Avagy bevezetés az iszonyológiába (a könyv előszava).

Frivol bevezetés

    A világ lelepleződése semmihez sem hasonlítható sejtéssel kezdődik. Itt, ezzel az egésszel valami alapjában nem stimmel. Ettől a pillanattól a dolgok pusztulnak, elkopnak, széthullanak, szétmállanak, egyre szörnyűbbé válnak, a lidérces átalakulás az elviselhetetlenségig fokozódik. A végkifejletnél egyszeriben minden szertefoszlik. Bizonyára előfordult már a Nyájas Olvasóval is, hogy valamely rémálmából épp maga a rettenet ébresztette föl: ez az egész annyira borzalmas, hogy valószerűtlen, olyannyira elviselhetetlen, hogy ilyesmi nem létezhet. Ilyen látomás például, amikor meglazul egy fogunk, majd nyelvünkkel könnyedén kilökjük. Kicsit gyanús, hogy nem fáj. Az első fogat követi a többi, a végén az összes kipotyog, majd a rémülettől és a csodálkozástól fölébredünk. Ami az egészben a legkülönösebb, hogy az ilyen álmok az iszonyat fokozódásával egyre valósághűbbek, egyre inkább olyanok, mintha nem is álmok volnának, a vége mégis az ébredés. Az iszonyat a szertefoszlásig fokozódik, szilárdító ereje egyúttal szét is morzsol. Az iszonyat valósága a hőre keményedő műanyagokra hasonlít, melyek nem elolvadnak a lángoktól, hanem elszenesülnek és szétporladnak.
    A tudat eme sajátos játékát egyes kultúrákban spirituális célokra használták. Legalábbis erről tanúskodik a buddhista tantrikus szent, Naropa legendája. A történet első része elmeséli: Naropa élete jó részét azzal tölti, hogy mesterét, Tilopát keresi, akinek első nagy tanítása épp abból áll, hogy nem hajlandó vele személyesen találkozni, csak nyomokat hagy maga után. A tanítvány vándorútja során mindenféle szörnyűséggel találkozik: leprás nővel, nyüvektől teli, rothadt kutyatetemmel, egy embert elevenen fölboncoló szadistával, bomló hullából beleket tépkedő elmebeteggel, földből kiforgatott rovarokat evő, vagy épp békát és halakat élve sütő aljanépséggel (ez abban a kultúrában rendkívüli tisztátalanságnak, illetve tabutörésnek számított), szüleit megölni készülő elvetemült gazfickóval stb. Ezek a figurák ráadásul útját állják, meg akarják érinteni, vagy éppen bevonni undok ténykedéseikbe, amire persze a papi családból származó Naropa nem hajlandó. A leprás nőt kikerüli, a kutyatetemet átugorja, a förtelmes ételeket undorral visszautasítja, ahogyan a gyilkosságokban vagy a belek tépkedésében sem hajlandó segédkezni. Mindez azonban sorra tévedésnek bizonyul, mert nem ismeri föl, hogy e jelenetek szimbolikus látomások, s mikor az iszonyat a legsűrűbb bennük, mindegyik szertefoszlik, “mint a szivárvány”. Vagyis mindegyik kaland álom volt, amit Tilopa bocsátott rá, ezzel próbált üzenni neki a tudat és a külső valóság furcsa viszonyában egy-egy igazságról.
