Egy tegnapi este margójára.

Fasz napom volt. Semmi rendkívüli, de mégis szar volt. Gyomor feszül, mindig valami újabb marhaság, de lehetőleg azonnal. Banális és lényegtelen, de a has feszül. A nap végére majdnem mindent sikerült letudni (legalábbis a legsürgősebbeket), de közben jóanyám hívogat, akit kinyomok, jelezvén, hogy most tényleg nem jó. De anyám eltökélt pitbull-satrafa tud lenni, úgyhogy még hatszor megpróbált felhívni, öt perces különbségekkel. Telefon kinyom. Has feszül. Anyám újra hív, hisz ő most akar beszélni, kit érdekel, hogy a másiknak van-e ideje-energiája. Telefon kikapcs. Kiderül, hogy valójában nincs gubanc, csak épp kapkod és nem lát. Has görcsöl. A duplanullás a napi utolsó feladat után végül elmegy sörözőbe, ott legalább jó figurák vannak. Néhány korsó után, már csak visszafogottan és szalonképesen akar embert ölni. Végül feloldódik és nyugi van. Tíz óra, záróra, hazaindulás. Azon tűnődik, milyen jó is lesz enni egy kis sült krumplit az új légsütővel. A bejárati ajtónál kiderül, hogy nincs meg a lakáskulcs. Őrült keresés. Az Égiek eszébe juttatják, hogy már melóban is idegagyfasz volt, valszeg ott hagyhatta. Indulás melóba este tízkor. Már le van szarva minden, csak a kulcs legyen meg. Suhanás villamoson. És amikor már nagyon csakmagát sajnálja és nyafog, akkor kinéz az ablakon, és az egyik tovaröppenő megállóban ott ül egy nyolcvan körüli néni ősz hajjal, és csak néz maga elé elernyedten. Nem bús. Már az sem. Már semmi sem hívja, semmi sem hajtja, senki sem hívja. Este tízkor ül a villamosmegállóban, azzal a tekintettel, mint aki arra vágyik, hogy az utolsó járat után talán még jön egy, ami nem a remizbe megy, hanem a semmibe viszi el, ahol már nem kell emlékezni, ahol már nem kell figyelni semmire, ahol nem kell vágyni semmire, ahol nem léphetnek csapdákba a vadak, ahol már nincsenek nyugdíjat elszedő alkoholista-drogos családtagok, ahol már nincsenek örökségvadász lélekhulla rokonok, ahol már nincs az, hogy egyedül kell megvénülni egy üres lakásban, ahova nem járnak meg nem született gyerekek és unokák. Szégyellem, de így múlt el mai napi önsajnálatom. Előre nézett, de csak a tátongó semmit látta. Fekete ruha volt rajta, ősz volt a haja, a szemében nem volt fény, csak a telihold tükröződött benne vissza üresen.

(A fényképek a Werckmeister harmóniák c. filmből származnak.)