Az emlékek természetének megjelenése különböző filmekben.

Van egy csomó film, amiről írni szeretnék. Ezzel önmagában nincs is baj, inkább ott a bibi, hogy azok a filmek, amik még újdonságként hatottak rám, azok már nem túl újak, mindenki lát(hat)ta már, nekik sem újdonságok, s így sok év távlatából néha olyan feleslegesnek, idejét múltnak tűnik írni róluk bármit, még ha esetleg új látásmódot, szempontokat is tudok hozni a dologba. De hát persze ezt sosem lehet tudni. A másik fele meg az, hogy mennyire szabad "poénokat" elárulni egy filmből. Persze, amikor régebbi filmekről írogatok, akkor talán kevésbé érdekes ez a szempont.
     Na, de hagyjuk a nyafogást, csapjunk a lecsóba.
     A tudósok sok mindent felfedeztek már az agyat és tudatot illetően. Tudják, hogyan működik az érzékelés folyamata, az idegekről, ingerekről és reflexekről, azonban – úgy tudom – az emlékek raktározódásáról vajmi keveset. Talány, hogy hol vannak, miképp tárolódnak, honnan és hogyan bújnak elő, vagy épp miképp múlnak el vagy íródnak felül.
     Ez a téma már csak azért is jelentős, mert bár sok megközelítése van annak, hogy mik is vagyunk (“az vagy, amit megeszel”, “a döntéseid summája vagy”, “a lét határozza meg a tudatot” [vagy épp pont fordítva], netán a kicsit ködös, kicsit fenomenológiás “az vagy, ami vagy” stb.), de kár lenne megkérdőjelezni, hogy az emlékek, élmények, tapasztalatok meghatározóak a személyiséget, egyéniséget illetően. Hogy mitől döntünk valahogy, mitől vagyunk azok, akik.
     Ezt a témát nyilván a regények és filmek sem hagyhatták parlagon, ezekből szemezgetnék néhányat a teljesség igénye nélkül, amik eszembe jutnak.

“Egy apró tényt ajánlanék mindenki figyelmébe, aki már teljesen elveszett a modern világ vég nélkül sokszorozódó valóságaiban. Emlékezzetek: Philip K. Dick járt ott legelőször.” (Terry Gilliam)

Szárnyas fejvadász

Ez a film Philip K. Dick: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regényén alapul, de jócskán el is tér attól. Egy disztópikus közeljövőben játszódik, ahol már mesterséges embereket, ún. replikánsokat készítenek különböző munkák elvégzésére más égitestekre, és akik ki vannak tiltva a Földről. Akármennyire is erősebbre és szívósabbra is “gyártják” őket az embereknél (hogy bírják a különböző jellemzőjű égitestek megpróbáltatásait és persze a nagyobb profitért), ugyanúgy kialakulnak érzéseik testileg és lelkileg. Ami persze nem lenne baj, de amikor lassanként öntudatukra ébrednek a “normál emberekhez” hasonlóan, akkor hajlamosak “kiakadni”, elveszítik érzelmi egyensúlyukat, mert ráeszmélnek múltnélküliségükre, hogy az anyaszülte emberekkel megegyező érzéseik ellenére a semmiben lógnak. Nincs múltjuk, nincs családjuk, nincs senkijük, csak lajstromszámuk és elvégzendő feladatuk. És még jövőjük sincs igazán, mert elképesztő erejük miatt a lázadásuk nagyobb veszélyt rejteget, mely miatt négy évben korlátozták az élettartamukat, azután szépen meghalnak... vagy inkább elmúlnak (ahogy a hatóságok a lázadó replikánsok megölését is csak “kiiktatásnak” nevezik – cancelled).
     A gyártó cég ezt a lelki instabilitást és lázadást úgy igyekszik kiküszöbölni, hogy az új replikánsokat már beültetett emlékekkel (gyerekkor, stb.) látják el, maguk sem tudják, hogy nem hagyományos emberek. Ez mintha azt sugallná, hogy a múlttal, emlékekkel rendelkezés jelentős az érzelmi életben, hogy valahonnan jöttünk és valahová tartunk, nem csak a semmiben lógunk, mert akinek nincsenek gyökerei, nincs múltja, nincs háttere, az milyen jövőre számítson, annak miért ne legyen teljesen mindegy, hogy mit tesz az elkövetkezendőkben? Ez még akkor is fontos, ha csak mesterséges. Elképesztően felkavaró, amikor Rachel az első ilyen replikáns a nagy magabiztosságából egyszer csak rádöbben, hogy ő sem mesterséges, és hogy egyszer csak elveszti a talajt a lába alól, mert felborult az egész világa és hitrendszere és nincs mibe kapaszkodnia, elárvult.
     Az is felvetődik, hogy honnan tudhatja bármelyik ember, hogy nem csak egy felettünk álló valami hiteti el velünk, hogy a dolgaink tényleg úgy történtek-e meg… és hogy megtörténtek-e velünk? (Ez megidézi R.Descartes démon-argumentumát, nem véletlen, hogy a főhős neve R.Deckard.)

