Ismét egy újabb írás, amivel közelebb jutottam magamhoz. Vagyis hát talán nem is csak saját magamhoz, ezek közül sokra rájöttem 37 év alatt, de jó egy ilyet nyilvánosabb oldalon olvasni, mert amíg “csak én” mondom a környezetemnek, addig az csak “magyarázkodás”, meg “f@szság” és “mellébeszélés”. Ha egy elismertebb valami is ezt írja, talán jobban elgondolkodik mindezeken más is. Ez volna az:

http://motivator.ma/inspirator/14-dolog-amit-kreativ-emberek-maskepp-csinalnak/

“Öltözéke miatt azonban nem hitt neki senki, mert ilyenek a fölnőttek.”

– mondja a pilóta a Kis hercegben. Én ezt annyival egészíteném ki, hogy furcsa egy dolog az, amit “felnőttségnek” nevezünk, és sokkal többen dobálóznak a szóval, mint ahány embernek tényleg van köze volna hozzá. Per speciel én akkor éreztem meg először azt, hogy felnőttem (vagy inkább, hogy belekezdtem a felnőttségbe), amikor “átlépve egy határon” (mondhatnám úgy is: “a kapujanincs átjárón”) megláttam, hogy nincs is ilyen dolog, hogy felnőttség. A felnőttség egy szükséges kiábrándulással kezdődik, ahol a kiábrándulást szó szerint értem, vagyis olyan ábrák, ideák szertefoszlását, amelyek vágyottak voltak és egyszersmind félelmetesnek tűntek... Egy olyan kivetített fantáziakép, amit ha elérek, felnőtt leszek (tisztes állás, megélhetés, boldog család, elismertség, lakás, minden helyzetben teljesen magabiztos kiállás, stb.). És akkor harminc évesen megláttam, hogy nincs ilyen. Igazándiból csak egy lufi volt. És harminc éves koromtól elkezdtem egyre közelebb kerülni magamhoz, és összebékíteni belső ellentéteimet. Persze továbbra se járok mindig sikerrel, dehát “a jó pap holtig tanul” és van is mit.

És örülök az ilyen cikkeknek, mert ilyenkor én is kapok egy kis visszaigazolást, hogy nem csak én látom ekként a dolgokat, hogy nem vagyok akkora hülye, mint amennyire időnként érzem magam a “társadalmi idill” kontrasztjában. Anyám nagy ritkán lelkifurdalással felsóhajtott, hogy bár ő is átiratott volna egykor másik általános iskolába, és akkor sikeresebb lehetnék most, hiszen olyan jóeszű gyerek voltam (vagyok?), többre vihettem volna. És bár tudom, hogy belőle az anyai jószándék szól, mégis egy kicsit rosszul esik ilyenkor, hogy még ő sem látja meg bennem azt, amit csinálok. Ami érdekes és egyedi bennem. Persze ezt is megértem, hisz a belső történéseimbe, felismeréseimbe, megéléseimbe ő se nagyon lát bele, hisz nem vagyok túlságosan magamutogató alkat. Keveset keresek, nem lehet velem igazán büszkélkedni, nincs sikeres házasságom. Viszont sok embert szeretek, a világnak és az életnek mindenféle porcikája érdekel, szeretem megérteni az embereket. És belső igényből, nem pusztán intellektuális ismeretanyagból. Lelki alkat vagyok, vagy titkosügynöknek kellett volna lennem, vagy nyomozónak, vagy óvóbácsinak vagy pszichológusnak... vagy talán pont ennek, ami lettem. Voltam, aki leszek... vagy ahogy a csepeli Szivaros Frici szokta mondogatni:

“Nagy múlt előtt állok.”

Talán ezért is csinálom ezt a honlapot. Bár egy kicsit talán rendszeresebben kéne, annyi szent. Szóval szeretem az ilyen cikkeket, mert amikor csak én “magyarázkodok”, akkor általában csak legyintenek. És az rosszul esik. Az mindenkinek rosszul esik. Popper Péter azt mondta a valláspszichológia-filozófia szerint a paradicsomból kiűzettetés után azért jött rögtön Káin és Ábel története, mert ők voltak az elsők, akik már nem a Paradicsomban születtek, hanem már a zord világban. És azt mondják, hogy az ő példájuk (többek közt) azt kívánja megmutatni nekünk, hogy nincs nagyobb szomorúság és lelki fájdalom, mint az elutasítottság érzése, és ez a szenvedés ébresztette fel Káinban azt a iszonyatot, hogy agyonverte egy szem saját testvérét. Mert a Teremtő az ő áldozatát, erőfeszítését (s így az ő lényét) elutasította. (Persze a történetbe eleve bele volt kódolva ez a drámaiság, hisz nem arról volt szó, hogy egy versenyfutáson Káin lett a második és egy atyai simogatással kevesebbet kapott, hanem totálisan ellentétesek és életbevágóak voltak a céljaik, az egyiknek eső kellett a növények életben maradásához, a másik meg eső ellen imádkozott az állatok életben maradásához... tehát valakinek rosszul kellett járnia mindenképp.)

