“Még a délelőtt folyamán hazaértünk, és világos nappal a dolgok kezdtek más fényben feltűnni. Azt hiszem, az emberi elme nem átok, hanem a legkönyörületesebb dolog a világon. A tudatlanság csendes, oltalmazó szigetén tengetjük életünket, és csak patakocska alapján képzeljük el azt a sötét és mértéktelen széles tengert, amely körülvesz minket, és csak az egyszerűséget és a biztonságot ismerjük fel benne. És ha netán a rejtély és a káosz örvénylésének csak egy apró darabkája is érzékelhetővé válna elménk számára, azon nyomban beleőrülnénk.
     Csakhogy nem érzékeljük. Ha a hűs nyugalom vizét egy egyszerű áramlat is felfodrozná, nem hinnénk a szemünknek. Elménk elutasítaná, hogy felfogjuk a látványt. Ezért aztán különös ellentmondásba kerülünk: egy iszonyatos esemény felfogása után testünk és lelkünk sokáig zaklatottá válik, de még a leghátborzongatóbb tapasztalat is jelentéktelenné válik a nap tiszta fényénél. Hamarosan az ebéd elkészítésének közönséges mozzanatait fogjuk elvégezni, hogy kielégítsük látszólag telhetetlen étvágyunkat!
     Ám mégsem feledünk semmit. A sérülés Fred karján gyorsan begyógyult, egy hét múlva egy horzsolás sem volt látható rajta. Mi azonban megváltoztunk. Láttuk az ellenáramlatot – és már tudtuk. Világos nappal a hirtelen emlékektől a ránk törhet a hányinger; éjszaka azonban, még ha el sem oltjuk a lámpát, a rettegés eláraszt bennünket. Az az éjszakai esemény már az életünk részévé vált.
     (...)
     Így hát, őrlődve ellentmondásos vágyaink közt, a leginkább kiszámítható dolgot tettük: semmit.”

(Melre Prout: A féreg háza)