...a gondviselés sajátosságai, avagy a Biblia régi, de talán vannak benne lélektani érdekességek nem-vallásosak számára is.

A mai alapvető erkölcsi szabályok a megannyi tudományos felfedezés és világnézeti változás ellenére sem változtak. Az is napvilágra került, hogy a világ kultúráiban bár rengeteg egyezés van (pl. az ölés és lopás tiltása) bizonyos ellenpéldák miatt mégsem lehet feltétel nélkülinek, s így egyetemesnek, ab ovo adottnak tekinteni. Legkirívóbb példa erre a világ némely törzsénél előforduló kannibalizmus vagy az a viking irodalmi forrás, amelyben fennmaradt, hogy egy rablóportya során az egyik harcosnak miként támadt lelkifurdalása amiatt, hogy a megtámadott falu egyik házának lakóit miért nem mészárolta le, amit aztán bűntudatának enyhítéseképp gyorsan be is pótolt. Ez talán felületes példával ugyan, de már mutatja, hogy az emberi világban nincs teljes egyetértés. Tovább mélyíti a szigorú, mindenkire pontosan ugyanúgy vonatkozó erkölcsiség kérdését, amikor látjuk, egy-egy mindennapi életben előforduló helyzetben mennyire abszurdnak tűnik a döntés, vagy hogy különböző hátterű és személyiségű emberek mennyire eltérően tudnak dönteni, anélkül, hogy egyik vagy másik döntést kizárólag jogosnak vagy legalább jogosabbnak lehetne megítélni. Mindezek, valamint az, hogy nyugati történelmünkben a hagyományos nagy vallások tagjai közt előforduló számos és sokszor elég kirívó erkölcsi kihágások és visszásságok úgy láttatják velünk az erkölcsi parancsolatokat, mint begyepesedett, merev, untig ismert formulákat, amiknek így már nem is érezni a valódi súlyát, s ezért frissíteni és élővé kellene tenni őket vagy netán egyszerűen elfelejteni.

Mindezek ellenére mégis hajlamosak vagyunk, hogy elfelejtsünk túlnézni a dogmatikus elemeken és mélyebben beleásni magunkat olyan tanításokba, amik Jézus Krisztust is jóval megelőzték (legalábbis időben), ha mégis eszünkbe jut egyikük vagy másikuk, sokszor akkor is csak saját tetteinket szeretnénk beigazolni és alátámasztani, ha más nem, hát magunk előtt. Három történetet ragadnék ki példaként, amiben kiderül, hogy nem kell mindig divatos ezotériákhoz és távoli dolgokhoz fordulni, hogy igazán elgondolkodtató tanításokat kapjunk, ami egyben a modernitás feltételeinek is erőlködés nélkül megfelel. (Természetesen, a csan-buddhista kung-anokhoz hasonlóan nem célom e három bibliai történet értelmezési lehetőségének csupán egy olvasatot tulajdonítani.)

Jób nem jó jógi
(talán nálunk se jobb)

A történetben Isten összehívja az angyalait, hogy eldicsekedjen legkitűnőbb szolgájával, Jóbbal. A Sátán persze rögtön kétellyel illeti hűségét és tiszta hitét, amiért az Isten a Sátánra bízza, hogy vesse alá próbáknak. Úgy tűnik, Jób állja is a sarat tisztességgel, de megérkeznek a barátok és hét nap, hét éjjel mellette ülnek némán, és ekkor Jób kifakad. Elátkozza születése napját és minden nyomorúsága kizúdul belőle, méltatlannak tartja a vele történteket és kérdőre vonja az Istent. Helyette azonban először barátai nyitják ki szájukat válaszadásra.

Meghökkentő történet első olvasatra, ami gondolom már több vitát is gerjeszthetett a történelem folyamán Isten nagyságába vetett hit mellett és ellene. Hétköznapi gondolkodással úgy tűnik a Sátán bepalizta az Istent, aki puszta fogadásból romlásba vitte egy ember életkörülményeit, ráadásul leghűségesebbnek tartott szolgájáét. Fontos észrevenni, hogy az Istent semmi esetre sem kárhoztatja a vele történtekért, ugyanakkor kérdőre vonja, ami viszont mégis jelez egyfajta önhittséget. Patandzsali Jóga-szútrájában öt magatartást sorol fel, mint követendő formát tudatilag és testileg egyaránt, melyeknek felsorolja erényeit, azaz előnyös velejáróit is:

A magatartás: ártatlanság, igazság, igénytelenség, tanítványság, nincstelenség. Ennek érvénye nagy fogadalomként mindenkire kiterjed, származástól, helytől, időtől és alkalomtól függetlenül. Az erények: tisztaság, elégedettség, kiégetés, önátlépés és odaadás az Úrnak. (...) Az igazságon alapulóknak a tettek gyümölcse felkínálkozik.
(Patandzsali: Az igázás szövétneke, II. negyedrész: 30-32, 36)

Minden magatartásnak meg van a maga erénye, ami az igazság esetében az elégedettség. Az elégedettség abból fakad, hogy aki tényleg alárendeli magát az igazság átlátásának, az belátja, hogy ami vele történik vagy történt, az nemcsak, hogy nem a véletlen műve, de annak úgy is kellett történnie.

