Megint nézegettem a bogarakat. És persze megint embereket láttam.

1

Újra előkerültek a konyhában a hangyáim és velük küzdök az élettérért. Sokan vannak, rendíthetetlenek, én meg egyedül és jóval hatalmasabb vagyok náluk, akár istenségnek is gondolhatnának. Lángba boríthatom körülöttük az eget, mindenféle csapásokat küldhetek az egyiptomi hangyákra, kettéválaszthatom előttük a kerti tócsát, meg ilyenek. És persze, ha rálépek véletlenül egy hangyabolyra vagy mosogatószivaccsal direkt eltűntetem az asztalon élelem után kutatók garmadáját, ők is kérdezhetik magukban, hogy mivégre tettem ezt velük, miközben rendes életet élnek (nem úgy mint az a köcsög tücsök, aki egész nyáron csak húzza a hegedűjét és szarik dolgozni). Aztán papjaik mondhatják, hogy az isten útjai kifürkészhetetlenek, és hogy a tücsköket is szeretni kell és be kell fogadni (nem utolsó sorban, mert az ő zenéje miatt nem unják magukat halálra a hangyák a sok meló és tisztes élet során, bár a komplexusos hangyáknak nem is a zenélése miatt van szüksége rájuk, hanem mert a tücsköt lehet utálni, és akihez képest nagyobb valakinek gondolhatják magukat). Aztán kitalálhatnak parancsolatokat, de csak visszajönnek a konyhaasztalra is, hogy ne dögöljenek éhen, de akkor meg lecsap az isten. Már ha épp észreveszi az akciót. Ebből újabb elméleteket tákolhatnak, hogy a múltkor miért lehetett, most meg miért büntetett megint (dehát a Gergő útjai kifürkészhetetlenek). Aztán az ateista hangyák kifundálhatnak olyan hülye dolgokat, hogy vajon tudok-e akkora követ teremteni, amit aztán nem tudok felemelni, és ezzel a félig szellemes, félig ostoba kocsmai filozófiával kizárják az isten lehetségességét, pedig csak azt bizonyították be, hogy én nem lehetek az isten. Vagy legalábbis nem az űberallesz isten. És még tovább azt is, hogy az űberallesz istent aligha képzelhetjük el személyként, aki olyan mint egy atyuska. A hangyák meg csak tébolyultan rohangálnak a mosogatószivacs elől, és egy idő után megint leszoknak a tabuhelyre jövéstől jövő nyárig, hacsak megint kint nem hagyok egy kenyérszeletet, amire azt hihetik, hogy nekik hagytam kinn isteni kegyből...

2

Aztán vannak a kertből (a Paradicsomból elkóborolt) a szobába berepülő bizbaszok. Döngenek itt benn pár kört, majd kezdik észrevenni, hogy árnyékra vetődtek, ráébrednek, hogy rossz helyen vannak és akkor igyekeznek kijutni ebből az árnyékvilágból. Ehhez van egy roppant egyszerű módszerük, elkezdenek repülni a hőn áhított isteni fény felé… aztán elérkeznek az ablaküveghez, ahol fáradhatatlan kitartással és gondolkodás nélkül igyekeznek a fény felé teperni. Érzik ugyan az üveget, hogy valami nem kóser, nem kerülnek közelebb az istenibb világhoz, de nem látják az üveget az orruk előtt és csak tepernek és gyakorolnak fáradhatatlanul és ész nélkül, aztán ott döglenek meg az ablaküveg alján, arcukon értetlen és üres ábrázattal, hogy miért nem jutottak közelebb a fényhez, noha utolsó energiájukat is erre fordították. Míg ha hajlandóak lettek volna kockáztatni és belevetni magukat az árnyékvilág útvesztőibe, esélyük lett volna megtalálni a kiutat (erkélyajtót), de a legtöbb szárnyasbizbasz nem mer belemenni az ismeretlen sötétségbe. Aztán persze van egy-kettő, akiket észreveszek, akiket elkapok egy műanyag búrával és kiviszem őket az erkélyre, hadd menjenek kedvükre. Ezek a szerencsés hülyék sosem tudják meg, hogy lehet valóban kijutni, rosszabb esetben még hirdetik is a többieknek önelégülten, hogy ne törődjenek semmivel, csak törekedjenek a fény felé, kerüljék a negatív sötétséget és akkor majd isteni csoda által megmentetnek. És elfelejtik hozzátenni, mert ők sem tudják: “de csak ha szerencsétek van, pupákok...”

Nu, és hogy címkézzük azokat, akik mégis belekukkantanának a sötétségbe: kalandor, bolond, művész, deviáns, lázadó, törvényenkívüli, eretnek......

(2012. július 16.)