És nekem ez a történet jut eszembe mindig, amikor valaki előjön az “ősi indián bölcselettel”, amikor a nagyapó meséli a kisunokájának, hogy minden emberben két farkas küzd: a jóságos és szerető, valamint az irigykedő és gyűlölködő. Mire felteszi a kisgyerek a fontos kérdést: és ki nyer? Mire a nagyapja azt feleli: amelyiket eteted.

A frappáns tanmesék sorába tartozik, ami mindenkinek rögtön leesik és valamiféle katarzist okoz, de mégis úgy érzem, hogy ez egy kicsit szemfényvesztő féligazság, ezoterikus bűvésztrükk, lakodalmas spiritualizmus.  Továbbmennék és a helyzetet Káin és Ábel történetére rávetítve (valamint a buddhizmus “nem-tudás” tanítására) felteszem a kérdést: vajon nem pont attól lesz-e az egyik farkasból irigy és gyűlölködő, mert őt nem etették? És nem pont azért látjuk a másik farkast jónak, mert megkapja a szükséges figyelmet és törődést, amit mindenki igényel, és amiben általában oly szegények vagyunk? Vajon mindenfajta társadalmi deviancia nem pont abból fakad, hogy eszményítünk dolgokat, ami szükségképpen azzal jár, hogy a vele ellentéteset (vagy annak tűnőt) rossznak és kerülendőnek tartjuk? Én tökre megértem, hogy miért alakult ki így a világ (sőt, merem állítani, hogy látom az összefüggéseket, még ha nyilván így is csak vázlatosan), de ez nem jelenti azt, hogy így is kell maradnia.

A sztori alapja tetszik, hogy mindenkiben az a dolog növekszik, amire időt fordít, amire figyel, de nagyon nem tetszik az a rész, hogy a dolgokat “jóra” és “rosszra” bontja. Az effajta kettősségben gondolkodást minden bölcselet elutasítja végső soron, mert ez az alapja minden további ítélkezésnek, elfogultságnak és így a fájdalmaknak is. Ezt jelenti a buddhizmusban a “nem-tudás (szanszkritul avidya, szó szerinti fordításban: nem-látás), hogy azt hisszük, az éremnek csak egy oldala van, hogy van fényesség sötétség nélkül, hogy van tetsző dolog nemtetsző nélkül, stb.

“Eliza meg én hittük, amit még ma is hiszek: hogy az élet fájdalommentes lehet, feltéve ha kellő békességben lehet egyszerűen a végtelenségig ismételni vagy egy tucatnyi rítust.” (...) “Emlékszem, Darwin fejlődéselméletét azon az alapon bíráltuk, hogy az élőlények iszonyúan sebezhetővé válnak, miközben igyekszenek jobbítani magukat, miközben például szárnyat vagy páncélt növesztenek. Mire tökéletesíthetnék csudálatos új képességeiket, a gyakorlatiasabb állatok felfalják őket.”
(Kurt Vonnegut: Börleszk)

“Könnyű boldognak lenni, ha semmi más gondod nincs az életben, minthogy mennyi nyálat eressz ki a szádon.”
“Soha ne vitatkozz idiótákkal! Lesüllyedsz az ő szintjükre és legyőznek a rutinjukkal.”
“Utáltam és bántam minden napot, amelyet az, iskolában kellett töltenem. Azt akartam, hogy tanítsanak meg írni-olvasni, és aztán hagyjanak békén.”
“Ha nem hibázol folyton, az annak a jele, hogy nem hozol létre semmi újat.“
(Woody Allen)

“Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel.”
“Az emberek tudatlannak születnek, nem ostobának; ostobává az oktatás teszi őket.”
“A legtöbben inkább meghalnának, mint gondolkodnának. Sokan meg is halnak.”
“A többség elszántan kapaszkodik a meglévőbe; a haladás kerekét mindig egy kisebbség lendíti tovább.”
(Bertrand Russel)

“Ők azt mondták: Őrületbe estél Őmiatta, akit szeretsz. Én azt mondtam: Az élet ízét csak a bolondok ismerik.”
(Émile Ajar: Előttem az élet)

“Mindenki egy zseni. De, ha egy halat az alapján ítélsz meg, hogy milyenek a képességei a fáramászáshoz, abban a hitben élheti le az egész életét, hogy hülye.”
(Albert Einstein)

“Egyéniségünk háromnegyedéről lemondunk, hogy hasonlíthassunk másokhoz”, “Egy probléma három fázison megy keresztül, mire elismerik valósként. Először nevetségesen hat, azután harcolnak ellene, végül magától értetődőnek tartják.”
(Arthur Schoppenhauer)

“Te meglátsz valamit, és azt kérdezed: "miért?", de én megálmodok sosem volt dolgokat, és azt mondom: "miért ne?".”
“A szabadság felelősséget jelent, a legtöbb ember ezért retteg tőle.”
“Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani.”
(George Bernard Shaw)