    A fölébredés másik útja-módja a komikum, a nevetségesség fölismerése. A világ lelepleződése akkor is gyanúval kezdődik, hogy valami nagyon nincs rendjén. E sejtelem viszont másféle érzéssé erősödik: hogy az egész csak blöff, vagy még inkább tréfa. Nem valóságos, mert értelmetlen, és mert értelmetlen, komolytalan. Mint a kezdődő skizofréniában: mindenki szövegel, ténykedik, rohangál, fontoskodik, örül vagy szenved, de mindez olyan színházszerű. Részt veszek mindebben magam is, de valahogy mégis kívül állok az egészen, mert úgy látom, mintha mindenki csak játszana. Ami komikussá teszi a dolgokat. Egy barátom valamikor régen, még az előző politikai korszak nagy hisztériája, a két szuperhatalom atomháborús fenyegetéseiről mondta: lehet, hogy nincsenek is atomtöltetek, a rakétákban talán mindenféle szemetet tárolnak, például az elmajszolt csokik ezüstpapír-galacsinjait gyűjtik. Míg az iszonyat a valóság ad abszurdum fokozása, ez a látásmód a valóság abszurditásig történő lefokozása. Az első szertefoszlat, a második felold, de a végeredmény ugyanaz, vagy legalábbis hasonló.
    Az iszonyológia tudományának művelője e kettőt igyekszik összekötni, vagyis a borzalmasban meglátja a vicceset, így az abszurd fölfokozottságot abszurd módon lefokozza. Ez annyira szörnyű, hogy már nevetséges – s éppen ettől nem valószerű. Vagyis az iszonyológia nem szimplán az iszonyat használatának mestersége, hanem a rettenetben megcsillanó komikumé. Számomra például iszonyológiai mű (bár nem a legjobb, példának kiváló) a tizennyolcadik század svéd okkultista, Emanuel Swdenborg pokolról szóló értekezése. Eszerint a halál után közvetlenül minden ott folytatódik, ahol abbamaradt, mert a halott nem tudja, hogy meghalt, s ha elkárhozott, nem azonnal kerül a pokolba, hanem a saját hétköznapi világa alakul át fokozatosan pokollá, ez először csak apró jelekből tűnik ki, ám lassacskán brutális változások érik a környezetet. Ez az iszonyat komikuma, s e komikumot a groteszkségig fokozza, hogy Swedenberg, aki még itt sem tudott kibújni természettudósi bőréből, a túlvilágot scientista aprólékossággal, analitikusan, szinte kényszeres rendszerezéssel írja le. Ugyanígy, kevés viccesebb elbeszélést ismerek az Átváltozásnál vagy a Fegyencgyarmatnál. Mindig is nevetve olvastam, mint több más Kafka-művet, ezért néhányan kétségbe vonták épelméjűségemet. Mondanom sem kell, nagy elégtételül szolgált, amikor megtudtam, hogy rendszerint Kafka is hangosan nevetve olvasta föl írásait barátainak.
    Mi az iszonyat komikumának lényege? Hogy ez az egész értelmetlen, céltalan, kilátástalan, ezért alapvetően irracionális és valószerűtlen. Antonin Artaud írja A kegyetlenség színházában a régi nagy pestisjárványok kapcsán, hogy már mindenki fertőzött a városban, mindenkinek csak napjai vannak hátra, mégis kitör a zavargás, aminek szinte rituális velejárójaként fosztogatni kezdik az üzleteket – pedig a holmira már senkinek nincs és nem is lesz szüksége. Ettől a ponttól az emberi cselekvés színház. Vagyis színjáték, nem valóság. A mahájána buddhizmus egyik legjelentősebb alkotásában a Lankávatára szútrában található egy figyelemreméltó jelenet: a Buddha, miután kinyilatkoztatja, hogy az egész univerzum merő képzelgés, puszta