Az amerikaiak "nemzeti" költőjének egy verse egy rövidke, oda nem illő felvezetővel.

Már kamasz koromban is feltűnt, hogy ha egy amerikai filmben egy középsuliban (börtönben, pszichiátrián, stb.) elő kell adni egy színdarabot, akkor borítékolni lehet, hogy az Shakespeare-től a Rómeó és Júlia lesz. Valószínűleg azért imádják különösen azt a drámát, mert az rímel legjobban az ízlésükre: ha jobban megnézzük a legnagyobb sikernek örvendő filmjeiket, akkor azt láthatjuk, hogy a legtöbbnek az az alapreceptje, hogy szakadékkal elválasztott közegből érkező két ember miként képesek feloldani származási különbségeiket és egymásra találni. Ha képesek. Ez persze minden valószínűséggel az indiánok és az amerikai kontinensre érkező európaiak találkozásának élményéből származhat, az időnként népirtásba hajló háborúskodásuk kollektív bűntudatának feldolgozásának vágyával. Ez persze nem baj, sok művészi alkotás származik mély traumák feldolgozására történő próbálkozásból, pl. Szabó István némelyik filmje, amiben megjelenik az árulás és annak apró megalkuvásokból létrejövő kialakulása.
     Na de vissza az eredeti témához. Szóval, ahogy az amerikai filmekben visszatérő toposz a Rómeó és Júlia színdarabja, ugyanígy ha nemzeti költő kerül szóba, szinte bizonyos, hogy az Walt Whitman lesz. A filmekben – emlékeim szerint – elég gyengusznak tűntek az előhozott versei, és én nem értettem, hogy miért lehetett ő ekkora költő. Aztán kis keresgélés után az alábbi verset találtam egy válogatáskötetben, amit most újra megtaláltam, gondoltam, kirakom az oldalamra, hátha másnak is tetszik:

Walt Whitman:
Valakinek, aki nemsokára meghal

Mindenek közül téged választalak ki, mert hírt hozok tenéked.
Meg fogsz halni - bármit beszéljenek a többiek, én nem köntörfalazok,
Kemény vagyok és határozott, de szeretlek téged - nincs a számodra menekvés.

Lágyan fejedre teszem a jobbomat, hogy érezd.
Én nem papolok, lehajtom a fejem és félig eltakarom.
Nyugodtan üldögélek és hűséges maradok,
Én több vagyok az ápolónál, több a szüléknél és a szomszédoknál,
Én feloldalak téged mindentől, csak önmagadtól nem,
Csak a testedtől és a lelkedtől nem, amely örökkévaló, te biztosan megszabadulsz.
Csak hulládat hagyod itt, mint csúnya szemetet.

A nap sose látott utakra süt,
Edző gondolatok töltenek meg, bizalom; és mosolygasz
Elfelejted, hogy beteg vagy, mint én is elfelejtem, hogy beteg vagy
Már nem is látod a gyógyszereket, már nem is törődsz síró barátaiddal: veled vagyok,
A többieket nem is engedem hozzád, mert itt nincs helye szánalomnak,
Én se szánlak, de véled ujjongok.

(Kosztolányi Dezső fordítása)