Avagy nem kell mindent továbbadni.

Történt pedig, hogy 2008 tájékán meghívásra hazánkba látogatott Japánból XY szenszei, aki sokadik (4-5?) danos karate mester volt és gyerekkorától kezdve egy zen buddhista kolostorban nőtt fel és élt (bár úgy tudom, ebben nem számított még mesternek), tehát mondhatni tekintélyes figura. Ráadásul elég fiatal, mosolygós volt, nem kezelte úgy magát, mintha Nagyvalaki lenne, nem rohangált körülötte rajongók siserehada (mint néhány más, karizmatikus mester körül). De mint minden közösségben, a zen buddhisták közt is voltak és vannak valláskárosultak, és neki sikerült is belefutnia az egyikbe, aki ráadásul elég súlyos alkat szerintem, még akkor is, ha tud érdekeseket mondani. Nevezzem mondjuk ZenHeronak.
     ZenHerotól korábban is falra tudtak mászni legtöbben, mert elég hiú volt a maga módján. Nem feltétlenül az a fajta zsigeri beképzelt ember volt (már amit megismertem belőle), hanem csak aki kevesebb figyelmet kapott életében az általa igényeltnél, ezért (vagy ezért is) szeretett volna középpontban lenni, mondani a tutit, hogy hallgassanak rá. Persze nem igazán ismer(t)em, de nekem ez a benyomásom. Dolgozni nem sokat láttam, de egy időben ő volt egy buddhista közösség ideiglenes alvezetője, akkor különösen hepciáskodott mindenféle őt ért sérelemért és méltatlanságért (bár a dolgok konkrét működésével nem volt tisztában) és olyan is volt, hogy az orrom előtt egymás után "vadászott le" más közösségvezetőket, akiknek fél-fél órán át magyarázta, hogy az okostelefonjával miket tud csinálni, mi mindent ki tud belőle hozni. Fél óra után általában mindenkinek akadt valami "alibije", volt olyan is, akit nekem sikerült kimentenem a karmaiból öt perc után, még az akut kínszenvedés beállta előtt.
     Visszatérve az eredeti fonálra, a japán mesternek egy cimboránk volt a tolmácsa (aikidos, karatés, jelenleg katona is), ZenHero pedig rendszeresen megtalálta a módját, hogy összefusson a szenszeijel és megossza vele a gondolatait, de legfőképpen a személyiségét. ZenHero nem tudott külföldiül, úgyhogy mondta a tolmácsnak, hogy "most fordítsad le neki, amit mondok..." és már rá is zendített, a kolléga pedig tolmácsolt. ZenHero – én úgy vettem észre – nem állt akárkivel szóba általában (bár nem biztos, hogy ez csak hiúságból fakadhat), de a szenszei megérdemelte a társaságát, aki egy ideig türelmesen és megértően hallgatta a fontos közlendőket, ahogy azt már háborodottakkal szokás, meg a japánok ugye különben is illemtudásukról híresek. Amíg olyanokat magyarázott, hogy ő már hat éves korábban megvilágosodott, addig nem volt baj, de aztán átlépett egy küszöböt. Talán a szenszei által tanúsított nagyfokú türelem és tolerancia miatt, mint ahogy a gyerekek is hajlamosan öntudatlanul a végsőkig feszíteni a húrt, hogy meddig enged a szülő, meddig lehet terhelni. ZenHero azzal találta meg a tűréshatárt, amikor már azt taglalta a japán zen mesternek, hogy Japánban már nulla, halott a zen buddhizmus, de jöjjön ide Magyarországra, majd ő tanít neki igazi, élő zent... és ekkor állítólag kikelt kissé a szenszei és megmondta, hogy itt ért véget a beszélgetés és lehetőleg tartsa magát távol tőle ittlétének fennmaradó idejében.
