Egy újabb részlet ebből zseniális meséből. Második fejezet.

MÁSODIK FEJEZET
Különös képesség
s egészen közönséges veszekedés

Mostantól jól ment sora Momónak, neki mindenképp úgy tetszett. Mindig akadt mit ennie, egyszer bővebben, másszor szűkösebben, ahogyan épp adódott, meg amit az emberek nélkülözni tudtak. Fedél volt a feje fölött, ágya volt, s ha hideg idő járta, begyújthatott. S ami a legfontosabb: sok jó barátja volt.
     Azt gondolhatnók, hogy Momo egyszeriben meglelte élete nagy szerencséjét, hogy ilyen barátságos emberekre akadt – Momo maga mindenképp így gondolta. Csakhogy az emberek is hamar észrevették, hogy nekik sem kisebb a szerencséjük. Szükségük volt Momóra, s ámultak, hogyan voltak meg eddig nélküle. S minél tovább élt velük a kislány, annál nélkülözhetetlenebb lett nekik, annyira nélkülözhetetlen, hogy félni kezdtek, egy szép nap majd itt találja hagyni őket.
     Így esett, hogy Momónak rengeteg látogatója volt. Valaki szinte mindig üldögélt nála, s élénken magyarázott neki. S akinek szüksége volt rá, de nem tudott elmenni hozzá, elküldött érte, hogy jöjjön el. S aki még nem vette észre, hogy szüksége van rá, annak azt mondták a többiek: “Eredj csak Momóhoz!”
     Ez a mondat idővel bevett szólássá vált a környező emberek közt. Mint ahogy azt mondjuk: “Minden jót! – vagy: – Jó étvágyat! – vagy: – Tudja a jó ég! –, éppen úgy mondogatták mindenféle alkalommal: – Eredj csak Momóhoz!”
     De hát miért? Netalán olyan hihetetlenül okos volt Momo, hogy mindenkit elláthatott volna jó tanáccsal? Mindig meglelte a megfelelő szót, ha valaki vigaszra szorult? Tudott bölcsen és igazságosan ítélkezni?
     Dehogyis, ilyesmit Momo éppúgy nem tudott, akár a többi gyermek. Olyasmit tudott netalán Momo, ami az embereket jókedvre derítette? Tudott, mondjuk, szépen énekelni? Vagy valamilyen hangszeren játszani? Vagy – mivel mégiscsak amolyan cirkuszfélében lakott – tudott netalán táncolni vagy akrobatikus számokat bemutatni?
     Nem, nem, ilyesmit se tudott.
     Netán varázsolni tudott? Ismert valami titokzatos bűvigét, amivel minden gondot s bánatot elűzhetett? Tudott tenyérből olvasni vagy másképpen megjósolni a jövőt?
     Dehogy, dehogy, semmi ilyesmi.
     A kis Momo egyet tudott, ahogyan rajta kívül senki: hallgatni másokat. Nincs ebben semmi különös, mondhatja netán némelyik olvasó, hallgatni akárki tud.
     Csakhogy ez tévedés. Valóban hallgatni a másikat csak igen kevés ember tud. S ahogyan
Momo értett ehhez, annak a világon párja nem volt.
     Momo úgy tudott hallgatni, hogy ostoba embereknek egyszeriben okos gondolatuk támadt. Nem mintha bármit szólt vagy kérdezett volna, ami a másikból előcsalogatta az okos választ, dehogy, ő csupán ült és hallgatott, teljes figyelemmel és odaadással. Közben nagy, sötét szeme a másikon függött, s az úgy érezte, hirtelen gondolatai támadnak, amelyekről soha sejtelme nem volt, hogy benne rejtőznek.
     Úgy tudott figyelni, hogy tanácstalan, határozatlan emberek egyszeriben pontosan tudták, mit akarnak. A félénkek hirtelen szabadnak s bátornak érezték magukat. A boldogtalanok és szorongok bizakodók és boldogok lettek. S ha valaki úgy hitte, élete célt tévesztett, s nincsen értelme, ő maga csupán egy a milliók közül, valaki, akin semmi se múlik, s egy szempillantás alatt pótolható, akár egy lyukas cserép – s elment, és mindezt elmondta Momónak, már azalatt, amíg beszélt, titokzatos módon megvilágosodott előtte, mekkora tévedésben volt, hogy úgy, ahogyan van, csak egyes-egyetlen az emberek közt, s éppen ezért a maga módján különösen
fontos a világnak.
     Így tudott Momo figyelni!

     Egy nap két férfi jött az amfiteátrumba, halálosan összevesztek, s többé nem akartak beszélni egymással, habár szomszédok voltak. A többi ember azt tanácsolta nekik, eredjenek el Momóhoz, mert mégiscsak lehetetlen, hogy szomszédok egymással haragban éljenek. A két férfi eleinte nem akart, végül kényszeredetten engedtek.
