Leült ide a boxba elém egy srác (itt talált helyet). Ő laptoppal, én a kis füzetkémmel. Ő abba írogat, én meg ebbe. Aranyos szitu… :) Egyébként kellemes, olyan, mintha nem lennék igazán egyedül, miközben pedig de. “Előttem pohárban gonosz ital van. Beszél és kérdez. Amit mond, azt papírra írom...”

prolog

“Riporter: – A nevetek Vágtázó Halottkémek... honnan jött ez a remek ötlet?
– Hát... ez így... alakult... szóval ez így kialakult abból a nézetből, hogy a Földön az élet megszűnt, tehát hivatalosan nincs... itt dotálják az életet...”
(A kutya éji dala c. film)

1.

Taicsi, avagy jin-jang. Bár én is sokszor gondolkodtam azon és próbálkoztam is vele, hogy az "arany középút" azt jelenti, hogy tartózkodjunk a szélsőségektől minden formában és mindig középen állva törekedjünk a kiegyensúlyozottságra ne dőlve se erre, se arra. Próbálkozásaim tanulópénzének eredményeként ma azt hiszem, úgy maradhatunk csak "középen", ha mindkét oldalt ismerjük, és mindkét oldalra támaszkodunk, talán az a fontos, hogy egyszerre minkét oldalra.

“Adjuk meg az istennek, ami az istené, és adjuk meg a császárnak, ami a császáré.” – mondta Jézus.
“Elég nagy úr vagyok, hogy két istennek is áldozzak.” – mondta valahogy így Géza fejedelem, bár úgy tudom, ő a szó szoros értelmében értette ezt.

Aki a két oldal közti vékony vonalon akar csak megmaradni, az vagy feladja egyedi és egyszeri önmagát vagy fél. Aki pedig fél, az tapasztalataim szerint előbb-utóbb belezuhan az egyik oldalba, ami ráadásul számára ismeretlen. A középen maradásért mindkét erőt, mindkét oldal hatalmát használni kell érzésem szerint. Nem mindig óvatosan, viszont mindig alázatosan, ami szerintem nem azonos a meghunyászkodással. A "démonokkal" lehet békében élni, de győzni ellenük semmiképpen. (Van egy magyar népmese, amikor egy öregember találkozik a Nyárral, a Téllel és a Széllel, de sehol se találom...)

(Nem hiszem, hogy mindenáron el kell, vagy hogy el lehet kerülni, hogy időnként ne cselekedjünk szélsőségesen, csak abban hiszek, hogy általában nem szabad szélsőséges hozzáállás szerint élni, a szélsőség ne legyen általában meghatározó az életünk egészére nézve. De néha, időnként szélsőséges módon kell cselekedni, lásd mondjuk a Gattaca című filmet. Talán hülye dolog filmre hivatkozni, de annyi baj legyen, szerintem ideillik.)

2.

Ha az identifikáció (önazonosítás) felől nézzük ezt a jin-jang témát, akkor a két véglet asszem abban nyilvánul meg, hogy vagy nem akarunk semerre se specializálódni, semmilyen szinten sem vagyunk hajlandók "meghatározni" kik-mik is vagyunk valójában, ami a "végső valóság" szempontjából dicséretes és üdvösnek tűnik, hisz semmik se vagyunk (sunyata, anátman, ilyesmi), de akkor elfelejtjük, hogy meglehetősen tök(él)etlen valóságban élünk, nem vagyunk megvilágosodottak, hanem "idelenti" valakik vagyunk, sok szempontból eleve korlátozottak. A másik véglet, hogy meg akarjuk mutatni mekkora nagyvalakik is vagyunk, hogy nélkülözhetetlenek vagyunk, bizonyítani akarjuk fontosságunkat, és hogy hol a helyünk, ami a mienké. Ekkor személyiségünket/lényünket túlidentifikáljuk, túlontúl körbebástyázzuk ismérvekkel – milyen(ek) vagyok és milyen(ek) nem. A kizárás (vagyis milyen nem vagyok) egy "negatív" identifikáció (bár az apoha elmélet szerint minden identifikáció negatív identifikáció). Minél jobban meghatározzuk magunkat, annál inkább vágjuk el magunkat saját szabadságunk lehetőségétől, annál inkább teszünk elvek/rutinok/programok szerint, mondhatni géppé válunk.