     Ha ez egy Asterix képregény vagy egy Spencer-Hill film blődlije lenne, akkor jóízűen kacarásztam volna a dolgon, ahogy a Brian élete című film ismert jelentén, amikor is a főhős a rajongói elől menekülve véletlenül ráugrik egy 18 éve némasági fogadalmat tett aszkéta lábfejére, aki felüvöltve elkáromkodja magát. Persze lehet mondani, hogy egy már sok éve zen buddhista valaki ne fakadjon ki, de én úgy vagyok ezzel, ahogy Sanyi bagoly is bölcsen megjegyzi:

Ezzel ugyanis nem csak a japán mestert sértette meg, hanem rajta keresztül a japán zen buddhizmus egészét, úgyhogy gagyi-zen dumának tartom az összes próbálkozást, amivel ZenHero igazát igyekeztek védeni. Egyszerűen türhő volt, és botorságnak tartom álzen okoskodásokkal kimagyarázni ezt. Ami miatt az egészet elmeséltem az az, hogy utána félig vigyorogva kérdeztem meg a tolmácsot (mert merész és bevállalós jelleme ellenére még mindig elkerekedett szemekkel és izzadva mesélte a perpatvart), hogy miért nem fordított egyszerűen félre? Mert itt ugye a tolmácsnak nem csak az a szerepe, hogy mint egy betanított gép továbbadja azt, amit mondanak neki, mert egy kicsit a tolmács felelőssége is, hogy mit ad át. A legtöbb tolmácsolásnál és fordításnál természetesen nem veszhet el információ. Viszont egy ilyen helyzetben, ahol pozícióban levő agyagyagya ember bántó mondókájáról van szó, akkor a tolmácsnak szerintem nem árt feltűnésmentesen eltöprengenie. Egyrészt szar helyzetben van, mert a másik fél konkrétan az ő szájából és az ő hangján hallja meg a hülyeséget, ami magának a tolmácsnak is kellemetlen, olyan mintha ő mondta volna. (Ez ugye olyan, mint az egykori vándorszínészek, akik sokszor számolhattak azzal, hogy a darab után a szállásadójuk esetleg kidobta őket, ha a darabban gonosz szereplőt alakított és a szállásadója nem tudott elvonatkoztatni attól, hogy az csak egy színdarab volt.) Másrészt ha a tolmács észreveszi, hogy ez sértő és az egész közösségre rányomhatja a bélyegét, és még csak jelentősége sincs a fordítandó dumának, akkor szerintem nyugodtan el lehetett volna ütni olyan fordítással, hogy “Azt mondja, nem volt még Japánban, de nagyon szívesen ellátogatna, ha ideje engedné, mert sok szépet hallott róla és a SínSkanzen gyorsvonatot is szívesen kipróbálná...” – semmi sem veszett volna el a világból emiatt, az őszinteség sem szenvedett volna lényegi csorbát és még Zenhero elmeroggyantsági hírneve sem nőtt volna.
     Persze ezt könnyebb mondani utólag és kibicként, mint az adott helyzetben, de eszembe jutott egy gyerekkori emlék, amikor valami ilyesmit csináltam spontán, igaz, akkor nekem jutott egy kis gondolkodási idő is.
     Apám párjának két gyereke volt/van (néha jól jönne a magyar nyelvben is a ‘perfect tense’ idő), Ágit is, Imit is nagyon kedveltem (Ágiba persze egy kicsit szerelmes is voltam, nagy ritkán álmodtam róla/róluk később is), de mint ahogy annak rendje és módja, időről időre hajbakaptak amúgy testvériesen. Egyik alkalommal úgy vesztek össze, hogy az egyik bevonult a péceli udvarba, míg a másik meg kinn maradt az utcán, és mivel ott már elválasztotta őket szomszéd kertje, nem hallhatták egymást, ezért engem használtak szócsőnek: “Mondd meg neki, hogy egy hülye köcsög”. Ugye ismerjük ezt a játékot...
     Én pedig amikor első üzenettel elindultam a másik felé, egy hirtelen jött ötlettel az jutott eszembe, hogy teljesen abszurd dolgokat fogok helyette mondani, mondjuk “Azt mondta, olyan vagy mint a lábas fedél nélkül” és így tovább oda-vissza...
     Elsőre még nem láttak a dühtől és komolyan vettek minden ilyen félrefordított álszidalmat, egy idő után aztán már láttam a meghökkent zavart a szemeikben, hogy valami nem stimmel, amitől mindketten elfelejtették már az eredeti vitát és a kertkapunál félúton összefutottak, hogy tisztázzák, mit is akart azzal mondani a másik, mi ez a hülyeség, mert nem érti. Akkor persze kiderült, hogy nem mondtak olyanokat, rájöttek, hogy én blicceltem el a dolgot, ezen elkezdtek együtt röhögni és közösen arra a megállapításra jutottak, hogy hülye vagyok. Bár kedvesen mondták ezt és én büszke voltam.