szeretem a tűzijátékot, elvisz, elröpít... de volna egy-két megjegyzésem

Kimentem idén is a tűzijátékra. Bevallom őszintén, hacsak nincs valami rendkívüli akármi, akkor én elérzékenyülve nézem és élvezem. Tokaji kölyök voltam még, amikor először láttam, mert valami miatt Pestre jöttünk, tán pont anyámék válási papírjainak aláírása okán. Nem emlékszem. De arra igen, hogy mennyire elbűvölt, hogy milyen hatalmasság- és térélménnyel ajándékozott meg a látvány és a robbanások együttese, nemkülönben az a rengeteg ember, aki mind ugyanazért gyűlt össze, akikkel együtt csodáltuk az egészet (pláne ugye, hogy egy kb. 4-5 ezer fős községben laktam akkor). Imádtam a Váczi utcát, ahol csak sétálni lehetett, de azt mindenhol faltól falig. Imádtam a Párizsi Udvar kalandos mini útvesztőjét, a sok embert és a neonos kirakatokat. (És imádtam akkor is, amikor később, immár 8 évesen felköltöztünk anyámmal. Azt hiszem, azóta is egy kicsit más szemmel nézek Budapestre, mint aki itt született. Azt hiszem, nekem jobban tetszik.)

Szóval néztem a tűzijátékot és közben tudatosult bennem egy-két kritika, ami nem nyafogás és telhetetlenkedés, csak így érzem és gondoltam leírom. Nem akarok beleszólni, hogy mennyibe került ez az egész, és hogy szerintem mennyibe kellett volna kerülnie, mert nem tudom.

Az egyik megjegyzésem az lenne, hogy egy kicsit ront az összképen, hogy a tűzijáték nagy távolságon van szétszórva, így nincs egy egységes élmény. Nincs olyan, hogy mind ugyanazt látjuk (legfeljebb persze máshonnan), még ha nagyon hasonlóak is voltak a különböző uszályokról fellőtt rakéták. És persze megértem, hogy így az emberek kényelmesebben elférnek a rakpartokon, többen elférnek és kisebb a tömegnyomor (és persze a több utcai árusnak kiadható engedélyből származó bevétel is megnő). De akkor se ugyanazt nézik, akkor se egyet látnak az emberek. Hanem megy a fejkapkodás, hogy arrafelé és azzal a háttérrel hogyan néz ki, hogy ne maradjunk le semmiről. Ezt nem kapzsiságként értelmezem, hanem a teljesség iránti vágy kifejeződésének. Ha már közös ünnepről van szó, az országunkéról, a közös születésnapunkról.

Ezzel kapcsolatos a másik megjegyzésem is. Mármint hogy ünnep. A kutya se emlékszik már, hogy hány éve, de kitalálták azt, hogy zenét játszanak hozzá a kedves egybegyűlteknek és ahhoz próbálják igazítani a rakéták fellövését. Szerintem az ötlet (mint ötlet) alapvetően tulajdonképpen nem volt rossz, de én mégis annak látom. Azt érzem, hogy a komplexebbé válásával nem nő az élmény, hanem csökken, vagyis ahogy mondani szokás: időnként a kevesebb a több. A filmeknél a látvány és a hang összeér, kiegészíti egymást (ha nem tulok a rendező vagy nem kifejezetten az a szándéka), itt viszont elvonja a figyelmet a tűzijátékról, a robbanás hangjának és látványának erejéről, a fénycsillagok lehullásának és csöndes kihunyásának kimondatlanul is emlékeztető visszafogott gyászáról, utolsó tündöklésének végigkövetéséről. Értem én, hogy vannak olyan ünnepek, ahol az a lényeg, hogy hadd szóljon, ami a csövön kifér, mulasson mindenki, de személy szerint nekem a tűzijáték (különösen az augusztus 20-i, bár régebben nem is volt más) egy nyári elcsöndesítő ünnep, esemény. Ahol az emberek összegyűlnek egy fél órára és együtt nézik ugyanazt, és erre a fél órára egy kicsit mindenki befogja a száját, mert csillagok születésének és elmúlásának a tanúi. És akár akarjuk akár nem, világnézettől függetlenül megérint a világegyetem hatalmassága, mélysége és a ragyogás végességének csöppnyi melankóliája. És a végén, az utolsó rakéták apró fénypontjainak kihúnyása után beállt csöndben az öröm és a taps, mellyel megköszönjük az átélt élményt és fellélegzünk a talán csak a szívünk mélyén láthatatlanul átsuhanó felismeréstől, hogy talán egyszer mindennek vége lesz, de ez az idő még nem jött el, mert még élek és nincs lezárva a dolog, hogy a mi belső csillagaink még mindig égnek, akár ragyognak, akár éppen csak pislákolnak valamiért. (Mint a Werckmeister harmóniák című film nyitójelenete a napfogyatkozásról.)

Az összes részeges vasárnap egy percre megáll,
s azt mondja: ‘tél van most, tehát.’
Apám is megáll a tükörnél, s azt mondja megint:
‘Na tessék, elkoptak fehér ingeink’.

De ehhez az élményhez (nekem) csönd kell, hogy minden figyelmemet a háttér, az égbolt, a rakéták égbe surranása, robbanása, lehullása és mindezek hangja kösse le. A belső elcsöndesüléshez pedig az szükséges, hogy ne szóljon mellé időnként recsegő hangfalakból "szórakoztató múzsik", ne törje meg a folyamatot időnként egy-egy dörgedelmes versszavalás, még akkor se, ha akkora színész teszi is azt, mint Latinovits Zoltán. A duma, a korlátolt szavakba zártság szintén távoltartja/kiszakítja az embert a közvetlen, aggyal kommentálatlan élménytől. Persze értem én, ők művészi produktumot igyekeztek kihozni a dologból, ami szintén nem baj, csak az én ízlésem mást mond.

Persze az ünnepeknek két nagy fajtája van, a harsány és gondűző, valamint a csöndes és befelé tekintő. Nekem a tűzijáték inkább az elrévülő és elrepítők közé tartozik, amitől lélekben egy picit meghalok és újjászületek, de persze megértem, ha másoknak pedig egy harsány móka. Akár így, akár úgy, azt viszont mindenképpen túlzásnak tartom, hogy a tűzijáték végeztével szinte rögtön elkezdett üvölteni a Petőfi Rádió és karattyolni benne egy "szpíker" (merthogy jóérzésű rádiósnak nem merném nevezni). Még szerencse, hogy a kettő közt volt egy rövid elköszönő duma, a tűzijáték levezetéseképp. Ez viszont jó volt, mert szerintem is jó tud lenni egy utószó, ami visszatérít a földre és stílusosan, nyugiban.