     Most tehát itt ültek az amfiteátrumban, némán, ellenségesen, egyik az innenső oldalán a kőülés sornak, a másik a túlfelőlin, s komoran maguk elé meredtek.
     Az egyik a kőműves volt, aki a kályhát építette s a virágos képet festette Momo “lakószobájába”. A neve Nicola volt, erős ember hírében állt, s fekete, jól pödrött bajuszt viselt. A másikat Ninónak hívták. Ő sovány volt, s valahogy mindig fáradtnak tetszett. Nino egy kis vendéglőt bérelt a város szélén, inkább csak néhány öregember üldögélt nála, egész este legföljebb pohár bort ittak meg, s az emlékeiken kérődztek. Nino és jól megtermett felesége szintén Momo barátai voltak, s nemegyszer jóféle ennivalót hoztak neki.
     Momo észrevette, hogy a két ember haragszik egymásra, s hirtelen nem tudta, melyikhez lépjen oda először, hogy egyiket se bántsa meg. Végül azonos távolságra a kettőtől leült a kőszínpad peremére, s hol az egyikre nézett, hol a másikra. Egyszerűen várta, hogy mi lesz. Vannak dolgok, amikhez idő kell – s Momo semminek se volt olyan bővében, mint az időnek.
     A két ember soká elült így, aztán Nicola egyszer csak fölállt, és azt mondta:
     – No, én megyek. Én kinyilvánítottam a jó szándékomat azzal, hogy idejöttem. De láthatod, Momo, ez itt makacs, mint az öszvér. Minek várakozzak tovább?
     S megfordult, hogy valóban elmenjen.
     – Persze, eredj csak, tűnj el! – kiáltott utána Nino. – Ide se kellett volna jönnöd. Csak nem békélek meg egy gonosztevővel!
     Nicola megfordult. Arca a haragtól bíborvörös volt.
     – Ki a gonosztevő? – kérdezte fenyegetően, s újra visszajött. – Mondd még egyszer!
     – Ahányszor csak kívánod! – kiáltott Nino. – Azt hiszed, mert olyan erős és durva vagy, senki se meri szemedbe mondani az igazságot? Én, én a szemedbe mondom, és mindenkinek, aki csak hallani akarja! Igenis, rajta, gyere csak és ölj meg, ahogyan egyszer már szándékodban volt!
     – Bár megtettem volna! – üvöltött Nicola, s kezét ökölbe szorította. – Láthatod, Momo, hogyan hazudik, és rágalmazza az embert! Én épp csak galléron ragadtam, s belelöktem a mosogatóvíz tócsájába, a bűnbarlangja háta mögött. Abban még egy patkány se fulladna meg. – Megint Nino felé fordult, s azt kiáltotta: – Sajnos még élsz, amint az ábrád mutatja!
     Vad szitkokkal estek egymásnak, Momo nem is értette, miről van szó, miért keseredtek neki annyira. Lassan kiderült, hogy Nicola csakis azért követte el szégyenletes tettét, mert Nino előbb néhány vendég szeme láttára pofon ütötte. Annak előtte persze az történt, hogy Nicola ripityára akarta törni Nino egész berendezését.
     – Ebből egy szó sem igaz! – védekezett elkeseredetten Nicola. – Egyetlen kancsót vágtam a falhoz, az is már meg volt repedve!
     – De az én kancsóm volt, érted? – replikázott Nino. – S egyáltalán mi jogon hajigálsz?
     Nicolának úgy tetszett, nagyon is jogosan hajigált, hiszen Nino őt kőművestisztességében sértette meg.
     – Tudod, mit mondott rólam? – mondta Momónak. – Azt mondta, képtelen vagyok egy egyenes falat fölhúzni, mert éjjel-nappal részeg vagyok. S hogy már a dédapám is ilyen volt, ő építette ilyen ferdére a pisai tornyot!
     – De Nicola – szólt Nino –, hiszen az csak tréfa volt.
     – Szép kis tréfa! – duzzogott Nicola. – Ilyenen én nem tudok kacagni.
     Kiderült azonban, hogy Nino csupán megfizetett Nicola tréfájáért. Egy reggel ugyanis pipacspiros betűvel ez állt Nino ajtaján: “Aki belép ide, káros, mert becsapja a csapláros!” Ezt viszont Nino nem találta mulatságosnak.
     Egy darabig halálosan komolyan azon veszekedtek, melyikük tréfája sikerült jobban, s megint csak haragra gerjedtek. De hirtelen elhallgattak.
     Momo nagy szemével nézte őket, s egyikük sem tudta igazán, miért néz így. Mulat vajon rajtuk magában? Vagy szomorkodik? Arca nem árulta el. De a két férfinak egyszerre csak úgy tetszett, mintha tükörben látná magát, s elröstellték magukat.
