Michael Haneke filmje

Azt írja a Pesti Est: „Nemzetközi kirakósjáték a véletlenről és a sorsszerűen összekapcsolódó életekről. Román koldusok, afrikai bevándorlók, párizsi polgárok ördögi körben.”

Nekem nem pont ez, nem csak ez jutna eszembe. Már a legelső jelenet megadja a kulcsát az egész filmnek: egy süketnéma kisgyerekekből álló osztályban egy kislány eljátszik egy szót, amely szót a többieknek ki kell találniuk. De senki sem találja ki.

Az ismeretlen kód nem más, mint az embereket egymással (és minden mással) összekötő kapcsolatteremtés, az együtt-érzés képessége. Minden jelenetet ez hat át, minden jelenet más oldalról mutatja meg, hogy milyen formákat ölthet a kapcsolat hiánya, csak hogy mindenki magára ismerhessen: egy román koldus asszony, akiről otthon azt hiszik, hogy tanít Párizsban; egy fekete bevándorló taxis arctalan utassal és autójából kirekesztett járókelőkkel; egy kékharisnya csaj, aki azt hiszi, hogy jobban átérzi a háborút, mint az abban résztvevő fotóriporter (ami egyébként nincs kizárva...); egy a nézőközönségnek háttal ülő beszélgetőpartner; a fia iránti érzelmeit kimutatni képtelen apa, aki végül lelövi régóta nevelt teheneit; egy színésznő, aki nem tudja mit gondolnak a rendezők; egy pasi, aki végül nem jut el a nőjéhez, mert az elfelejtette elmondani, hogy időközben megváltozott az ajtót nyitó kód...

„ACCESS DENIED” – hozzámférés megtagadva.

Tele olyan jelenettel, amiknek csak egy részét, a jéghegy csúcsát ismerhetjük meg a filmben, se az előzményeket igazán, se a folytatást (megoldást már szinte nem is merek kívánni). De vajon érdekel-e igazán? Mindenki ismeri az utcán összefutó emberek "Hogy vagy?" kérdését. Üljünk be egy sörre, elmondom.