“Amit eddig tudtál, az csak ellenpélda volt,
De nem baj, mert fő az illúzió
Elveszni vagy megtalálni
A lényeg, hogy minél később legyen jó
Hogy minél később legyen jó
Vagy minél később legyen rossz?”
(Pajor Tamás, Neurotic: Brék)

Tehát az emlékek, élmények másfelől korlátozzák is a szabad akaratot, hisz belefolynak az egyéni döntéshozás ok-okozati viszonyaiba. A film végére végképp összekeveredik, hogy vajon az anyaszülte vagy a tartályban készült ember-e a szabadabb és igazibb. A rendőrnyomozó ezt a kétségességet fogalmazza meg a végén lakonikusan:

“Dehát ki él?”

Ennél is drámaibb, amikor a Főrosszfiú replikáns "üzemidejének" végét megérezve túllép önnön sértettségén és bosszúvágyán, mégsem öli meg a Főhőst, inkább megmenti azt és a következőket mondja:

“Én láttam olyan dolgokat, amiket ti emberek el sem hinnétek. (…) Mindezek a pillanatok elvesznek az időben, mint könnycseppek az esőben.” (megnéz)

Emlékmás

Ez a film is egy Philip K. Dick írás alapján készült, de őszintén szólva itt az a ritka helyzet állt elő, hogy a feldolgozás egyértelműen jobb, mint az eredeti alkotás. Ennek a sztorinak is az a kérdése, hogy vajon szeretnénk-e felébredni az álmunkból, és hogy vajon meg tudjuk-e különböztetni, hogy álmodunk vagy a valóságban járunk. (És akkor már az se mellékes, hogy mit tekintünk álomnak és mit “valóságnak”.)
     A Főhős egy szórakoztató szolgáltatás során (mintha moziba ülne) mesterségesen álélményeket kap, ami annyira élethű, hogy végül nem lehet eldönteni, hogy ezek az új élmények az illúziók, vagy pont a korábbi volt káprázat? Vajon melyikek a hiteles emlékek, és mi alapján döntjük el, hogy nekünk melyik tetszik jobban?

Mátrix

A filmtrilógia első részében előkerül egy olyan helyzet, amikor a valóság egy újabb szintjébe épp csak beavatott Főhős ismétlődni lát egy rövid helyzetet, amire korábbi élete alapján azt mondja: “Deja vu.” Erre megtorpan az egész kompánia, akik elmagyarázzák, hogy amit deja vu-nek vél, az valójában a "démonoknak" az álvalóság szövetébe beavatkozásának mellékzöngéje, amit látott, egy anomália következtében valóban újra megtörtént.

Ez a beavatkozás által létrejött anomália magyarázat az első film belső dramaturgiája szerint helytálló, de a második film végén kiderülnek olyan körülmények, melyek mégis újra előhozzák a deja vu kérdését. Ott ugyanis az derül ki, hogy a történetben addig látott események (amíg a Főhős beérkezik az Építész szobájába) már nem először fordulnak elő, hanem immár sokadik alkalommal, még ha vannak is apró eltérések. Előkerül a szakadatlanul egymást követő és önmagát ismétlő világkorszakok elképzelése, ami viszont azt veti fel, hogy vajon a jóslások, jövőbelátások és deja vu élmények tényleg előrelátások (vagy anomáliák) eredményei, vagy inkább visszaemlékezés?
     És ebből jön a következő kérdés, hogy emlékeink birtokában mennyire tudunk kilépni az eddigi megszokások medréből, tudunk-e változtatni sorsunkon, esetleg a világ alakulásán? Az ismétlődésre emlékezés segít a változtatásban, önmagunk felülmúlásában, a minták újrarendezésében, vagy gúzsba köti a képzelőerőnket és újabb ismétlési hurokba rángat-e minket?
     Egy másik szereplő (Cypher) kiábrándult a felébredésből elárulná társait, csak hogy visszatérjen a virtuális káprázatvilágba és megszabaduljon vele együtt az emlékeitől. Vajon van-e nagyobb árulás, hogy a felébredésnek, az egykori tudásnak még az emlékétől is meg akar valaki szabadulni?
     Popper Péter szerint a valódi megbocsátáshoz, a dolgok meghaladásához szükséges magának a dolognak az elfelejtése – felejtés nélkül nincs megbocsátás. Mások szerint pont a felejtés, a tapasztalatok kiiktatása vezet minket újra és újra ugyanarra a pályára, hogy megint ugyanabba a galibába bonyolódjunk. (Persze ez lehet egy újabb jin-jang megnyilvánulás is.) Egy régi japán kardvívómester már árnyaltabban fogalmaz erről:

