Michael Haneke filmje

Nos. Először ordenáré módon ökörborjúnak tartottam ezt a filmet, de gondoltam, hátha lehet találni valamit [1.] a végén, a hajós jelenetnél arra a valóságról és fikcióról szóló kis gondolatfoszlányban, [2.] az "élettávirányítóban" és [3.] a két pszichogeci a nézőkhöz való direkt kiszólásaiban, a filmnézők érzelmi provokálásában. Hazamentem, elaludtam, majd álmomból felébredve rájöttem, legalábbis egy lehetséges verzióra.

„A megtörtént dolgokat meg nem történtté tenni lehetetlen; ez az egyik legnagyobb feladat, amivel az embernek szembe kell néznie.” (Víg Mihály)

Egy srác azt mondta, hogy a film lényege szerinte az, hogy van egy "élettávirányítója" pszichogeciknek, amivel visszapörgethetik az eseményeket, ha számukra rosszul alakulnak a dolgok. Szerintem talán inkább éppen az ellenkezőjéről van szó: a történet (az életük) egy-egy pontján előreszaladnak egy kicsit az időben megnézni, hogy milyen módokon folytatódhatnak az események. Ebből kiválasztják a számukra legmegfelelőbbet és azon a szálon próbálnak továbbhaladni. Tehát időben nem hátra-, azaz visszaugrásról van itt szó, hanem pillanatnyi előreugrásokról, de az, hogy előrefelé történik a jövőbe, az csak utólag derül ki. Bár az idő és az időbeni sorrendiség, az időbe vetettség az egyik legnagyobb illúzió, ebben az esetben szerintem mégiscsak egyértelműen előreugrásról van szó. Olyan elképzelésről, jövőlehetőségekbe való betekintésről, mint ahogy Paul Attreides teszi Frank Herbert: Dűne című könyvében. De mi van, ha előre meg tudunk látni bizonyos helyzetek lehetségességét? Akkor van esély rá, hogy már annak megtörténte előtt szembe tudjunk vele nézni és így esély adódik, hogy el is kerülhessük. Sőt, nem is az elkerülésére van esély, hanem a felkészülésre, hogy adott pillanatban a lehető legmegfelelőbben tudjunk mozdulni.

Emiatt egyre inkább gondolom azt, hogy a cingár pszichogeci direkt és egyértelmű kiszólásai a filmnézőkhöz pont erről szól. Azt akarja kiprovokálni, hogy a filmbeli családdal szemben nekünk van-e merszünk, erőnk kicsit a jövőbe (a megszokásainkon túl) gondolni, látni a potencialitásokat, avagy sem: nem akarunk, nem merünk a lehetséges jövőképekbe belegondolni, megpróbálunk birka módjára mindig csak és kizárólag az előttünk levő látható és kézzelfogható ('földhözragadtabb') dolgokra figyelni, minden mást kizárva látókörünkből. Választhatjuk ez utóbbit is persze, de akkor ne csodálkozzunk, ha nem tudunk kiszállni, ha nincs vége a játéknak. És hogy mi ez a furcsa játék? Maga az egész létforgatag és benne az összes többi rajtunk kívüli szereplő, amire még mindig igaz Franz Kafkának az a (sokféleképpen is értelmezhető) nagyra becsült mondása:

„Aki keres, nem talál, de aki nem keres, azt megtalálják.”

A látszólag harmonikus család azért vált kiszolgáltatottá, mert nem is keresték korábban a kiutat akár az ilyen vagy az ehhez hasonló helyzetekből, mindennapi banális életükből, benne ragadtak a létforgatagban, beszűkült kis világukban. A két pszichogeci emiatt a létforgatag határhelyzeteinek hasonlata. És ilyen helyzetekben már ne is álmodjunk arról, hogy esetleg azt az "élettávirányítót" el lehet lopni tőlük, mert nem lehet, mert az magának a megoldóképességnek a szimbóluma, amire korábban kellett volna szert tenni, felkészületlenül belepottyanva egy határhelyzetbe már késő a bánat.