Részlet Howard Phillips Lovecraft: Zarándokút Kadathba című kisregényéből.

     „Amikor Randolph Carter harmincéves lett, elvesztette az álmok kapujának kulcsát. Annak előtte, az élet hétköznapisága elől téren túli idegen, ősi városokba, szépséges, hihetetlen kertországokba tett éjszakai kirándulásokat túl az éteri tengereken; ahogy azonban a középkorúság rákeményedett, érezte, amint a szabadság szigetei apránként elsiklanak előle, míg végül minden abbamaradt. Gályái nem vitorláztak fel többé az Oukranos folyón az arányos tornyú Thranig, elefántkaravánjai sem vándoroltak illatos őserdőkön át Kledbe, hol erezett elefántcsont oszlopokkal ékes, elfelejtett paloták alszanak bájosan, szűziesen a hold fényében.
     Sok mindent olvasott a dolgokról, és túl sok embernek beszélt róla: jó szándékú filozófusok azt tanácsolták neki, hogy a dolgok logikus kapcsolataira figyeljen, elemezze a gondolatait és ábrándjait formáló folyamatokat. A csoda eltűnt, Carter megfeledkezett róla, hogy az egész élet képsor az agyában, melyben nincs különbség a valós dolgok és a belső álmok között, és semmi oka egyiket többre becsülni a másiknál. A szokás a fülébe zsongta a fogható és fizikailag létező dolgok babonás tiszteletét, és titokban szégyenkezett amiatt, hogy látomásokban lakozik. Okos emberek azt mondták neki, hogy egyszerű ábrándjai együgyűek, gyermekesek, sőt képtelenek, mert szereplői csökönyösen jelentősnek és céltudatosnak képzelik magukat, miközben a vak kozmosz céltalanul forog a semmiből a valami felé, és a valamiből vissza a semmibe, nem törődve, még csak nem is tudva a sötétben fel-felvillanó vágyak vagy tudatok létezéséről.
     Odaláncolták a valósághoz, aztán addig magyarázták, hogyan működnek a dolgok, amíg a titok el nem tűnt a világból. Amikor panaszkodott, és el akart menekülni a szürkület birodalmaiba, ahol színes elmeforgácsaiból és dédelgetett képzettársításaiból ötvözött lélegzetelállítóan ígéretes és kiapadhatatlanul gyönyörűséges látványokat a mágia, a tudomány legfrissebb vívmányaira hívták fel figyelmét, azt akarták, hogy az atom örvénylésén, az égi dimenziók rejtelmein álmélkodjék. És mikor vonakodott ujjongani e megismerhető és mérhető dolgokon, azt mondták, hiányzik belőle a képzelőerő, és éretlenségében jobban szereti az álombéli illúziókat a fizikai teremtés illúzióinál.
     Így hát Carter igyekezett azt tenni, amit a többiek, és mímelte, hogy a közönséges események, a földhözragadt elmék indulatai többet jelentenek számára, mint a ritka, kifinomult lelkek álomképei. Nem vitatkozott, mikor azt hallotta, hogy a való életben fontosabbak egy leszúrt disznó vagy egy savhiányos földműves kínjai, mint Narath páratlan szépsége száz faragott kapujával, kalcedonkupoláival, amelyekre halványan emlékezett álmaiból, és aggályosan elsajátította a szánakozás és a tragédia értelmét.
     Ennek ellenére időnként, ha nem akarta is, meglátta, mily sekélyes, megbízhatatlan és értelmetlen minden emberi törekvés, és mily kongó ellentétben állnak igazi ösztönzéseink az állítólag magunkban hordozott hangzatos ideálokkal. Udvariasan nevetgélt, ha arra tanították, milyen szertelenek és mesterkéltek az álmok, de ő úgy látta, éppen hogy a szépségekben szégyenteljesen szűkölködő, saját esztelenségét és céltalanságát beismerni ostobán ódzkodó mindennapi élet az, mely ízről ízre mesterkélt és szertelen. Így hát olyan humoristaféle lett belőle, míg meg nem látta, hogy még a humor is üres az összefüggések vagy összefüggéstelenségek igazi törvényeitől megfosztott, értelmetlen világegyetemben.