Az előbbi, vagyis a teljes "programmentesség", az identifikáció-kerülés az abszolút szabadság illúzióját kelti. Az utóbbi pedig az "akolmeleg" biztonságának hamis illúziójával kecsegtet, ugyanakkor az ún. "határhelyzetekben" kővé dermedünk, ötletünk se lesz, "mit is, hogyan is?". Az előbbi céltalanságot okoz, az utóbbi beszűkít. Rend és káosz. (egy tanárom ezt példázta egy könyv odadobásával… de ezt most nem írom le)

Azt hiszem e helyzetben az arany középút abban van, ha igyekszünk megtalálni helyünket, utunkat, de a "műsorváltoztatás jogát" bármikor fenntartjuk. Ez persze megint egy szépen hangzó elmélet, a gyakorlati megvalósítása nagyobb feladat. De kell az elmélet is a tett mellé.

3.

Múltkor volt egy rövid vita arról, hogy lehet-e készülni a halálra. Vitapartnerem azt mondta, hogy nem lehet. Szerintem lehet. Szerintem a halálra, bunyóra vagy bármilyen más határhelyzetre lehet készülni, de egyikre sem lehet felkészülni igazán, hogy biztosan legyünk benne, tudni fogjuk mi vár ránk annak megtörténte, bekövetkezte előtt. De készülni lehet rá. Aztán vagy jól sül el, vagy nem annyira jól, vagy többé-kevésbé, vagy valahogy.

4.

Csámpár kolléga írta egy levélváltásban, most megint eszembe jutott (eszembe is fog még sokszor):

“Különbség van harcos, és harcművész között.... Az előbbi gyakorlott, az utóbbi tanult....... Akkor jó, ha a kettő együtt van....Abban a pillanatban, hogy elkülönítjük a kettőt, hiányosak lesznek.... Az egyik erkölcsileg, a másik tapasztalatilag.....”

5.

A Mátrix-trilógia első részéből megtudhatjuk, hogy van valami külső ránknehezedett szar, aminek a rabjai vagyunk, és van ebből kiút is, hogy megszabadulhassunk. Kedves, idealista, bárki számára érthető történések.

A második részben kezd összezavarodni a kép, kezd elszabadulni a pokol, de csak épphogy. Hogy mi is a szabadság, hogy van-e ilyen? Mi az ellenség, tudjuk-e hogy jót gondulunk-e ellenségnek? Kicsit finomodik a dolog, képbe jön új felismerés az orákulumról, az elszabadult Smith ügynök, a kulcsmester, a szeráf, a lidérc-ikrek, az építész, stb.

A harmadik részben egyre vészterhesebb-véresebb idők jönnek, és már lófaszt se tudunk, de kiderül, hogy természetes és mesterséges együtt tudja fenntartani a létezést, az életet. És az is, hogy a kiválasztott nem maradhat a világban, kiesik az ígéret földjéből, akárcsak Mózes vagy Frodó.

Nagyon tömören.

Mindenesetre a 2. részben Neo (a "VI. Neo") a "szenvedélyét", hitét, (együtt)érzését követve elődeivel ellentétben (akik szilaj kirohanásaik ellenére a "logikusabb és értelmesebb" lehetőséget választván a másik ajtón rohannak ki az Építésztől félvén a totális bukás lehetőségétől) az ésszerűtlenebbik, valószínűtlenebbik lehetőséget rejtő ajtót választja. (Ismét utalnék a Gattaca filmre.)

A kiválasztott elődök pontosan ugyanúgy néznek ki, azt viszont nem tudjuk, ők miként jutottak el az Építész szobájáig... de az Orákulum mindenesetre azt mondja még jóval előtte VI. Neonak, hogy “köszönöm... neked köszönhetem, hogy én is kezdek hinni”... márpedig ő is egy program... Vajon mondhatta-e a korábbi Neo-knak? (Vajon van-e ebben valami "Örök visszatérés"? Nemtom, nem ismerem igazán Nietzschet... asszem ő írt erről mintha... nem?)

