Hét év után új lemez!

Egy kicsit lekéstem az új albumról, már majd’ egy éve, hogy megjelent. Annyi baj legyen, ahogy mondani szokás: “nem a győzelem, hanem a fontos” – ami ez esetben legalábbis igaznak tűnik.

Megint van új Pál Utcai Fiúk album.

Először féltem kicsit, hogy megrekedtek egy szinten, ami régen nagyon-nagyon jó volt, de ha nem tudnak lépni, akkor az illúzióromboló vagy inkább leépülésre valló. De nem ez történt, hála a jó égnek! Van három szám (a nyitó és a záró számok is), amit nem Lecsó írt, hanem a szólógitáros és azok is tök jók. Egyébként az ilyet szokás érettebb albumnak mondani; érződik belőle, hogy már nem egy mindentől és mindenkitől független bohém bandával van dolgunk, hanem egy fokkal családosabb, stabilabb, ‘megbízhatóbb’ és bizonyos szempontból kiforrottabb együttessel. (Persze azért nem kell félni, hogy teljesen megszelidültek volna, lent voltam az idei Hegyalja Fesztiválon lévő koncertjükön... szép egy eset, mondhatom :). A doboknál már egy jó ideje Farkas Zoltán (Ugatha Christie, Vidámpark, ColorStar) van, a szólógitáros pedig Molnár Balázs. A zene maradt az ismerős pálutcais, de azért történt továbblépés is, aminek csak egy része a Farkas Zoli által belevitt különböző zeneeffektek.

Az album egy négysorossal indít mottóként:

Most már nem szól semmiről
Az régen volt, hogy bármiről
Énekelt az énekes
Azt hitted, hogy lényeges.

Én még mindig hiszem, hogy van olyan, aki lényegeset tud énekelni - a Pál Utcai Fiúk ilyen, ez az album elejétől a végéig bebizonyította, kezdve ezzel a négysoros felütéssel.

Egyszóval megnyugodtam, nagyon tetszik, képes elvarázsolni. Az album címe egyértelműen az elsőre utal vissza (Ha jön az álom): gondolhatnánk, hogy az volt a kezdés, ez meg az újrakezdés... Az még a fiatalkori álmok ideje volt, ez pedig már érettebb emberek életére vall, ami persze nem nélkülözi az álmodozást, csak a módja változott. De inkább nem boncolnám szanaszét, pedig ez az album még álomszerűbbnek tűnik időnként, mint az a régi, de szintén kortalan.

Talán ifjabb korban az álmaink meghatározóbbak és életbevágóbbak, később pedig az életünk tűnik egyre álomszerűbbnek, illuzórikusnak vagy épp szürreálisnak (itt megint visszautalnék az első, négysoros számra). Több számot egyértelműen az időközben született gyerekek ihlették. Vajon mikor látja szebbnek az ember az álmokat: ha a sajátjait éli át, vagy ha a kicsigyerekének (vagy más szerettének) látja a tekintetén az álmodozást? Nem tudom, mit akarok itt ezzel mondani, mégis ezt érzem ideillő zárszóként.