látszat, hogy a dolgok olyanok, mint a festett képek, minden a tudat képzelgése – ideértve az összes vallási tanítás igazságát, így a buddhista iskolákét is – hatalmas kacajra fakad. A szöveg szerint úgy nevet, mint az oroszlánok királya, s kacaja nyomán homlokából, lágyékából, kebléből, bordáiból, bőrének minden pórusából fénysugarak törnek elő, melyek úgy ragyognak, mint a világegyetemet elemésztő lángok az idők végezetén. A parabola valódi értelmét akkor ismertem fel, mikor egy barátom elmagyarázta a világegyetem hőhalánának elméletét, amikor is a Nagy Reccs után sem elemi részecskék, sem tér vagy idő nem maradnak, csak hűlő hő. Mondhatni, amikor a végnek is vége lesz. Ezt egyszerre találtuk végtelenül komikusnak, egyúttal végtelenül fölszabadítónak, s éreztük, hogy e két érzés közös tőről fakad.
    A Buddha azt mondja, hogy a lét* szenvedés, és az avidjá, az elemi-zsigeri egzisztenciális tudatlanságunk ennek az igazságnak az ignorálása. Minden emberi elképzelés és cselekvés ebből az elutasításból fakad, mert elemien rettegünk a mulandó, folyton változó dolgok mögött ásító űrtől, és minden eszközzel igyekszünk elterelni róla magunk és mások figyelmét. Van, aki folytonos dáridóval, van, aki kényszeres munkával, van, aki világmegváltó ügyekkel vagy karrierépítéssel. Van, aki a pohárhoz vagy a drogokhoz nyúl, és van, aki eszmékben, világképekben, vallási és mágikus hiedelmekben keres menedéket. Ez a könyv jórészt ez utóbbival foglalkozik: az eszmék csinált-hitt voltának és ebből fakadó hiábavalóságának iszonyológiai interpretációját kínálja. Pedig nincs menekvés. A világképek nemcsak lezárnak, egy idő után ki is ürülnek, fölöttébb unalmassá válnak, s unalmassá teszik a világot is, ami így általuk szerteporlad. Vagyis a hiedelmek menekülőösvényei rafinált kerülővel visszavezetnek a kiindulóponthoz, a semmibe, az űrbe, akár tudomást veszünk erről, akár nem.
    Az eszmék kicsit olyanok, mint a Mérei Ferenc által leírt álombeli implikáció jelensége – amelyről a könyvben írok. Bizonyos ébrenlétből áthozott, ám álomképként vagy történésként nem manifesztálódó ismeretanyagok egyfajta megkérdőjelezhetetlen háttértudásként folyamatossá és összefüggő egésszé teszik az álmot, mert hátteret biztosítanak az álomképnek, előtörténetet csatolnak hozzá, minősítik azokat, és viszonylatokat dolgoznak ki, s ezzel tompítják az “álomszerű” elemek hatását. (Ilyen, amikor álmunkban látunk valamit, s azonnal tudjuk, mi történik éppen, hol vagyunk és mikor, mi kötődik a látotthoz stb.) Vagyis kiegészítik és értelmezik az önmagukban értelmetlen víziókat és ad hoc élményeket, s így elfogadhatóvá, racionálissá teszik azokat. Ezzel az álom valószerűvé lesz az elme számára – többek között ezért is nem tudjuk, hogy álmodunk. Az implikált tudást, mint a világnézeteket is, előre kidolgozott ismeretanyagként kapjuk, ezért az álomban nem gondoljuk végig. Pedig ébredéskor mindig kiderül, hogy a látottak vagy nem léteznek, vagy az ébrenléti valóság torz visszfényei.