“Az Elengedés Tudománya: hagyni. Nem veszni hagyni, hanem tovább haladni. Átlépni, megőrizve tűnni hagyni. Nem felejteni, nem felidézni...”

Egy makulátlan elme örök ragyogása

Ez a film pont azt vizslatja, hogy a felejtéssel meg tudjuk-e haladni önmagunkat, tudunk-e új utakra menni, új pályára állni. Egy párkapcsolati szakítás után mindkét fél aláveti magát egy új, emléktörlést okozó eljárásnak (amit Cypher is szeretett volna a Mátrixban), hogy megszabaduljanak a lelki súlytól, a szívfájdalomtól. És mi végignézhetjük, hogyan is akadnak újra össze újból ismeretlenül és kezdődik elölről az egész folyamat...

Különvélemény

Ez a film csak szőrmentén tartozik ebbe a vonalba, ugyanis ez a prekognicióval, mondhatni a jóslással foglalkozik. Ez a film is a közeljövőben játszódik, ahol három, speciális körülmények közt együttműködő sajátos szellemi képességgel és korlátokkal bíró "prekog" (jós) előre meglátja a gyilkosságokat, így a rendőrség már a bűntett elkövetése előtt le tud csapni a majdani elkövetőre. Vajon lehet-e a jóslást és jövendőmondást biztosnak, megtörtént dolognak, emléknek tekinteni?

Memento

A filmnek az az alapsztorija, hogy a Főhős a felesége gyilkosának és életének megnyomorítója után nyomoz. A tragédia során elveszti hosszútávú emlékezőképességét (vagyis a baleset óta pár percnél tovább semmire sem emlékszik, folyamatosan felejti a vele történteket), ezért munkája érdekében a nyomokat és tényeket önmagára tetováltatással és polaroid fényképekkel igyekszik pótolni.
     Hogy a néző is jobban át tudja élni ennek az élményét, a film időben visszafelé haladva mutatja a történéseket a végétől az eleje felé: bemutat egy pár perces jelenetet, aztán vissza-visszaugrik az azt közvetlenül megelőző eseményre, így a helyzet kialakulása apránként, időben hátrafelé bontakozik ki. (Később ezt az ötletet használja fel a Visszafordíthatatlan című francia film is [nőknek csak óvatosan ajánlott], bár ott más célt szolgál ez a koncepció.)
     A film végére (vagyis a történet elejére) egy olyan helyzet áll elő, amiből kiderül, hogy ezt a fogyatékosságot egy ismerős "jóindulatúan" bár, de kihasználja és erre a Főhős is rájön. Emiatt sértettségtől vezérelt bosszújában ő maga is kihasználja emlékvesztését és szándékosan meghamisítja a tárgyi emlékeit. Ebben az a nyilvánvaló durvaság, hogy az ember mennyire képes és hajlamos sértett önérzetből manipulálni és így meghamisítani a múltját, hogy a maga korlátolt és önző módján értelmet tudjon adni a jelenének és a jövőjének, amikor ráeszmél addig észrevétlen tényekre és összefüggésekre, saját addigi korlátoltságára, vakságára…
     Ez a film is persze csak egy fikció, de magam is végignéztem már párszor, hogy mások miképp rendezik át a múlt(juk)at, hogy az önértékelésük és büszkeségük ne szenvedjen csorbát, vagy legalábbis csak akkorát, amivel meg tud birkózni és mással is még el tud hitetni.
     És persze, mi a biztosíték, hogy te vagy én nem csalunk az emlékeinkkel, hogy komfortosabb legyen az életünk, hogy el tudjuk viselni magunkat és a marhaságainkat?