a férfiakat is az sújtaná, hogy a bennük lakó self-érzetnek engedik át magukat, nem helyezik a férfi-nő kapcsolatban saját magukat a cselekvő én (a nő is a világ része, melynek meg kell mutatni magamat) kontrollja alá.