     Szolgaságának első napjaiban a szelíd templomi hit felé fordult, melyet apáinak naiv bizalma kedveltetett meg vele, mert ebből mintha misztikus utak indultak volna, melyek menekvést ígértek az élettől. Csupán alaposabb vizsgálódás után fedezte föl az éhező képzeletet és szépséget, az áporodott és lapos közhelyeket, a rendíthetetlennek. kikiáltott igazság bagolyszerű nehézkességét, amely unalmasan és lehengerlően uralkodott legtöbb professzorának előadásaiban, vagy látta át fonákságát az igyekezetnek, mely továbbra is szó szerinti értelmet akar tulajdonítani az ősember mára levetkezett félelmeinek az ismeretlennel szemben. Fárasztónak találta azt az ünnepélyességet, mellyel az emberek földi igazságot akarnak csinálni ősi mítoszokból, holott épp agyondicsért tudományuk cáfolja őket szóról szóra. Ez a nem helyénvaló ügybuzgalom megölte a ragaszkodást; melyet talán táplálhatott volna a régi hiedelem iránt, ha az beéri azzal, hogy átszellemült ábrándok igaz köntösében kínálja a zengő szertartásokat és érzelmi pótlékokat.
     De mikor azokat az embereket kezdte tanulmányozni, kik elvetették a régi mítoszokat, őket még rútabbnak találta azoknál, kik megtartották őket. Ezek nem tudták, hogy a szépség lényege a harmónia, és hogy egy céltalan világegyetemben nincs törvénye a szépségnek, kivéve, hogy összhangban legyen a kezdetben volt álmokkal és érzésekkel, melyek vakon mintázták kisded szféráinkat a kozmoszból. Nem látták, hogy jó és rossz, szépség és csúfság távlati cifraságok csupán; értéküket a kapocs adja szerencsés apáink hitvallásának tárgyához, melynek finomabb részletei minden fajtában és kultúrában különböznek egymástól. Ezek vagy mindenestül tagadtak mindent, vagy átgyúrták a barmokéval közös, megbízhatatlan, durva ösztönökké; így bűzben, fájdalomban, rútságban, aránytalanságban tengették napjaikat, ama nevetséges büszkeségben éldegélve, hogy elszöktek valamitől, ami semmivel sem volt tévesebb annál, mint ami fogva tartotta őket. A félelem és a vak jámborság isteneit elcserélték a szabadosság és az anarchia isteneire.
     Carter nemigen kóstolt bele a modern szabadságba; olcsósága, hitványsága elmélyítette szépségimádó szellemét, értelme föllázadt a piszkos logika ellen, amelynek bajnokai a megdöntött. bálványokról letépett szentséggel próbálták bearanyozni a nyers ösztönt. Látta, a legtöbben nem képesek szabadulni az illúziótól, hogy az életnek attól függetlenül is van értelme, amit az emberek beleálmodnak, és még akkor is fölébe helyezik a szépségnek az otromba erkölcsöt és a kötelességeket, amikor tudományos felfedezéseik öntudatlanságától és személytelen erkölcstelenségétől jajgat az egész természet. A félreértelmezett igazság, szabadság és logika bűvöletében vakbuzgón elvetik az ótudományt, az ősi hitet és a régi utat; még csak eszükbe sem jut, hogy ez a tudomány és ez az út formálta gondolataikat és ítéleteiket, jelentette az egyetlen törvényt és útmutatót a cél vagy támpont nélküli világegyetemben. E mesterséges keretek híján életükből mindjobban kilúgozódott az irány és az érdek, míg végül mímelt hasznosságba, nyüzsgésbe, zajba, izgalomba, barbár kérkedésbe és állati indulatokba akarták fojtani unalmukat. Amikor ezek színüket vesztették, csalódást okoztak, vagy hirtelen émelyíteni kezdtek, akkor a keserűséget, gúnyt választották, a társadalmi rendben kerestek hibákat. Soha nem jöttek rá, hogy maguk a durva alapok voltak olyan csalárdak és ellentmondásosak, mint őseik istenei, és hogy a pillanatnyi vágyak kielégítése pusztulást hoz a következő pillanatban. Nyugalom, tartós szépség csak az álomban létezik, és a világnak ezt a vigaszát lökik félre, amikor a valóság imádatában megtagadják a gyermekkor, az ártatlanság titkait. (...)”