     – Jó – szólt Nicola –, lehet, hogy nem kellett volna effélét az ajtódra írnom, Nino. Nem is tettem volna meg, ha te nem vonakodol azzal a pohár borral kiszolgálni engem. Ezzel a törvényt sértetted meg, érted? Mert én mindig rendesen fizettem, és nem volt okod, hogy így bánj velem.
     – Mi az, hogy nem volt! – viszonozta Nino. – Már nem is emlékszel arra a bizonyos dologra a Szent Antallal? Ugye, ebbe belesápadtál?! Ugyanis úgy átejtettél, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, ilyesmit pedig én nem nyelek le.
     – Én téged?! – kiáltott Nicola, s ököllel a fejét csapkodta. – Inkább megfordítva volt! Te akartál engem becsapni, csak nem sikerült!
     A dolog úgy esett: Nino kis vendéglőjében egy Szent Antalt ábrázoló kép függött a falon. Színes nyomat volt, Nino egy képesújságból vágta ki valamikor és keretezte be.
     Egy nap Nicola alkudni kezdett Ninóval erre a képre – állítólag azért, mert szépnek találta. S Nino az alkuban úgy sarokba szorította Nicolát, hogy az a rádióját ajánlotta föl cserébe a képért. Nino magában somolygott, hisz Nicola persze hogy ilyenformán rosszul járt. Megkötötték az üzletet.
     Kiderült azonban, hogy a kép hátuljában egy papírpénz volt eldugva, amiről Nino mit se tudott. Most egyszeriben ő lett, aki rosszul járt, s ez méregbe hozta. Rövid szóval visszakövetelte Nicolától a pénzt, hiszen az nem szerepelt az alkuban. Nicola vonakodott, erre föl Nino nem akarta kiszolgálni. Így kezdődött a harag. Amint így most mindketten kezdetétől fölidézték az ügyet, egy darabig hallgattak.
     Aztán Nino így szólt:
     – Mondd meg becsületedre, Nicola, tudtál te már az alku előtt is a pénzről?
     – Persze hogy tudtam, különben miért cseréltem volna?
     – Akkor el kell ismerned, hogy becsaptál engem.
     – Hogyhogy? Te valóban nem tudtál erről a pénzről?
     – Becsületszavamra, nem!
     – Nohát. Hiszen akkor te akartál becsapni engem. Hogyan kérhettél ilyen vacak újságpapirosért egy rádiókészüléket tőlem, hé?
     – S te hogyhogy tudtál a pénzről, mi?
     – Láttam, ahogy előző este egy vendég hálából odadugta a Szent Antalnak.
     Nino az ajkába harapott.
     – Nagy pénz volt?
     – Se több, se kevesebb, mint amennyit a rádióm ért – válaszolt Nicola.
     – Akkor a mi egész veszekedésünk – gondolkodott el Nino – csakis a Szent Antal miatt van, amit én az újságból kivágtam.
     Nicola a fejét vakarta.
     – Ha úgy vesszük, amiatt – dünnyögte –, szívesen visszaadom, Nino.
     – Ugyan már! – szólt méltóságteljesen Nino. – Cserebere, fogadom, vissza többé nem adom! Csapj bele becsülettel.
     Hirtelen nagyot nevettek mind a ketten. Lemásztak a kőlépcsőkön, a fű benőtte porond közepén találkoztak, megölelték egymást, megveregették egymás hátát. Aztán megölelték mindketten Momót, és azt mondták:
     – Hálásan köszönjük!
     Kis idő múltával elvonultak, Momo hosszan integetett nekik. Örvendett, hogy barátai megbékéltek egymással.

Másik alkalommal egy kisfiú hozta el neki a kanáriját, mert nem akart énekelni. Ez már nehezebb feladat volt Momónak. Egy egész héten át kellett figyelnie a madarat, míg az megint trillázni és ujjongani kezdett.
     Momo mindenkit meghallgatott, kutyát, macskát, tücsköt, békát, még az esőt is, meg a szelet a fák lombjában. A maga módján minden őhozzá beszélt.
     Egy-egy este, ha már minden barátja hazament, még soká üldögélt magában a régi színház köves körkörében, fölötte a csillagoktól villódzó ég boltozódott, ő meg csak hallgatta a nagy-nagy csöndességet.
     Aztán úgy tetszett neki, mintha egy hatalmas fül közepében ülne, s ez a fül a csillagmindenségbe kihallgatózna. Olyan volt, mintha halk és mégis hatalmas muzsikát hallana, s ettől a szíve elszorult.
     Ilyen éjszakákon különösen szép álmai voltak.
     S aki még mindig azt hiszi, hallgatni valakit, valamit nem különös dolog, próbálja meg egyszer, ő is ilyen jól figyelne-e?