Megjelent egy barátom köznapi-horror novelláskötete.

Még nem tudom, mit szól ahhoz, hogy horrort mondok a könyvére, de hát szerintem az, méghozzá igen jó, és nem csak az iránta érzett elfogultságból mondom. Persze horrornak azt szokás tekinteni, amikor valamilyen természetfeletti (vagy legalább rejtélyes kilétű és indokú) illető több vagy kevesebb vérengzéssel kiszámíthatatlanul és tetten érhetetlenül elkezdi mészárolni a főhősöket. Ennél sokkal durvább azok a rémálmok és hátborzongató abszurditások, melyek hétköznap történnek meg velünk, és ahogy azt szívünkben megéljük. Ahogy a klasszikus svéd gyerekvers mondja:

Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok

Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
 – Csak álom volt –
mondja anya.

Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.

A könyv végén levő szöveg az egyik írásból emel ki egy részletet:

"Végezetül pedig meg kell vallanom, édeseim, hogy bár életemben a lehető legkimerítőbben olvastam el minden könyvet, most már egyáltalán nem tudok szabadulni attól az iszonyatos gondolattól, hogy végtére is egész életemben ugyanazt a könyvet olvastam, ugyanolyan lapokkal és ugyanolyan oldalakkal, melyekre egy számomra teljességgel érthetetlen szöveget írtak."

A végére bátorkodok berakni a könyvből az egyik novellát (mely még blogom címével is összecseng):

Minotaurus

Te verted meg a bátyámat, kérdezi a nagyobbik, legalább öt évvel idősebb, hagyd ezeket, gondolja a kisebb, ő kábé hárommal, de nem mondja, nem is ismerjük, mondjuk mi, titeket sem ismerünk, nem vertünk meg senkit, mondjuk, de nem ezt gondoljuk, de, te verted meg, mondja a nagyobb, olyan főnökféle, gyertek csak be ide, a kapualjra mutat, jó, menjünk, mondjuk, és megyünk elől, be a sötét és üres lépcsőházba, egy valóságos labirintusba, déli egy óra, ők utánunk, az utcán emberek, nem kellett volna bejönni, de majd kidumáljuk, nem csináltunk semmit, hogyan verhettük volna meg a bátyját, maximum az öccsét, de őt se, gondoljuk, de nem mondjuk, lehet, hogy nincs is öccse, nem is ismerjük, akkor mit akarnak, valami félreértés, mindjárt tisztázzuk, aztán mennénk is az edzésre, sietünk, meg fogják érteni, gondoljuk, de nem mondjuk, mire már ütnek is, bele az arcunkba, miért, ezt nem értjük, de nem szólunk semmit, csak csodálkozunk, azért ez szemétség, jöhetne egy felnőtt, miért nem kiabálunk, gondoljuk, de nem mondjuk, ütnek fejre meg gyomorra, nem fáj, nem is érezzük, nemi szervre is, nem érzünk semmit, igen, ezt mondjuk, hogy nem fáj, nem is érezzük, nem érzünk semmit, de nem ezt gondoljuk, azt gondoljuk, hogy vissza kéne ütni, elrohanni, vagy valami, de valahogy túl gyors az egész, ezek tisztára hülyék, mit csináljunk, mit csináltok, mi bajotok van, nem mi voltunk, mondjuk, de nem ezt gondoljuk, rohadékok, bárcsak szétverne valaki titeket, talán onnan kijönnek, abból az irodából, halljuk, hogy vannak bent, menjünk be, kopogjunk, ezt gondoljuk, mondjuk meg, mi van, megvédenek, de nem ezt mondjuk, végre kijönnek, gondoljuk, na mi van, fiúk, mit csináltok, mondják, semmit, mondjuk, de ne tessék elmenni, ezeket tessék elküldeni, szeretnénk bemenni, mondjuk, de miért, fiúk, mondják, de nem ezt gondolják, csak egy pillanatra, mondjuk, ezek, akik eltűntek, ők vertek meg, nem tudjuk, miért, de nem merünk kimenni, esetleg ki tetszene jönni az utcára, gondoljuk, de nem ezt mondjuk, fényes nappal van, fiúk, nem bánthatnak, mondják, de nem ezt gondolják, igen, persze nem, de valamiért be kellett ide jönni, hülyék voltunk, nem szóltunk, mondjuk, de nem ezt gondoljuk, haza akarunk futni, nem inkább az edzésre, rengeteg idő elment, mert tetszik tudni, előtte mindig focizunk, egyérintőzünk egy órát, igen, az edzés előtt, ezt mondjuk, menjünk más irányban, kerülővel, mondjuk, de nem ezt gondoljuk, nem, azt gondoljuk, hogy egy kicsit tessék kijönni, hátha megijednek, elmennek, de most már nem mondjuk, megyünk, nem beszélünk, nem szólunk semmit, csak gondolkodunk, hülye vagy, te mentél elől, minek mentünk be, temiattad volt, mondjuk, én kint maradtam volna, és ha nem lesz új labda, akkor mi van, a múlt héten kipukkadt, mikor ráléptél, ne mondd már, mondjuk, nem is én voltam, te léptél rá, nem, én átléptem, csak ráestem miattad, nem igaz, nem így volt, mindegy, hagyjuk, felejtsük el, mondjuk, és azt gondoljuk, hogy el kell felejtenünk az egészet, tök mindegy, ki volt, végre játszunk, igen, ezt gondoljuk, el van felejtve, ezt mondjuk, nevetünk, nem bírjuk abbahagyni, nevetünk egyfolytában, kacagunk nagyokat, igen, ezt gondoljuk, de nem ezt mondjuk, hanem azt mondjuk, hogy nem fáj, nem is érezzük, és tényleg nem érzünk semmit, mialatt azok csak ütnek, továbbra is ütnek minket a sötét és üres lépcsőházban, ebben a valóságos labirintusban.

www.nekho.blog.hu