Vajon a gépek miért ajánlják fel az emberek minimális túlélési lehetőségét az embereknek, hogy aztán azok megint felépíthessék Ziont és az ellenállást? Mi szükségük a "szabad" emberekre? Talán a mindig kialakuló elszabadult Smith ügynök miatt? Vagy más miatt?

Vajon van értelme, hogy ezt a filmet hüjére boncolom? Pfff...

A 3. részre derül ki, hogy nem is az a legfőbb ellenfél, amit annak hitt bárki/bármi is, vagyis nem maga a gépezet egésze, hanem az abból elszabadult és önmaga létét szarul megélő Smith ügynök(ök), mint önállósult "démon". Tőle már a Gép is fosik, így köt szövetséget élő és gép, természetes és mesterséges.

“Amit eddig tudtál, az csak ellenpélda volt,
De nem baj, mert fő az illúzió
Elveszni vagy megtalálni
A lényeg, hogy minél később legyen jó
Hogy minél később legyen jó
Vagy minél később legyen rossz...”

A démonnak (vagy talán mondhatjuk szorongásnak is; vagy a szánkhja-jóga: önösség-félelem párosa) még annyi önvalója sincs, mint az embereknek vagy más "spontán" vagy "primér módú" élőlényeinek. A démonok a primér élő lények félelmeiből önállósult "izék" (mint mondjuk például egy társadalmi beidegződés vagy megfelelési kényszer), aminek csak az vethet véget, ha nem harcol ellene az illető, mert amíg harcol, addig létezik is, vagyis pont általa. Itt talán érdemes megemlíteni a Bene Gesserit Félelem elleni litániáját

“Nincs mitől félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.”

vagy az álomjóga háromféle hozzáállását az álmokban megtestesülő szörnyekkel kapcsolatban (menekülés, küzdelem, átengedés-önátadás) vagy a klasszikus történetet a japán hadúrról és a zen mesterről...

(Ez utóbbiakat most fáradt vagyok leírni, most úgyis csak össze-vissza beszélek. Belefér.)

6.

Ezt már biztos írtam valahol, de az ürességnek két formáját vélem érezni. Az egyik igazi, ahogy a misztikusok tartják (sunyata, wu, csend, stb.), a másik pedig a talmi üresség… általában ez utóbbit szoktuk ürességnek hívni (lelki értelemben). Ez csak üresnek tűnik, pedig egyáltalán nem üres, hanem éppen hogy egy telített "tér" – a hiánnyal teli nyomasztó üresség. Ez utóbbi nagyon borzasztó.

“Cirkuszok pányváján együgyű rajzolat,
tenyérben sohasem változó vonalak.
Pohárral iker a pohár az asztalon,
ugyanúgy futnak a cseppek az ablakon.
Csak a hiány, ami mindegyre gazdagabb
tenyéren megtölti csenddel az árkokat.
Telik a hallgatás, hiány mond szavakat,
cirkuszok ponyváján együgyű rajzolat.”

És ki tudja, ma melyik ürességgel fogok lefeküdni és elaludni?

Jókomám versét írnám ide zárásképp (akivel ugyan sokat vitatkozunk, no de meg is érdemeljük):

“Na szóval egy ülés szombat reggel
62-es buszon és szakad az eső
Headphones get in my ear és a Csepel
Megyek atyámhoz és teleki frankó
Ha tehetem berágok kegyetlen
Tegnap Májuskerti csoda elfelejtve
Mindenkinek basszameg a kedve
Redukált pénzmag a minuszban
Királyi csapadék hull a betonba
Leszarom az egészet 1 jó Unikumért
Elhúzok falura és magam alá tsinálok
Este pediglen mindenkinek beintek jól
Elindul a busz, minő csoda
Vajh mi lesz ma a vacsora?”

Szép álmokat mindenkinek! Én off.