*

A könyvben foglaltak jórészt a TeKi KaGyü nevü közösség – a “Teknősbéka Fiai” – tanaihoz kötődnek, esszéim részben továbbgondolások, kidolgozások. Ne tévesszen meg senkit a tibeties hangzású elnevezés, ez a Természetellenes Kilátástalanság Karmikus Gyülekezete név rövidítése, ami ráadásul szóvicc szülötte. (A név ötletadója Laár András popzenész és humorista, aki még a kilencvenes évek legelején alapított egy tiszavirág életű kisközösséget Természetes Belátás Közössége néven, s ennek ironikus ellenpontozásaként ötlött föl a TeKi KaGyü.) A TeKi közösség nélküli közösség, kivonuló, illetve belső emigrációba vonuló, vagy már huzamosabb ideje ott egzisztáló emberek szellemi szövetsége. Mondhatjuk tán, egyfajta antiközösség, a bármifajta egyházba vagy mozgalomba be nem illeszkedő szellemi törekvők hol látható, hol láthatatlan, hol lazább, hol szorosabb egyesülése. Vagyis tipikusan magyar, vagy még inkább: tipikusan kelet-közép-európai, modern, szakrális közösség. Alapítói az avantgárd (ezen belül is főként a dadaizmus) mellett a vadzsrajána buddhizmus részben botrányos életű, de mindenképpen különös számkivetettjei, spirituális csavargói, a mahásziddhák hagyományában találták meg a maguk mitikus előképét. Ebbe a közösségbe soha nem lehetett jelentkezni, ám ha a tagok valakit maguk közé valónak tartottak – ún. “teki-gyanúsnak” találtak, mert észrevették benne a közös lényeget, a hasonló reménytelenséggel, kilátástalansággal, bukásra ítéltséggel elegy isteni géniuszt –, rögvest taggá nyilvánították, akár az illető leghevesebb tiltakozása ellenére is. Innentől viszont az új tag mindenért felelősséget viselt, ami azért is kellemetlen, mert a TeKi KaGyüben a tagság még a halállal sem szűnik meg. Nos, ötleteim, meglátásaim jó részét innen, szellemi közösségemből merítettem, a részeg átszellemültségből táplálkozó éjszakai beszélgetésekből, a külső és belső közös nagy kirándulásokból, a barlangok és erdők mélyén tartott ceremóniák utáni elmélkedésekből. Talán azt is mondanám, hogy írásaimban nagyobb részt (a szó legtágabb értelmében veendő) “spirituális”, “ezoterikus” – esetenként “mágikus” – tanokkal foglalkozom, ha e kifejezések nem volnának végleg és visszavonhatatlanul lejáratva.
    Ez utóbbihoz tartozik, hogy a TeKi mindig fontos feladatának tekintette az elüzletiesedett és közhelyes vallási formák, a szektásság, a bigottság, a babona, az áltudományok, a bulvárezoterika, és az ehhez hasonlók elleni hadjáratot – a rend szabályzatának megfogalmazásában: “a spirituális giccs és vallási bóvli üldözése mágikus és intellektuális eszközökkel”. Hogy hitetlenség volna ez, vagy nihilizmus? Szó sincs róla. A lapos materializmus egyik formája: az egykori szellemtudományokból degenerálódott újkori bölcsész-fölfogás, történeti-filológia közelítés a régi kultúrák hagyományaihoz éppoly tévút, mint a primitív okkultizmus, mert legalább annyira hamis, áltudományos és idétlen, mint ez utóbbi, még ha a tárgyi tudás és a nyelvek ismerete ideig-óráig el is fedi ezt. A TeKi inkább egyfajta miszticizmus elleni misztika, ezoterika-ellenes ezotéria, hiedelem-ellenes hit. Nem a csodával van a baj, hanem a csodavárással, nem a titokkal, hanem a titokzatoskodással, és persze a kufárkodással. De mindenekelőtt a szellemi autonómia hiányával, a tekintélyelvűséggel és kritikátlansággal, jelenjen meg hitvány attitűd akár az idegen (most épp Nyugatról jött) csodadoktorok, hittérítők, próféták, guruk bennszülötti gyarmatias tiszteletében, akár az avítt, jobbára agonizáló bölcsészet korlátolt, céhes fennhéjázásában. A harc persze természetellenes és kilátástalan a hülyeség ősereje miatt, mégis érdemes újra és újra nekibuzdulni, méghozzá szigorú öncéllal, hiszen az erény jutalma önmaga.