Emlékezzél, kérlek, ki az, a ki elveszett ártatlanul, és hol töröltettek el az igazak?
(Jób Könyve 4:7, Károli Gáspár fordításában)

Ebbe nem számít bele, hogy éppen tetszőnek vagy fájdalmasnak tituláljuk. Aki mindezek alapján átlátja a tettek gyümölcseit, annak nincs miért szitkozódnia, tudta, hogy mit vállal be. Átkozódásából kiindulva az derül ki, hogy Jób korábbi erkölcsi feddhetetlensége "pusztán" tetteiben mutatkozott meg, de megéltségéből, lemondásából fakadó tapasztalat híján a bölcsességnek még híján volt.

A nagyobb erővel nemcsak előny jár, de nagyobb felelősség is.
(Pókember képregény)

A zsidó-keresztény hagyományból kiderül, hogy minél jobban kezd ráhangolódni valaki az isteni akaratra, a kihívások, a kísértések is azzal együtt erősödnek, mint egy videojátékban, ahol egyre nehezebb szinteket kell teljesíteni. (Magánvéleményem, hogy nem arról van itt szó valójában, hogy valami felső hatalom eszel ki egyre nehezebb és frappánsabb bonyodalmakat, aminek állandóan meg kell tudnunk felelni, hanem tudatosságunk egyre finomabbá válása során, egyre mélyebb dolgokat veszünk észre az életben, amik eddig is jelenvoltak, csak mink voltunk érzéketlenek és durvák.) Végül nagy vitatkozások árán, de Jób őszintén belátja önhittségét, így mégiscsak sikerült átmennie a próbán. A szövegből nem derül ki egyértelműen, hogy tényleg átlátja-e végül minek a mentén halad a világ, nekem inkább egyfajta szókratészi bölcsességgel tűnik párhuzamosnak: azáltal lett bölcsebb és elégedettebb, hogy megismerte, mennyi mindent nem tud a teljes igazságról. Ez viszont nem elhanyagolható a szánkhja-jóga filozófia oldaláról sem, ami a tudat végső megnyugvását az élet teljes megtapasztalásában és megismerésében látja.

És meghala Jób jó vénségben és betelve az élettel.
(Jób Könyve 42:17, Károli Gáspár fordításában)

Az viszont még érdekesebbnek tűnhet, hogy az Isten végül nem is a látványosan kifakadó Jóbot marasztalja el jobban, hanem annak barátait (a búz földjéről való Elihu kivételével ), akik Jóbbal szemben védeni akarták az Urat, csak nem megfelelően. Ebben mintha az is sugalmazódna, hogy a kétellyel önmagában nincs semmi elvetendő, mert abból is lehet tanulni, így a hite még jobban is megerősödik (felszínes hasonlóság, de egy törött csont soha nem törik el még egyszer ugyanott, összeforrás után erősebb lesz, mint a csont többi része).

Popper Péter hangsúlyozza a kétely a kifejezett fontosságát a bármibe is vetett hitben, mert szerinte ahol nem jelenik meg kétség, azt nem hitnek lehet nevezni, hanem fanatizmusnak. Jób könyvében ezt a kételyt a Sátán keltette fel és figyelemre méltó, hogy ebben sehol sincs egy elmarasztaló mondat sem róla, sem kísértői szerepéről.

Ábrahám és Izsák

Az előző történetnek látszólag ellentmond Ábrahám és Izsák életének egy rövid, de annál jelentősebb részlete. Ábrahám, nemcsak mint családfő, de mint nemzetségfő számára igen fontos volt, hogy legyen a feleségétől fiú utóda. Agg kora miatt azonban erre már nem számított, beletörődött, hogy vérvonalát cselédjétől való fia viszi tovább. Az isten azonban megajándékozta végül a kilencvenes éveiben járó főt egy fiúgyermekkel, ami ezek után bizonyára hatalmas örömöt váltott ki. Ekkora isteni kegy láttán még erőteljesebb a fordulat, ami ezután következett. A fiú ekkor már cseperedőfélben volt, az Isten pedig egy kéréssel állt elő:

És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közűl egyen, a melyet mondándok néked. Felkele azért Ábrahám jó reggel, és megnyergelé az ő szamarát, és maga mellé vevé két szolgáját, és az ő fiát Izsákot, és fát hasogatott az égő áldozathoz. Akkor felkele és elindula a helyre, melyet néki az Isten mondott vala.
(1Mózes 22:2-3, Károli Gáspár fordításában)