    A TeKi tehát egyfajta hit nélküli hitvallás, világképellenes világkép, permanens belső forradalom, folytonos önfelülíró gondolkodás, a belső (s olykor a külső) szabadság lehetőség szerint vég nélküli tágítása. És bizony nincs jobb eszköz e határok feszegetésénél, mint a mindenre kiáradó humor, főként ha ez kétkedéssel párosul. Minden vicc, mert minden paradoxon, főleg a legkomolyabb dolgok – azokat pláne ki kell röhögni. A TeKi egyik alapítójának Krónikája mondja erről az alapállásról: “...s bár maguk is mesterei a láttatásnak, s ott, ahol az utak összefutnak, sokszor varázsolnak a bámuló tömegnek kiszáradt fatönkből félbevágott kost, kapáló elefántbikát, de titkos gyűlésükön a varázslást mégis kiforgatják és kinevetik.” (Tenigl-Takács László: Krónika, XII/3. Budapest, Ursus, 1999, 331.o.) A TeKi különleges szellemi alkotása az ún. hullapálinka doktrína, amely egy pszeudo-alkímiai eszmefuttatásból (miszerint az igazi életelixír egy hétszer egymás után lepárolt holttest-cefréből nyerhető) nőtte ki magát az iszonyológia metaforájával. “A Teknősbéka fiai az idegen hittérítők pálmaborral, nádcukorral erjesztett húsát és agyvelejét megették, ettől megrészegedtek. Mesterük, Pitába holttestét a nagydob bőrhuzatába rejtve csempészték ki a király halottas-kamrájából, s az üdv tudatától, az erjesztett és égetett italoktól áttetszővé tisztult, kocsonyásra ázott tetemet az útkaparók üstjében párolták a végső tudás kristályos cseppjévé. Ott kuporogtak körös-körül, mint a krokodil meséjét hallgató majomcsapat, arcuk lerágott csont, szemük megzöldült rézgaras, némán lesték a főtt hajtól, égett körömtől bűzlő, lustán pöfögő iszonyatot, és kitágult orrcimpájuk a halhatatlanság illatát szimatolta.”
    Ez utóbbi szövegrész jobb megértéséhez tudni kell, kiről is emlékezik meg a krónikás. Az iszonyológia kiemelkedő művelőjéről, Patai Istvánról. Az ország összes színpadáról kitiltott egykori színész, Jeles András Álombrigádjának Duba elvtársa, aki nyugdíjas koráig utcaseprőként dolgozott, majd a zuglói alkoholistáknak szervezett kocsmaszínházat: ő volt ami Pitápa mesterünk, a TeKi örökké élő szentje. Specialitása volt a halálmeditáció, melyről gyakorta beszélt, sőt, írt is, bár ezek az írások javarészt odavesztek. Gyakorta vonult el az erdőbe, a budai hegyek és környékének sötét barlangjaiba, azok korábban senki által nem ismert különös labirintusaiba. Senki nem tudott olyan jókat mondani az élet nagyszerűségéről a bomló állattetemek láttán, mint ő. Aki annak idején el-ellátogatott hozzá, emlékezhet az iszonyológiai beavatásnak sem utolsó pásztortarhonyáira, vagy a több napos, megdermedt zsírban álló cubákokra, amit élvetegen szopogatott, míg kedvenc költője, Baudelaire verseit szavalta. Egy éjszaka apja tetemét is kiásatta a sírból egy leitatott sírásóval, s a málladozó koporsóból kiválasztotta a számára legszebbnek, legalkalmasabbnak tetsző csigolyát, amit aztán csinos kis dobozban őrzött, és ezt írta rá: “Apám”. Rajongott a tibeti buddhizmusért, amiről olvasgatott is ezt-azt, bár leginkább saját fantáziáival egészítette ki olvasmányait (s tette így jobbá azokat). Mondhatni, megcsinálta a maga privát Tibetjét, megalapította a feketesüvegesek virtuális rendjét, s lett legfőbb beavatottja: “Tudod, csibém, amikor elhalálozik egy gyönyörű, fiatal teremtés, a feketesüvegesek nem temetik ám el, hanem hagyják érni. Na már most, otthagyják kereken hét napig. Utána beviszik a lakásba felteszik egy falapra. Ez a falap beszentelt. Úgy avatják fel, hogy aki a feketesapkásokhoz tartozik, mindenki végignyalja ezt a falapot. Tudod? És például van olyan, én már láttam olyan falapot, amit hetven-nyolcvan ember végignyalt. Na, akkor a hét kiválasztott bemegy, és sorra leül a falap mellé. Az első, aki még novícius, beleharap a lányba, majd szájával átadja a húst a másodiknak, aki már idősebb nála és magasabb fokozaton áll, és így tovább, egészen a hetedikig. Semmi sárgarépa, zeller! És a hetedik én magam vagyok...” Aztán eljött, amit mindig várt, és amiről mindig olyan jókat mondott, hogy hasunkat fogtuk a röhögéstől. Agyvérzést kapott, és két napig hevert zuglói szükséglakásának koszlott padlóján, mire megtalálták. Amikor pedig barátai és tanítványai közvetlenül halála előtt meglátogatták a kórházban, ahová a szomszédok becipelték, s szótlanul, megrendülve bámulták félig lebénültz, beszélni sem tudó “élő szentjüket”, Pitápa, úgy-ahogy ép bal kezével, nagy ákom-bákomokkal azt írta egy kockás füzetlapra: “őszinte részvétem”.
    Az ő és a régi baráti társaság, a TeKi hajdanvolt kemény magja emlékének ajánlom ezt a könyvet.