Ebből nem csak az tűnik ki, hogy az isten mintha szórakozna Ábrahámmal, amikor ad neki egy fiú utódot, amit időnek előtte vissza is kér. Az is kiderül, hogy Ábrahám egy árva visszakérdezés nélkül tudomásul veszi, látszólag mintha csak egy sámli kifaragására kapott volna utasítást, aminek teljes természetességgel fog hozzá már másnap reggel. Világi szemmel elképesztően ostobának tűnik ez a vak hit, amellyel Ábrahám, mint egy birka engedelmeskedik a parancsnak, hogy megöljön egy embert, ráadásul egy szem fiát. Mielőtt feláldozná, az utolsó pillanatban megérkezik az égi felmentés. Az Úr most már látta, hogy Ábrahámban valóban megvan a kellő istenfélelem, a próba sikerült, a fiú természetesen megmenekült és egy kost áldoztak fel helyette.

Felvetődik viszont a kérdés, hogy Ábrahámnak a hite volt ennyire mély vagy az Istentől való félelme, és hogy mennyiben különbözik e két fogalom egymástól? Ha Jób történetéhez hasonlítanánk, úgy egyrészről ostoba ember Ábrahám, aki önmagát féltvén még csak rá sem mer kérdezni, hogy mire az egész: ez van, ezt kell szeretni. Másrészről viszont valóban alázatosabb. Jób kirobbanása azt mutatja, hogy a kétely már kezdetben is erősen jelen kellett hogy legyen, amit addig elfojtott csupán, távolról sem nyugodott bele helyzetébe. Ábrahám viszont nemcsak hogy kérdőre nem vonta az istent, de még csak arra sem történik utalás, hogy óriási üdvrivalgásban tört volna ki, amikor meghagyta fiát a világnak az Isten. Ez viszont már tényleg arra enged következtetni, hogy Ábrahám tényleg őszintén elfogadja az isteni akaratot. (Magánvéleményem, hogy elfogadása bár őszinte volt és tényleges, ettől még nem lehet kizárni, hogy ne lettek volna közben önös érzései és fájdalmai, csak azt, hogy uralkodni tudott rajta.)

Sarkalatos pontnak tartom azt is, hogy mire ment ki ez a próba. Ha ugyanis Isten mindenható, akkor neki nem lehetett újdonság az sem, hogy fájdalmak ellenére, de képes véghezvinni megfelelően e próbát. Ezen kívül tanúk sincsenek, akik számára ez példaértékül szolgálhat. Akkor viszont mire volt jó ez az egész? Az egyetlen lehetséges választ abban látom, hogy Ábrahámban is tudatosodjon képessége. Valószínűleg ugyanis legbelsőbb félelmével kellett így szembenéznie, ami egy "mindent-vagy-semmit" próba. A korábban már említett Jóga-szútra egy másik magatartási kategóriáját hoznám fel itt, mégpedig a tanítványiságot. Ebben azt fejti ki Patandzsali, hogy aki aláveti magát a tényleges tanulásnak, annak önátlépés, önmeghaladás, s így a bátorság lesz az erénye. Aki legbelsőbb félelmét is át akarja lépni, az mindent meghalad önmagából és az űrbe ugrik, mint a Tarot-kártya bolondja.

Nincs mitől félnem. A félelem a tudat gyilkosa. A félelem a kis halál, amely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek a félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem az útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi. Csak én magam.
(Frank Herbert: Dűne - a félelem elleni litánia, szabadfordításban)

Ebben a megvilágításban mintha Istennek már a legkorábbi elképzelésekben is egyfajta gnosztikus jelleget ad, az igaz hithez mintha a dolgok valós megismerését, megélését is fontosnak tartaná. A félelmek meghaladása és a valós megélés fontossága viszont túlmutat a világi erkölcsiségen, emiatt azon belül megítélhetetlen, s így jogosan sem birkának, sem gyilkosnak nem lehet bélyegezni.

Epilógus

Úgy érzem e két példa külön-külön is kellő bizonyítékul szolgál, hogy mennyire nem lehet sem avíttnak, sem dogmatikusnak gondolni már az Ószövetséget sem. Egymás viszonylatában pedig még meghökkentőbb a helyzet, amennyiben elsőre ellentétesnek tűnik kétely-igazhit kérdésében. Sőt, néha úgy tűnik, mintha az irány pont fordítva lenne, nem ezek a régi és szent írások képtelenek hozzánk igazodni, hanem mi nem látjuk meg benne azt, hogy miképp lehet a modernitáshoz igazítani.

(2004 júniusa)