(Liget Műhely Alapítvány, 2007)

Ezután következzék a könyv tulajdonképpeni tartalma

A mitikus tudat
melyben a Nyájas Olvasó megismerkedhet a történeti és a mitikus tudat közti különbségekkel és hasonlóságokkal, a mítoszokat létrehozó gyermeki szemlélet kognitív sémáival, hol csábító, hol förtelmes és rettenetes mélylélektani hátterével – némi kesernyés honi aktuálpolitikai tanulságokkal tűzdelve

Gnosztikus színjáték
melyben Bíró Béla ötlete nyomán Madách Tragédiájának ősi gnosztikus elemeit igyekszem kimutatni, egyfajta intellektuális játékként, s így az irodalomtudomány forradalmasítására teszek kísérletet: a legkülönfélébb művekben föllelhető hasonló elemek és/vagy archetípusok segítségével lényegében tetszőleges rokonsági kapcsolatokat lehetne föltérképezni, sőt, meghökkentő memetikai családfákat fölállítani

Az edény széttörése
mely mélymisztikus írás eredetileg a “kint” és a “bent” fogalmaival foglalkozott, ám egy magyar költő furcsa halála ihlette gondolat révén jócskán túllépek a filozofáláson, s eljutok a szó szerint veendő extázisig, a személyiségből, s vele a testből kilépésig, majd a különböző tudatok összeolvadásának misztériumáig. A hét fokozatból álló belső utazás leírása irányt mutat az éberléten, az álmon és a halálon túlra egyaránt

Szubjektív idő és örökkévalóság, avagy: mi a haiku?
melyben az ortodox buddhista skolasztika és a tőle igencsak távol álló japán haiku költészet közös pontjait kutatva, arra jutottam, hogy a költészet erejével a szubjektív idő ad abszurdum lelassítható, mi több, egyfajta belső halhatatlanság érhető el. Miként Arszenyij Tarkovszkij, a filmrendező apja fogalmazott egykoron: ameddig élek, halhatatlan vagyok

Metaforák átrendeződő serege,
melyben a jógácsára nyelvfilozófiája, ill. annak a kurrens metaforaelméletekhez kapcsolható állításai segítségével a tény- és valóságképződés természetét feszegetem. Fokozatosan kiviláglik, hogy a mindent átszövő metaforák miként hoznak létre a tudatban mindenféle fölismeréseket, s az ő révükön különböző megkérdőjelezetlen igazságokat, sőt: hogyan varázsolnak elő akár konkrét dolgokat. Az olvasó az írás végére érve rájön, hogy az álom és ébrenlét közti különbség inkább csak a tudat kétféle halmazállapotaként értelmezhető: az egyik cseppfolyós, a másik pedig annak megalvadása, egyébként minden ugyanaz

A valóságalkotó gép,
mely műben a korábbiak főbb elemeit és tanulságait fölhasználva olyan mágikus szerkentyű bemutatására vállalkozom, amivel nem csupán bárminemű igazság, de számos nem virtuális érzékszervi és társadalmi valóság is létrehozható. A találmány méltán tarthat számot kormányok, politikai mozgalmak és szervezetek, vallási és bölcseleti irányzatok, s nem utolsó sorban ötlettelen, ám ambiciózus tudósok érdeklődésére. Az írás egyébként amolyan "duplafedelű ládika", azaz két szinten is értelmezhető mű, ezért akinek gyengék az idegei, olvashatja tudásszociológiai pamfletként is

Eszmétlenítés – anarchista monológ,
melyet a korábbiak betetőzésének és egyúttal lezárásának szánok, túllépve az eszmék által kreált művalóságok leleplezésén. Az esszé-egyperceseimből álló eszmefuttatás célja kiszabadítani az elmét a világnézetek hálójából – főként a politikai világnézetekéből –, elkerülve a nihilizmus csapdáját. Egy önmagát folyamatosan ellenőrző, s bármi hiba esetén fölülíró, permanens forradalom ideológiamentes teóriájának vázlata ez, s ezáltal egy újfajta, kikezdhetetlen civil öntudat kialakítására tett kísérlet. A kötet talán egyetlen igazán komoly opusa

A lélek rémtörténete, avagy ironikus értekezés a gonosz földönkívüliről,
melyben föltárom a legnagyobb, legborzasztóbb és legelképesztőbb titkot: az alien sok évezredes földi jelenlétét. Rámutatok ezen ismert életformáktól eltérő organizmus aknamunkájára is, ahogyan a bolygót fokozatosan saját életterévé alakítja, s ezzel radikálisan új megközelítését adom a kultúra evolúciójának és az ökológiai katasztrófa jelenségének. Írásom, melyet eredetileg egy kellemes ökoterrorista ízű mizantróp pamfletnek szántam, az intellektuális science-fiction megújítására tett kísérletté nőtte ki magát, úgyhogy ezúton várom a bestsellerterjesztők, forgatókönyvírók és producerek telefonjait